Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Vajon ha visszanézek hatvan évesen a hátam mögött lévő évtizedekre, mit gondolok saját életemről? Elégedett leszek-e, vagy csalódott? Győztesként tekintek magamra, aki sikerrel szállt szembe a huszonegyedik század embere elé állított kihívásokkal, vagy vesztesként, aki hiába küzdött az elemekkel? Eszembe jut-e, hogy utam során hány életet kereszteztem, s azokra milyen hatással voltam – ad absurdum, gondolok-e arra, hogy akár önkéntelenül hány embernek árthattam? Olyan kérdések ezek, amikkel előbb-utóbb mindannyian szembesülünk – valószínűleg nekem most jött el az idő, legalábbis erre utal, hogy sorra olyan olvasmány- és filmélményekben van részem, amik valamiképpen ehhez a kérdéskörhöz vezetnek vissza… Azt hinném, elég jól ismerem magam ahhoz, hogy tudjam, milyen következtetéseket kéne levonnom, s mégis – újra meg újra szembesülök velük. Lehet, hogy át kéne gondolnom valamit?

Tony Websternek biztosan át kell, ám félő, kicsit későn. Tony hatvanas éveit tapossa, elvált, magányos, de nem annyira, hogy változtatni akarjon rajta, volt feleségével jól kijön, lányához nem túl közeli, de kiegyensúlyozott kapcsolat fűzi, egyetlen bánata, hogy nem látja többet unokáit. A nyilvánvalóan jólszituált, ám nem túlságosan sikeres, nyugdíjas férfi összességében meg van elégedve a mögötte álló évtizedekkel – nem ért el semmi rendkívülit, nem lett belőle sem hős, sem híresség, ám békében átvezette hajóját az élet viharos tengerén, és győztesként került ki belőle. De vajon mit gondolna róla saját tizenéves önmaga?

Julian Barnes Booker-díjas regényének első részében ez a „semmikülönös” londoni nyugdíjas emlékezik vissza diák- és fiatalkorára, az évekre, melyek meghatározták személyiségét, az álmokra, eszmékre, melyek ott lángoltak tizenéves lelkében. S melyekben nagy szerepe volt a rendkívüli barátnak, Adrian Finn-nek. Annak az Adriannak, aki elvált szüleivel, flegmaságával, intelligenciájával, filozofikus hajlamával új színt visz a magániskolába járó jólfésült, jólnevelt, sajátos (sajátosan angol és sajátosan gyerekes) rítusok szerint élő kamaszfiúk világába. Adrian lesz Tony és két legjobb barátja világának középpontja, a legokosabb, legszellemesebb, legtöbbre hivatott közülük. Akiről mindenki tudja, győztes lesz – nem is lehet másként. Akinek még fájdalmasan fiatalon bekövetkező öngyilkossága is kivételességét, „filozófiai értelemben” való felsőbbrendűségét bizonyítja. Adrian, aki legyőzte az életet…

Akire a hatvanas Tony persze egész másképp emlékszik, már ha egyáltalán – egészen addig, amíg egy különös örökség fel nem kavarja kiszámítható mindennapjait: egykori szerelmének édesanyja ráhagyta Adrian fiatalkori naplóját. Ami önmagában rejtély – vajon hogyan került a napló Veronica édesanyjához? S ha már hozzákerült, mi okból hagyta Tony-ra? S vajon mit tartalmaz a napló, ami oly fontos volt, hogy évtizedekig megőrizték? A kérdések persze egy helyre vezetnek: a volt szerelemhez, Adrian későbbi barátnőjéhez, Veronicához, aki azonban – újabb rejtély – megtagadja, hogy átadja a naplót.

Veronica és Tony sajátos párharca a napló körül adja a regény második felét, melynek során szép lassan visszacsúszunk évtizedekkel korábbra, és Tony-val együtt felfejthetjük az események egy másik vetületét. Amire ő már nem is emlékezett, ami tán meg sem történt – de mégis. Ahogy lehull a lepel a múltbeli történésekről, Tony-nak szembe kell néznie azzal, milyen szerepe volt az események alakulásában, milyen felelősségek terhelik, milyen hatással volt a körülötte élők életére. Szembe kell néznie azokkal a dolgokkal, amik átírhatják a fiatalkorát, bántó fénnyel vonhatják be az emlékeit, és megkérdőjelezhetik saját „győzelmébe” vetett hitét. Hatvan fölött, belepunnyadva egy sikeres élet végébe, szembesül azzal, hogy a legnagyobb győztes az idő – hiszen amit egyszer megtettünk, nem biztos, hogy jóvátehetjük. Egy idő után nem létezik újrakezdés, hiába minden bűnbánat, „bezárul annak valószínűsége, hogy ebben az életben bármi változhat még”.

Látszólagos egyszerűsége ellenére (hisz valljuk be, az „életút végén visszatekintve múltunkat újraértékelő, bűneinket megbánó, tanulságokat levonó” regény önmagában nem hordoz semmi újdonságot) remek könyv ez – önmagunkba nézésre késztető, zavarba ejtő, felzaklató mű, mely válaszokat nem ad, csak megannyi kérdést. Sűrű, de nem fullasztó, könnyen olvasható, de nem könnyen emészthető szépirodalom – egyszerre kimért és csodaszép nyelvezettel, Tony rendezettségre törekvésével összecsengő konstruáltsággal, melyet olykor megtör egy-egy hullámzó gondolatfolyam. Sok tekintetben emlékeztet Virginia Woolfra – aminél nagyobb dicséret az én billentyűzetemet nem nagyon hagyhatja el. Ha akarom, persze van végső tanulság is, de nem biztos, hogy jól járunk vele… 

„Van halmozódás. Van felelősség. És azok mélyén zűrzavar. Nagyon nagy zűrzavar.”

Kiadó: Partvonal

Fordító: Karáth Tamás