Orlando

Az Orlando Virginia Woolf tán leghíresebb és legvitatottabb könyve. A megjelenése óta eltelt nyolcvan évben sokan sokfélét írtak róla, tartják remekműnek, a modern regény tökéletes megtestesítőjének, és totálisan félresikerült próbálkozásnak is. Azt hiszem, az, hogy ennyi idő után is szélsőségesen megosztja az irodalomtudósokat és kritikusokat, csak azt jelzi, hogy a maga nemében valóban jelentős mű, nehéz közömbösnek maradni iránta.

Woolf maga kísérletnek szánta, a regényforma megújítására tett félig komoly, félig saját szórakoztatására írt kísérletnek. Orlando, a főhős századokon átívelő kalandja minden tradicionális elbeszélői szabályt és korlátot ledönt. A saját korában elért viharos siker jócskán meglepte az írónőt. Azóta is az Orlando-t tartják a woolfi stílus legjellegzetesebb képviselőjének, melyben regényformában összegződik az írónő feminizmusa, irodalom- és történelemszemlélete és írói hitvallása. És hogy az életrajzi adalékok se maradjanak ki: Orlando alakját Woolf Vita Sackville-West arisztokrata származású írónőről mintázta, aki jó barátja, rövid időre a szeretője is volt. A Sackville-West család kastélya szolgált Orlando birtokának mintájául, Vita családjának legendás történetei ismétlődnek Orlando életében. Leonard Woolf a világirodalom leghosszabb szerelmes levelének nevezte ezt a Vitához írt regényt.

A cselekmény, ha egyáltalán nevezhető így, az Erzsébet-korban kezdődik, a már agg királynő látogatásával Orlando apjának birtokán. Az uralkodó szeme megakad az ifjún, akit udvaroncává fogad, nemesi rangra emel, kedvencévé tesz, s csak annyit kér tőle, ne öregedjen meg soha. Eme kérés (átok?, áldás?) nyomán Orlando örökké ifjú és szép marad. Telnek az évek, a századok, Orlando megismeri a boldog szerelem gyönyörét és a megcsalatás kínját, sikereket arat a politikában, külföldre utazik diplomáciai küldetésben, mígnem egy reggel arra ébred, hogy nővé vált.

Az Orlando-t legtöbbször ezzel az egy momentummal azonosítják. „Igen, ez az a könyv, ahol a főhős váltogatja a nemét.” Valójában az, hogy Orlando egy nap férfiból nővé válik, a regényben a legtermészetesebben zajlik, éli tovább az életét, mintha mi sem történt volna, telnek tovább az évek, Orlando lényege nem változott. A körülötte lévő világ persze nem engedi oly könnyen a nemváltást, pert indítanak ellene, örökségét kérdőjelezik meg, hisz nőként nem lehet birtoka. Ám a személyisége ugyanaz marad. Woolf feminizmusának abszolút lenyomata ez, nála a feminizmus lényege épp az, hogy nincs jelentős különbség férfi és nő közt, hogy mindkettőben megtalálható a férfi és női princípium egyaránt, hogy a testnek van csak neme, a lélek, a szellem valójában nemtelen.

Ahogy a két nem különbsége eljelentéktelenedik, ugyanúgy válik jelentéktelenné a történelem, mint az egyes korok egymásutánja. Woolfnál az ember mindig ugyanazt az életet éli, függetlenül a díszletektől, a társadalmi berendezkedéstől, a divattól. Az emberi szellem örök és változatlan, sem az évek múló sora, sem a halál, sem az újjászületés nem változtat rajta. Mint ahogy örök a művészet is. Orlando az évszázadok viharain át sem tesz le ifjúkori álmáról, hogy költő legyen, s megannyi elutasítás, kritika után is tovább írja ugyanazt a költeményt, mígnem a jelenben sikert arat vele. Az, hogy századokon át ugyanaz a költemény készül, egyfajta irodalmi hitvallás. Az írók századok óta ugyanazt a művet írják, csak a forma változik, a művészet örök, változtathatatlan.

Woolf műveire általában azt szokás mondani, hogy megfilmesíthetetlenek. Nem is nagyon próbálkoztak vele a filmesek. Az Orlando tán a legnehezebb esetek közé tartozik, hiszen cselekménye alig van, századokat ölel át, főhőse kétnemű, gondolatvilága, mondanivalója képileg megfogalmazhatatlan. Sally Potter adaptációja mégsem vérzik el, nagyon ügyesen emeli ki a történetből azt, ami fontos, bátran hagy el más részeket, és nagyon jól ragadja meg a mű lényegét.

Az, hogy meg sem próbálták az Orlando-t egy az egyben vászonra vinni, az alkotók dícséretére válik. Epizódokat emelnek ki a műből, jól tagolt szerkezetet adnak a filmnek, a főhős folyamatos kiszólásai -kvázi tanúságtételei- pedig itt nem hatnak erőltetettnek, hiszen a regényből tudjuk, hogy Woolf is folyamatosan kiszól az olvasóihoz, mintegy saját írását kommentálja. Persze a filmváltozat a főszereplőn áll vagy bukik. Az, hogy az Orlando végül jó film lett, nagyon nagy részben köszönhető Tilda Swinton minimalista játékának. Ő a tökéletes Orlando, a tökéletes androgün szépség, akiről ha a vásznon látom, elhiszem, hogy nem egy nő játszik férfiszerepet, hanem valóban egy férfit látok. Szerepe már csak azért is nehéz, mert a folyamatos változásban az állandóságot, a tapasztalatot és a változatlan fiatalságot egyszerre kell megmutatnia, de neki ez tökéletesen sikerül.

Ami zavart, az a néhol -főleg a film végén- felbukkanó szürrealizmus, ami szerintem elég távol áll Woolftól, viszont arra jó, hogy elemelje a filmet mind a valóságtól, mind az eredeti műtől. Nem mondanám rá, hogy jó adaptáció, mert igazából nem az, de egy nagyon jó önálló (át)értelmezése a regénynek.