Az esszéista Woolf

Tulajdonképpen nem lehetünk teljesen elégedetlenek Virginia Woolf műveinek magyar kiadásával – sokan sokkal rosszabbul jártak, mint ő, neki legalább minden regénye olvasható magyarul. Hogy esszéiből viszont csupán a két önálló kötetben megjelenő nagyesszé, a Saját szoba és a Három adomány, illetve egy gyűjteményes kötet, még a nyolcvanas évekből (A pille halála – ötszáz oldalnyi ízelítő az angolul mintegy ötször ennyit kitevő írásokból), az több mint bosszantó. Súlyos hiány, hisz lehetőséget sem ad a csak magyar nyelven olvasóknak arra, hogy teljes képet alakítsanak ki Virginia Woolf munkásságáról. Persze az esszé manapság nem divat, a könyvkiadás meg kőkemény business, de vajon értelmezhető-e egy olyan szerző munkássága az esszék ismerete nélkül, akit saját korában feledhető regényírónak, ámde az egyik legjelentősebb kortárs esszéistának tartottak? Vajon az a Woolf, akit a regényekből ismerünk, mennyire azonos azzal a Woolffal, akit az esszéi mentén ismert meg a kortárs? Azt már valóban csak halkan merem kérdezni, mégis mit tenne hozzá a teljes megismeréshez a naplók kétezer oldala és a szerző novellái?

Hogy Woolf ennyire termékeny és ily jelentős esszéíró lett, annak persze megvoltak a maga okai. Részben beleszületett, hisz az angol irodalmi és tudományos élet középpontjában nőtt fel, atyja és annak társasága a viktoriánus kor londoni szellemi elitjét alkották, felmenői közt írók, tudósok, újságírók adták egymásnak a kilincset – a korban, melyben Virginia felnőtté érett, a származás és az azzal járó műveltségi előny önmagában predesztinálta arra, hogy ha írni akar, hát írjon a legjelentősebb lapokba. Virginia írni akart. Nem véletlen, hogy míg első regénye 1915-ben, harminchárom éves korában jelent meg, már tíz évvel korábban a legnagyobb angol lapok kritikai rovatába írt. Később az irodalmi újságírás egyszerre volt biztos kereseti forrás és gyógymód, mely két regény közt segített megőrizni a szerző józan eszét. Mindkettőre szüksége volt: házassága a jóformán nincstelen Leonard Woolf-fal, minden öröklött vagyonát felemésztő betegeskedése, eleinte veszteséggel működő kiadójuk szükségessé tette, hogy minden fontot kicsikarjon a rutinújságírásból, amit csak tud; ugyanakkor a depresszióját rendre elmélyítő, személyiséget tépázó pszichologizáló regényei mellett a feszes keretek közt tartott kritika- és esszéírás egy pontig meg tudta akadályozni a szétcsúszást.

Érdekes keretet ad az esszéknek ez a kettős predesztináció – hát még ha mellé tesszük Woolf vállalt félműveltségét, társadalmi kérdésekre adott felforgató válaszait, időnkénti naivitását és a londoni szellemi életben később elfoglalt helyét. A viktoriánus korból indulunk, ahol egy jó házból való úrilány írásait illik megjelentetni, ha már az apja az, aki, de nem illik komolyan venni – és a második világháború előestéjéig jutunk, amikor az immáron saját jogán az angol irodalmi élet középpontjának számító Virginia Woolf szavát akkor is komolyan kell venni, ha (vállaltan) naivan ír, olyasvalamiről, amihez (vállaltan) nem ért. Az esszék hitelét az esszéíró adja – aki úgy építette fel önmagát, hogy módszeresen rombolta le a neki jutatott előnyöket, miközben a viktoriánus szalon helyébe állította saját magát, a Bloomsbury középpontját, az új regény legfőbb teoretikusát, a századelő legérzékenyebb lélekboncolóját. Sokan - és joggal - kritizálták, amiért az elitizmus lerombolása helyett egy másik elitet állított az előző helyébe, mégis: mondanivalója, nyitottsága, tehetsége, soha nem lankadó kíváncsisága és soha el nem fáradó csevegő hangneme miatt nem veszít hiteléből. Woolf soha nem nyilatkoztat ki és nem hisz azoknak, akik a kinyilatkoztatásokban hisznek: tán ez emeli el leginkább az őt megelőző kor nagy esszéíróitól. Sokszor leírta, hogy számottevő hagyományos iskolázottság híján a beszélgetések során magára szedett információkból tanulta a legtöbbet – ezt képezi le esszéiben, melyekben rendre mintha párbeszédet folytatna az olvasóval. Az igazság nem a könyvekben van, hanem az eszmecserében – ekként az esszé akkor jó esszé, ha nem ad kész válaszokat, hanem elgondolkodtat, vitára ingerel.

Ezt teszi A pille halála programadó esszéiben (A ferde torony, A modern próza, Mr. Bennett és Mrs. Brown), ahogy a Saját szoba és a Három adomány nagyesszéiben is. Utóbbi kettő saját korában egyaránt értetlenül fogadott, botrányos, a nagy regényíró feminista elhajlásának tekintett munka; ma már itt-ott megmosolyogtatóan naiv kultúrtörténeti-szociológiai érdekesség inkább. A Saját szoba a nők és a regény viszonyáról, míg a Három adomány a háború elkerülésének lehetséges módjairól ír, a nemek közti neveléstetésbeli egyenlőtlenségek kiindulópontjáról – Woolf mindkét mű esetében pontosan tisztában van vállalása lehetetlenségével és azzal, hogy nem tud konkrét válaszokat adni a felvetett kérdésekre (A nők és a regény viszonya; Hogyan akadályozható meg a háború?), mint ahogy azzal is, hogy magára vonja a kortársak haragját és értetlenkedését, mégis: percig sem tart a polgárpukkasztástól. Tükröt tart az elit elé, melynek maga is része, alakítója, fenntartója, tükröt, ahogy utolsó regénye főszereplője, Miss la Trobe: nézzétek, ezek vagyunk mi. A különbség, amely Woolf és a Bloomsbury vállalását valójában fényévekre távolítja a megelőző kortól valahol e tükörállító gesztusban rejlik: még mindig van egy jól körülhatárolható szellemi elit, de már sajátjáénak érzi a feladatot, hogy lerombolja saját nimbuszát és megkérdőjelezze saját értékeit is. Határterület az övék, egy olyan átmeneti időszak, melynek gyümölcse csak jóval később, a dekonstrukció korszakával érik be, akkor viszont megdöbbentő erejű reneszánszát hozza az írónőnek is, aki maga volt a mindent megkérdőjelezés.

T. S. Eliot, a jó barát és állandó kritikus nekrológjában mindennél pontosabban fogalmazta meg Woolf jelentőségét: „Nagyon jól tudom, hogy a Virginia Woolfot megillető irodalmi-társadalmi jelentőségnek egy olyan társaság volt az alapja, melyet azok, kik csak bizonytalan elképzelésekkel rendelkeztek róla… hajlamosak voltak, talán nem egészen önzetlenül, gúnyolni. Elégséges, ha nem is végső magyarázat erre, hogy ez volt akkor az egyetlen társaság; és azt hiszem, ha nem Virginia Woolf áll a középpontjában, sokkal formátlanabb és periferikusabb marad annál, semhogy a szociológus figyelmére és érdeklődésére számot tarthatna… Virginia nem egy ezoterikus csoport feje volt, hanem a londoni irodalmi életé. Helyzete sajátos körülmények olyan egybeeséséből adódott, melyre soha eddig nem volt példa, s amire véleményem szerint nem is lesz már többé. Fenntartotta a viktoriánus felsőközéposztály kultúrájának tekintélybeli és csodálatra méltó hagyományát – egy olyan helyzetet, melyben a művész nem a magas rangú patrónus szolgája, nem is a plutokrata parazitája és nem is a csőcselék szórakoztatója -, egy olyan helyzetet, melyben a művészet termelője és fogyasztója ugyanazon az emelvényen áll… Virginia Woolf halálával egy kultúrforma pusztult el: aminek bizonyos szempontból ő volt a szimbóluma; de nem lehetne a szimbóluma, ha nem ő lett volna a fenntartója is.”