Kutyák szigete - film

Egészen biztos, hogy én célcsoport vagyok - de az igen meglepett, így, a kritikákat olvasva, hogy mennyien nem. Meglepett, mennyien vártak mást a cím, a trailer alapján, A fantasztikus Róka úr után. Hányan nehezményezték a lefordítatlan japán szövegelést, amit amúgy (ahogy egy japán filmkritikus jellemezte) mintha kaviccsal a szájukban mondtak volna el a színészek - tehát jobbára a japánoknak sem volt érthető, s ahol igen, ott is roncsolt volt, karikatúraszerű. Wes Anderson nem véletlenül írta már az elején a filmjére, nem véletlenül narrálja el: a "japán" szövegek szinkrontolmács, fordítóprogram és cserediák által kerülnek előadásra (a japánoknak is...), de egyetlen ugatás sem marad lefordítatlanul - s ezt is komolyan gondolta.

Kampai! Mint ahogy a viccet is vérkomolyan gondolta. Ezen csodálkoztam a leginkább, hányan nehezményezték a viccet, annak nippon-rétegét; hogy sértő a japán nemzet kultúrájára nézve. Nos, a japánok nem nehezményezték (azt a kisebbséget leszámítva, aki mindig megsértődik, ha bárki nem japán japánozik, meg érdekes módon az amerikai japán származású kritikusok morogtak...). Pont ez a poén a felkelő nap országának lakóiban, hogy pontosan értik ezt a réteget is - persze ott a legdrámaibb anime- és mangaszereplőnek is lehetnek kavaii (cuki) pillanatai... Jól viselik, ha valaki a megfelelő pontossággal karikírozza a kulturális hordalékaikat - merthogy ezt csinálják amúgy magukkal ők is. Pont ezért szeretik az átlátszó, naiv vonalvezetésű, de magvas sztorikat (ráadásul beledolgozott a film forgatókönyvébe, komoly szerepet játszott az alakulásában Kunichi Nomura, aki aztán Kobajasi szinkronhangja is...). Ez a vérkomolyan gondolt vicc nem túl kíméletes képsorokat szült - több általam olvasott kritikában nehezményezték, hogy túlságosan naturális volt a gyerekeknek. Mintha pusztán attól, hogy stop motion animáció, evidensen mindenképpen gyerekfilm is a produktum. Nem az - de tény, egy mai 12 éves (ez a korhatár, ami fölé sorolták) simán követi. Főleg ha japán-mániás is picit...

Csibész! Szóval van ez az elénk kerülő nem létező japán legenda, a macskaimádó szamurájklánról, akik háborúztak a szabadon élő kutyákkal - a kutyák kipusztítását egy szem gyermekharcos akadályozta meg. Szóval van ez a teljesen Anderson-i módon, szimmetriákban és attól való tudatos eltolódásokban, képi mesterségességekben elénk kerülő jövőbeli Megaszaki, ahol a polgármester, Kobajasi a kutyanátha-járvány megoldásaképp az összes kutyát egy szemét-szigetre száműzeti (közben fű alatt "végső megoldást" készít elő, meg hatalomban maradást, a Tudomány-párt, a kutyákat meggyógyítani akaró kisebbség eltakarításával). A polgármester nevelt fia őrkutyája, Spots Kobajasi száműzésével kezdi a sort - ami nyilván nem tetszik Atari Kobajasinak; a nevelt fiú egy kisgéppel a szemétszigetre repül, hogy megkeresse Spotsot.

Harapok! Amit csak lehet, a film a kutyák szemszögéből mutat - már ez baromira szórakoztató. Az öt alfahím, amint szavazással dönt (és körberöhögteti velünk az összes gazdi-sztereotípiát), a ketrecbe halt szelídség és az azt körülvevő kannibalisztikus legendák, a minden plüsskutya-jelleg nélkül ábrázolt szemétszigeti bolhás, féreg-járta, hányó, sebes, rühes kutyaközösség, az érthetetlenül tiszta bundájú kutyacsaj és az őt körüllengő pletykák - karikatúra és tanmese, amit látunk, egy nem szokványos rétegében kell komolyan venni. Ha az ember-szereplők kavarásait vesszük, ez ugyanígy igaz: tényleg rendkívül átlátszó és didaktikus a meseszövés - a politikai kavarás, az egész hatalomakarás kutyakomédiája is karikaturisztikus vonásokkal kerül elénk, jóformán semmiféle filmes "valóság-íz" nem árnyalja. Karikatúra és tanmese - csakhogy valójában ennyire meztelen értelmetlenségek vannak a valóságos hatalom-akarásaink mélyén is, és a megfelelő szögből így vagyunk karikatúrái a lehetőségeinknek, ahogy a felnőttek és a gyerekek a filmben. Ez az álomország tényleg karikatúra, és tényleg tanmese, jellegzetesen japán módon patetikus - de eközben is kineveti magát.

Ül!  És kineveti a saját médiumát is, miközben gátlás nélkül idéz. Animéből és mozifilmből, Kuroszavától és Sergio Leonétól - olykor komolyan eljátszva a már idézett idézetek rétegeivel. Robotkutyák és Orákulum, ohiói cserediák, meg beépülő hekker - meg az a hosszú jelenet például, amikor Főnök, a kóbor eb (talpig feketében) bemutatkozik Nutmegnek, a kiállítási kutyahölgynek, akiről pletykák terjednek... És egyszer csak a jelenet közben látom, hogy ez Vincent és Mia megismerkedése a Jack Rabbit Slim's-ben. És röhögök, és nem érti senki körülöttem, hogy min. Ez a film tele van ilyen meta-utalásokkal, egyből ki se szálazod mindet... ráadásul ezek egy részét Wes Anderson megszokott (elvárt) stílusjegyeinek rétegeibe építette bele a filmes csapat. A képek nagyon gyakran képzőművészeti kompozíciók - a stop motion technika minden türelmes, lassú lépését a végletekig komponálták. S alattuk a hang megint egy válogatott színészgárdától érkezik; a jó barátok, néhány új arc, meg Yoko Ono...

...erről egy haiku jut az eszembe... Mintha Wes Anderson amúgy tizenkét éves kisfiúként gondolna magára - a csajok mindig felülről néznek le rá, vagy a szereplőire, akiket megjelenít. Vagy legalábbis magasabbak, mint Suzie Bishop a Holdfény királyságban, vagy mint Tracy Walker, az ohiói cserediák ebben a filmben. Szerintem mint filmkészítő (vagy mint múzeumot felforgató kiállítás-rendező) is így komponál: gyerekszemmel. Amit a felnőtt kritikus egyenetlenségnek lát, logikátlannak, az a gyerekszem optikájából következő másféle arányosítás. El tudom fogadni, hogy ha valaki tényleg felnőtt (s megadta az árát), az ingerült lesz tőle - mert a veszteségeire emlékezteti. Engem elbűvöl. Mert a kisfiút ébreszti fel, aki egykor a rácalmási moziban először csodálkozott rá a varázslatra.