„Az
volt a legkülönösebb, hogy nem tudhatta az ember, hova, meg hogyan kéne, és
csak követte vakon útját, közben rémesen szenvedett, és mindig csupa
felkészületlenség volt, meg ámulás, és sosem tudhatott igazán semmit; egyik
dolog a másikhoz vezetett, és mindegyre a semmiből támadt valami, és így
érkezett el ez a csend, ez a nyugalom, ez a bizonyosság, és éppen ez a folyamat
volt, amire az emberek céloztak, amikor azt mondták: élünk. Talán tudták is
ráadásul mind: hová; ahogy ezt most ő is tudta; és nem csupán számára
rendeződött valami mintázattá minden, hanem amazok számára is, és ebben a
mintázódásban értelem volt és elégülhetés.
Pillanatnyilag
úgy eloldozódott mindentől, annyira távol volt bármi igyekezettől is, hogy azt
gondolta, akármit elfogad, jöjjön, a legcsekélyebb mértékig sem hökkenti majd
semminő forma, ahogyan ez-az következhet. Eljövendő életében ugyan mi aggasztót
vagy elképesztőt gyaníthatna? Miért kellene ennek a megvilágosodásnak tőle
ismét távoznia? A világ oly hatalmas, pazarul vendégváró, legvégsőjén annyira
nem bonyolult.”
Virginia Woolf első regénye, a Messzeség (The Voyage Out) hősnője, Rachel Vinrace gondolatai ezek. Két nappal
e felismerés után Rachel trópusi lázzal ágynak esik, majd néhány napra rá
meghal. Így végződik a kiutazás, melynek
során egy anyátlan, széltől is óvott, a világtól elzárva felnőtt fiatal nő
öntudatra ébred, szerelembe esik, helyet talál magának a társaságban, ismeretségeket
köt és megalkotja a saját, gyermeteg fogalmait az életről. Halállal. Az író
harminchárom éves, amikor a régóta dédelgetett első regény megjelenik – túl számos
veszteségen, depresszión, öngyilkossági kísérleten. Az anyátlanul felnőtt,
társadalmi helyzete, betegsége, a fiatalságát végigkísérő halálesetek és saját
rohamai okán burokban tartott Virginia ekkorra már kinőtte „Sir Leslie Stephen
lányának” skatulyáját, termékeny és elismert újságíró, esszéista, a
Bloomsbury-kör háziasszonya, oldalán egy támogató férjjel. Mégis: a tán
leginkább életrajzi ihletésű főhős útja egyértelműen Virginia útja. Az élet
teljességére rácsodálkozó és abba belehaló ifjú nő: az egész életében bipoláris
zavarral küzdő szerző, aki minden „rácsodálkozásába”, minden regényébe, minden
termékeny időszakába kicsit belehalt. Minden tökéletlensége ellenére mintha a
woolfi életmű egyik alaptézise már itt, ebben az első kísérletben is világosan
kirajzolódna: nem léphetünk ki úgy az ismeretlenbe, hogy meg ne halna bennünk
valami. Mégis: ki kell lépnünk, hisz a stagnálás maga a halál.
Az életmű egészének ismeretében persze az
első regény megítélése óhatatlanul más – és más az én privát kis
befogadás-történetem is, lévén ez volt az első Woolf regény, melyről írtam itt a blogon. Egyik első posztjaink egyike, még 2008-ból. Az eltelt tizenegy év
alatt az írónő szinte minden regényét újraolvastam és egy kivételével mindről
írtam is – a Messzeséget valahogy
mégis sokáig kerülgettem. Miért? Tán mert - bár nem ezt olvastam először, sőt,
mire ezt kiadták, már a legtöbb későbbi művet ismertem - mivel ennek olvasását „dokumentáltam”
először, innen tartom számon saját Woolf-reflexióimat? Mert ilyesformán ezzel a
legnehezebb újból szembesülnöm: hová jutott a befogadás az eltelt tizenegy év
alatt? Mert óhatatlanul szembe kell néznem vele: én hogyan változtam az eltelt
idő alatt? Hány ismeretlennel való szembenézésbe haltam bele magam is? Miféle
messzeségek-mélységek tárultak fel előttem is?
Ennyi idő után máshová kerülnek a
hangsúlyok is. A regény általánosan elfogadott értelmezése adja magát: Rachel
kiutazása - előbb a védett, ismert Angliából óceánt átszelve Dél-Amerikába;
majd ott a part menti „kis-Angliából” a vad természetbe, az őslakos falu
megfigyelésére; a szálló társasági előírások által vezérelt közegéből a szabad
ég alatt éjszakázó sátortábor közvetlenségébe - áll a középpontban. Ma már úgy
hiszem, nem. A kiutazás, a Jane Austen-i hagyományokra épülő társasági komédia
csak a keret, mely lehetőséget ad Woolfnak, hogy elénk tárjon egy sokkal
fontosabb utazást: befelé. Rachel jóval nagyobb távolságot tesz meg saját személyisége
megismerésében, mint fizikailag.
„Ez
az önállóságkép, annak érzete, hogy ő valaki lehet így, konkrétan ez és ez, aki
aztán különbözik mind a többiektől, beolvaszthatatlan, mint a tenger vagy a
szél, végigfutott Rachel minden idegszálán, és arra a gondolatra, hogy tessék,
ő így hát él, rettenetes izgalom fogta el.
- Én
lehetek akkor én - dadogta. - Mindenekkel és mindenkivel szemben? Beleértve
téged, Dalloway-ékat, Mr. Peppert és apát és a nénikéimet, ezeket is itt? – És kezét
végighúzta egy oldalnyi államférfi, katona s egyéb felett.”
Woolf korában és a társadalmi közegben,
melyből indult, s melyet épp e regény megjelenésével hagyott végképp maga
mögött, az egyéniség volt a legnagyobb szitokszó. Métely, mely megmérgezi a „reggeli
kilenckor, ebéd egykor, tea ötkor, vacsora nyolckor” szentségére épülő rendet.
Woolf kritikája finom, de félreérthetetlen: egy huszonnégy éves lány, aki
felfedezi saját erejét, önálló gondolatai támadnak, érzéseiben nem hallgat a
jóakarók tanácsaira, fékezhetetlenül szívná magába a természet, a végtelen ég,
a zsongó erdő, a vad hullámok színét-hangját-illatát, aki nem akar mást, csak
élvezni hogy ő immáron ő, Rachel,
mindentől és mindenkitől függetlenül, aki nem elsősorban jegyesébe szerelmes,
hanem az újonnan felfedezett életbe –
egy ilyen lány büntetése halál.
Bécsy Ágnes írja kiváló
Woolf-monográfiájában: „szándéka szerint a regény célja az volt, hogy az élet hatalmasan izgató zűrzavarának lehető
legváltozatosabb és legrendszertelenebb érzését adja, mely zűrzavarnak egy
pillanatra a mélyéig hasít egyetlen halál, hogy aztán az egész ugyanúgy
folytatódjék tovább – s mindennek a hátterében kitűnjön valami rend és
tervszerűség, mely összefogja.” Rachel utazása, felismerései, öntudatra
ébredése, jegyessége és halála egyszerre képezi le a zűrzavart és a rendet, a
felforgatót és a hagyományost, a váratlant és a kiszámíthatót. Hisz mi a
világmindenségben egy fiatal nő, aki alig is tud valamit az életről? Egyszerre
minden és semmi. A világ folyása nem áll meg: reggeli kilenckor, ebéd egykor,
tea ötkor, vacsora nyolckor. Hogy mi lehetett
volna Rachel Vinrace, ha életben marad, sosem tudjuk meg. Ahogy azt sem
tudjuk meg soha, mi lehetett volna belőlünk, ha adott pontokon nem arra vezet
az utunk, amerre vezetett. Ha nem halunk bele olykor. Ha nem állunk fel újra
meg újra, szemben az egész világgal. Virginia Woolf számos halált halt életében
– minden halála és talpra állása ott van már ebben az első regényben is.
Kiadó: Európa
Fordító: Tandori Dezső
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése