Jé, te még blogolsz?

Nosztalgiázós helyzetjelentés blogolásról, könyvekről, munkáról, az elmúlt pár év önismereti útjáról, rólam – még nem tudom, hova fut ki, lehet, félúton elsírom magam, lehet, jókat fogok röhögni a régi posztjaimon. Köszönjétek Zenkának, aki felvetette az egykori „Témázós” csapatban, hogy mi lenne, ha, így évekkel a sorozat lezárta után, amikor már alig páran blogolunk több-kevesebb rendszerességgel (aztán, legnagyobb megelepetésünkre kiderült, hogy valójában többen tartottuk „nyitva” a blogot, mint hittük); szóval mi lenne ha felvennénk az egykoron leejtett szálat és írnánk arról, hogy írunk-e még egyáltalán, és mégis: mi történt velünk az elmúlt pár év során, amióta (látszólag) nem.
 
Visszanézve az első Témázós posztot egyébként tök vicces, hogy már akkor is úgy indultunk, hogy valami egykorvolt jóságot akartunk felidézni – ennyire öregszünk, hogy már másodszor hozzuk vissza ugyanazt? No de miről is szólt ez anno? Bár ezt akkoriban nem írtuk le ennyire expliciten, de volt egy kis dac-jellege. Jó tíz éve számosságot tekintve épp a könyves blogok csúcsidőszakát éltük – minőséget tekintve meg épp megkezdődött a mélyrepülés. Annyira sokan írtak jellemzően ugyanazokról a divatkönyvekről (mert azokat szórták a kiadók), jellemzően nagyon hasonló posztokat, hogy hamar fellobbant a vita: vajon gáz-e ha mindenki egy kaptafára húzza a posztokat. Miután akadtak, akik azzal érveltek, hogy ’de hát izé, ugyanarról a könyvről hogy lehetne teljesen mást írni; amin mások (köztük én is) kissé felhúzták magukat, mert hát hogyne lehetne bármiről a világon egyedit írni; jött a világmegváltó ötlet: mutassuk meg, hogy lehet azonos témáról más-más posztot írni, ha az ember beleteszi az idejét, energiáját, egyéniségét. Megmutattuk. Nyilván semmi hatása nem volt senkire, de mi rohadt jól szórakoztunk menet közben 😃
 

Hogy miért nyújtottam ennyire hosszúra a bevezetőt az egykori Témázás történetéről, annak oka van – mert már ez az egész jelenség se létezik. Blogolni ma már nem menő. Alig valaki olvas tweetnél hosszabb posztokat. A közönségünk annyira marginális, hogy csak nagyítóval látható, épp ezért a megélhetési tartalomgyártók sem a blogok felé fordulnak ma már, hanem vlogolnak, tiktokolnak, insta sztoriban osztják meg mit olvasnak épp, és valószínűleg van még pár platform, amiről még csak nem is hallottam. A blog ma már kifejezetten retró cucc – mondjuk mivel mindig visszajön a divatba a retró, ki tudja, lehet egyszer még menő lesz hosszabb szövegeket olvasni (és meg is érteni).
 
Szeretünk úgy csinálni, mi, bloggerek, mintha ezen az egészen felül állnánk, de ennyire azért nem leszek álszent – nyilván bennem is felmerült párszor az évek során, hogy ha senki nem olvassa, akkor mi a fenének strapáljam magam. A választ rendre meghozta egy-egy kiemelkedő könyvélmény, ami nem hagyott nyugodni, amíg ki nem írtam magamból az érzéseim: nem strapa. Ha az, akkor tényleg nincs értelme csinálni. Ha csak másoknak írsz, az elismerésért, a lájkokért, a vállveregetésért, az ingyenkönyvért (de rég hallottam azt a szót, hogy reciii 😂) akkor nincs értelme. De ha még képes vagy azt érezni egy igazán nagy hatású alkotás után (mindegy, hogy könyv, film, zene, koncert, színház, festmény) hogy ez most annyira mélyen megmozgatott bennem valamit, hogy le kell ülnöm és kiírnom magamból, akkor van értelme. Úgy is, ha a világon senki nem olvassa és a tiktokoló tizenkét évesek szénné röhögik magukat rajtad.
 

Bennem leginkább ez változott. Már csak akkor és arról írok, amiről úgy érzem, létszükséglet írnom. Nyilván ehhez el kellett engedni a bérblogolást (ilyen szó nincs, most kicsit önkényesen ide sorolok mindent, ami formailag blogposzt és az ingyenkönyvön kívül nem jár más ellentételezéssel – legyen az kiadói reci ide, vagy más nonprofit oldalra írt vendégposzt), a kiadói kapcsolatokat, az elérésszámot, az illúziót, hogy számít a véleményem. Voltak évek, amikor ez vezérelt, és volt, hogy nagyon komolyan csináltam, egy rövid ideig azt is hittem, hogy nekem való, mint életpálya – aztán rájöttem, hogy pont abból veszi el a legtöbbet, ami nekem a legfontosabb. Az élmény megéléséből. Ha már olvasás közben azt keresed, melyik idézetek fognak a leginkább ütni egy posztban; ha koncert közben már a megírandót fogalmazod, ahelyett, hogy átélnéd a zenét; ha tudod, hogy x napod van átrohanni egy könyvön, mert le kell adni a cikket – akkor sérül az a fajta mély átélés, amit én igazán fontosnak tartok a művészet befogadásakor. Aki azt mondja, nem sérül, hazudik. Sajnálom. (Persze ettől még lehet professzionális szinten űzni a kritikusi létet, de ez nem az én utam.)
 

Akkor és arról, és úgy, ahogy érzem, hogy ki kell jönnie. Nem maszkolok. Már. Szeretünk úgy csinálni, mi bloggerek, kritikusok, újságírók, akárkik, mintha soha nem szépítenénk semmin udvariassági / üzleti / politikai szempontból, de higgyétek el: maroknyian vannak, akik tényleg, igazán, soha nem szépítettek. Páran, akik őszintén leszarnak mindent és mindenkit és nem érdekelte őket soha a fogadtatás; és páran, akiknek a saját nevük a márkájuk, és már megtehetik. Egyik csoport sem annyira népes ezen a kis piacon. A legtöbben a középső sávon csúszkálunk ide-oda és keressük a helyünket. Most gondolhatjátok, hogy egy marginális elérésű blog esetében ez nem szempont, de valójában simán lehet. Mert a skála nagyon széles onnan, hogy bloggerként azt gondolod, „jajjj, olyan jó fej volt a szerző / kiadó / fordító / sajtós a könyvfeszten, picit enyhítem itt ezt a puffogást”; azon át, hogy „mégse írhatom, hogy egy kalap szar, mert legközelebb nem ad recit”; odáig, hogy piaci alapon működtetsz egy oldalt és rád ír a sajtós hogy csak pozitív kritikát jelentethetsz meg, különben a jövőben bojkottálni fog az egész kiadói csoport. Az önkorlátozás is korlátozás, és ezt is munka elengedni. Sőt, a cukiskodás is korlátozás, hiába építesz magadnak létfilozófiát abból, hogy „mindenben meg lehet találni az értéket”.
 

Épp ezért fejeztem be a bérblogolást jó öt éve, és azóta sokkal nyugodtabb az életem. Pedig sokáig szerettem csinálni, olyan lehetőségeket kaptam általa, amikről álmodni sem mertem volna korábban, és sokat is tanultam a „kezembe nyomott” könyvekről írva – tulajdonképpen bármiről össze tudok irkálni bármennyit, bármikor, aminek bármily furcsa, manapság a munkámban is sok hasznát veszem. Mégis, eljött a pont, amikor a legkisebb beavatkozást abba, hogy mit és milyen formában írjak le, visszautasítottam. Eléggé lekorlátoz az élet sok területen, ez a terep, ami őszinte szenvedély, ami az egyik legfontosabb megtartó élményforrás, nem tűr korlátozást.
 
Azzal párhuzamosan, hogy ledobtam a korlátozó és önkorlátozó gesztusokat, elengedtem a láthatóság igényét, és visszahúzódtam a csigaházamba, elmélyült az, ami már korábban is fel-felbukkant, de igazán nem engedtem ki, épp a fentiek miatt: hogy nekem az írás terápia. Manapság, amikor már csak arról írok, ami igazán megérint, azt és úgy, ahogy ki akar szakadni, és búcsút intettem minden elvárásnak, néha magam is meglepem vele, hova fut ki egy-egy poszt. Ha kíváncsi vagy a mostani, 2025-ös Timire, és viszonyára az íráshoz, olvasd végig Karl Ove Knausgard Harcom sorozatáról írt eddigi posztjaimat. Ezeket így, ebben a formában nem engedhettem volna meg magamnak, ha valaki másnak írok, vagy ha elérésszámra hajtok – közük nincs egy elvárt könyvajánlóhoz / kritikához. Ez egy terápiás folyamat, aminek a vége még nagyon messze. De nekem ezért éri meg (ezért zsigeri kényszer) még mindig csinálni.
 

Persze ennek a másik oldala, hogy már csak akkor ragadok billentyűzetet, ha zsigeri kényszer. Ma is sokat olvasok (bár annyit nem, mint tíz éve, azért a munka sokat kivesz belőlem), de jó, ha minden tizedik olvasmányomról írok. Nem érzem, hogy létfontosságú lenne, hogy a blog x időnként rendszeresen frissüljön, ahogy azt sem, hogy rám szakad a mennyezet, ha nem írok minden könyvről, amit olvastam. Ami igazán ki akar jönni, előbb-utóbb úgyis kijön. Változtak az olvasási szokásaim is, manapság az olvasmányaim csaknem fele újraolvasás, azt meg aztán végképp nagyon kevés könyv provokálja ki, hogy újra meg újra írjak róla (Woolf, na ő igen – az életmű újraolvasásának összefoglalását nem ússzátok meg).
 
Az is megérne egy posztot hogy miért is ennyi újrázás – nyilván öregszem én is, és ahogy egyre zűrösebb az élet (munka, család, egészség, a világ körülöttünk, ragozhatnám a végtelenségig…) egyre inkább a megszokott, ismerős, otthonos dolgok vonzanak. Persze időnként kell, hogy beszakítsa az asztalt a könyv, de míg tíz éve ezeket faltam sorban, most egy Knausgard után kell három-négy lélekmelengető újrázás. Ahogy a bulizós esték után is kéne már három-négy teázós, pokrócba burkolózós este itthon…
 
Azt hiszem, nagyjából eddig írta magát a poszt. Volt a fejemben még ez meg az, új hobbikról, fényképezésről és csillagászatról; arról, mennyit fordult velem a munkám az elmúlt években és ez hogy hat a kis bölcsész énemre; változó ízlésről és a hazai könyvkiadás változó helyzetéről – de valójában a lényeg már itt van. Nem a külső körülmények miatt változott meg az, hogyan, mennyit, miről, hanem miattam. Mert azzal, hogy megszabadultam a kötöttségektől, el is engedtem a mindenről írás kényszerét. Hogy mi lesz a blog jövője? A leghalványabb fogalmam sincs. Szerencsénkre ez egy kétszemélyes blog, és eddig mindig sikerült többé-kevésbé egyensúlyban tartanunk – amikor egyikünk egyáltalán nem akart feléje se nézni hónapokig, akkor a másik írt, és vica versa. Valahogy mindig visszatérünk. Ahogy írtam: ami ki akar szakadni belőlünk, az úgyis kiszakad. A többiért meg lehet, hogy nem is kár.

Saját képek - a könyvek mellett a legfontosabb szenvedély mostanság a természetfotózás

Ők is nosztalgiáztak:
PuPilla

Nima

Zakkant

Zenka

Dóri

Eszti

Andi