Virginia Woolf: A világítótorony

„…olyan képet festettél anyáról, amely az én számomra jobban hasonlít hozzá, mint bármi, amit valaha lehetségesnek képzeltem. Már valósággal fájdalmat okoz ennyire föltámasztani a halálból. Megérezted anya lényének elképzelhetetlen szépségét, ami bizonyos, hogy a legnehezebb dolog a világon. Olyan volt ez, mint újra találkozni vele, felnőttként, egyenrangúként… Azt hiszem, apa alakját éppilyen tisztán csináltad meg, de – lehet, hogy tévedek – őt nem volt ilyen nehéz.” 

Vanessa Bell írta ezen sorokat húgának, Virginia Woolfnak A világítótorony megjelenése után – ezzel mintegy megelőlegezve a választ az elkövetkező évtizedekben rendre előkerülő kérdésre: vajon a mű mennyiben önéletrajzi ihletettségű? Sokkal inkább, mint bármi más; ugyanakkor, noha Mr. és Mrs. Ramsay figurája egyértelműen megfeleltethető a Stephen-házaspárnak, a regény mondanivalója, esztétikája, gondolatisága Woolf életművének esszenciája, tán a legletisztultabb, legérzékenyebb regénybe álmodása az idő és az élet illékonysága felett érzett szomorúságnak – ilyesformán jóval túlmutat az „önéletrajzi ihletettség” fogalmi keretein. A Mrs. Dalloway és az Orlando mellett a szerző leghíresebb műve – s mivel a „nagy hármasból” ez a legkönnyebben olvasható (s a legkönnyebben „dekódolható”, már ha Woolf esetében érdemes ilyesmiről egyáltalán említést tenni), az évek során ez vált a legnépszerűbbé.

Ami annak fényében, hogy A világítótorony jószerével a Mrs. Dalloway utáni „levezetésnek” indult, akár meglepő is lehet – az előző mű megjelenésének napján, még annak lázában írt először Woolf az újabb regény tervéről, melyet azon nyomban el is kezdett, s mely végül leggyorsabban megírt, önmagához képest rendkívüli sebességgel korrektúrázott (Woolf híresen rigolyás volt, ha saját kéziratai utómunkájáról volt szó – ennek köszönhetően legtöbb regénye több átíráson is átesett, mire az olvasók kezébe került) kötete lett. A Mrs. Dalloway írása közben eluralkodó depresszióból való kilábalást segítette egy új, könnyed kézzel írt regény – ahogy a személyiséget keresztre feszítő művei írását követő depressziós periódusok után mindig egy „könnyedebben megírható” írásműhöz menekült. Hogy a „levezetés” ily borzongató szomorúságot árasztó, fájdalmas önvallomás lett, képet adhat arról, milyen mélységeket járt meg szerzője az írás alatt – és körvonalazza, mily régóta hurcolhatta magába temetve mindazt, ami a reménytelenül elveszett gyermekkori illúziók után maradt.

E gyermekkori illúziók szárba szökkenésének épp az a Talland-ház adott otthont, ahol a Stephen-család a nyarakat töltötte – és amely egyértelmű hasonlóságot mutat a regény családi nyaralójával. Itt tölti nyarait a népes Ramsay család: az elismert filozófus Mr. Ramsay, a családi élet középpontjának számító felesége, nyolc gyermekük és számos vendégük – köztük a költő Arthur Carmichael, a családfő iránt olthatatlan rajongással viseltető tanítvány, Charles Tansley, a már-már vénlánysorba lépő festőnő, Lily Briscoe és az eljegyzésére készülő fiatal pár, Minta és Paul. Igazi kis felső-középosztálybeli, késő-viktoriánus idill az övék: napról napra igyekeznek elütni valahogy az időt a festői szigeten, mérsékelt erőfeszítéseket igénylő feladatokba fektetik energiájukat, csevegnek-csacsognak, miközben az élet nagy kérdéseiről ábrándoznak – hogy aztán a sok semmittevés közepette újra meg újra eltöprengjenek az eseménytelenül elröppenő időn, s feltegyék maguknak a kérdést: mit is művelek én napra nap? Mi értelme csipp-csupp dolgokkal elütni a percet, amikor a múló idő végül úgyis mindannyiunkat maga alá temet? S végső soron mit kezdtünk az életünkkel? Próbáltunk nap mint nap felkelni, kötelességet teljesíteni, háztartást szervezni, könyveket írni, képeket festeni, gyermekeket nevelni – ám a  végén így is, úgy is a feledés homálya borul ránk. Tetteink csupán megfakult emlékek lesznek, majd azok sem – hisz nem lesz, aki emlékezzen rájuk. Műveink az enyészeté lesznek, az érzések, melyeket magunk után hagyunk, elröppennek a szélbe.

Ahogy a gyermekkori ábrándok, vágyak is – melyekre egykor a világot fűztük fel. Mint James Ramsay, aki úgy hiszi – hétéves korának minden bölcsességével – hogy az egész jövendő azon áll vagy bukik, hogy másnap kirándulnak-e a közeli világítótoronyhoz, vagy sem. A világítótorony az elérhetetlen cél, melyen egy gyermek boldogsága függ, mely körül egy család élete bontakozik ki. Az anya, aki a világítótoronyra néző ablakból szemlélve, de nem látva a kinti világot ígér, bármit megígér, hogy boldoggá tegye a körülötte élőket, aki megszervez, elrendez, elsimít; az anya, aki egy ablak keretében, kötéssel a kezében, szentképre illő alakként lebeg a lapok felett, diadala teljes tudatában – mégis feltéve a kérdést: mit tettem az életemmel? Az apa, aki ormótlan racionalitásával tiporja a gyermeki álmokat: nem, nem lesz olyan idő, hogy kimehessünk a világítótoronyhoz; a filozófus, aki mintegy élvezetet lelve abban, hogy saját akarata – nem is akarata, inkább borúlátása – alá hajthatja a körülötte élőket, töri le a szárnyukat, miközben rettegi az időt, mely természetszerűen letöri a sajátjait is. Kisebb-nagyobb gyermekek, akik istenítik az egyik szülőt, megvetik a másikat; felnőtt vendégek, akik táplálják a legendát.

Mrs. Ramsay legendáját, mindenekelőtt – hisz még a nagyratörő filozófustanonc is kénytelen meghajolni az asszony lélegzetelállító jelenléte előtt. Ő a fény, az élet, a szépség, a levegő – ő az, aki észrevétlen keretet ad a körülötte élők kis világának, akihez képest meghatározzák önmagukat, akinek hódolnak, akit megvetnének, aki ellen lázadnának, akihez hasonlítani szeretnének. Aki ismer, úgy, hogy őt senki nem ismeri – aki támogat, úgy, hogy őt valójában mindenki csak csodálja, de senki nem támogatja. Mert távoli – túl távoli csoda ahhoz, hogy érinteni lehessen. Aki elmúlásával mintha magával vinné a színeket – ami utána marad, a színek emléke csupán.

Mert elmúlik, ahogy az idő, a gyermekkori álmok, az álmatag nyarak emléke. A bágyadt szeptemberi nap haragos őszbe fordul, a kirándulásból nem lesz semmi, a háború szele végigsöpör a világon, az anya meghal, a gyerekek felnőnek – s mikor visszamennének a világítótoronyhoz, sok év múltán, rá kell jönniük: ami elmúlt, nem hozható vissza soha. Az a pillanat megragadhatatlan – amikor az egyik percben még valóra lehetett volna váltani az álmokat, a másikban pedig már örökre elvesztek. Amikor a gyermekből, aki azt hitte, övé lehet a mindenség, felnőtt lesz, aki élethosszig vonszolja maga után elveszett illúziói árnyékát. Olykor úgy érzem, Woolfnál ez a pillanat a mindenség – amikor ránk zuhan a múló idő, egész súlyával, és rájövünk: nincs visszaút. Nincs út, mely összekötné a múltat a jövővel, nincs híd, mely képes lenne átívelni a két ember közti szakadékot. Szálegyedül állunk az elmúlással szemben, tökéletes, borzasztó magányban.

Kiadó: Európa

Fordító: Tandori Dezső