„Morust
mostanában mártírként emlegetik, nem pedig olyan személyként, aki rosszul
becsülte fel az esélyeit. Azt hitte, képes lesz befolyásolni Henriket, mondta Cromwell
Chapuysnek, és talán igaza is volt; de aztán olyasvalamivel találta magát szemben,
amire nem számított: Boleyn Annával. Mi, tanácsosok, jövőbe látó, bölcs embernek
hisszük magunkat, komoly ábrázattal vázoljuk a pozíciónkat, előteregetjük
terveinket, az éjszakába nyúlóan érvelünk álláspontunk mellett. Aztán beront
egy kislány, felborítja a gyertyát, és lángra lobbantja ruhánk ujját, hogy a
bőrünket mentve, őrjöngve csapkodjuk magunkat. Meggyötör, hogy egy alamuszi
tolvaj, mint Riche, felülkerekedjen rajtam; hogy egy bolond, mint Pole,
meglékelje a hajómat; hogy egy idióta, mint Lisle, vízbe fojtson. Talán
lesznek, akik azt állítják, hogy az evangéliumért haltam meg, ahogy Morus a
pápáért. A legtöbben azonban nem fognak mártírnak tekinteni, legfeljebb olyan
személynek, aki feláldozta magát az életben való előrelépés nagy ügyéért.”
Tizenegy évvel és majd’ háromezer oldallal
azután, hogy a Farkasbőrben lapjain megismerkedtünk az egykori konyhalegénnyel,
az iszákos apja mellől a legkülönbözőbb európai hadseregekbe menekülő,
Firenzét és Antwerpent végigkémkedő, onnan Angliába visszatérve a kor
legnagyobb formátumú politikusává és VIII. Henrik államminiszterévé érő Thomas
Cromwellel, Hilary Mantel gigantikus Tudor-trilógiája elért a végére. A maga
nemében páratlan irodalmi vállalkozásnak már az első két kötete is többszörösen
nehezített pályát jelentett az olvasó számára: Cromwell szemszögéből nézve, a
bőrébe bújva, olykor csapongó gondolatfolyamait, máskor hidegfejű
racionalitását, megint máskor embertelen kegyetlenségét belülről - mintegy belső
monológként - hallgatva Henrik vérgőzbe burkolt Angliája még a történelemkönyvekből
ismertnél is rémületesebb helynek tetszik. Nem egyszer olyan érzésem volt,
mintha valami pokolbéli bűzös mocsáron gázolnék át, fejemben a környező poklot
tervező démon gondolataival. Közel egy hónapig tartó, itt-ott küzdelmes olvasás
volt, olykor meg kellett szakítanom valami könnyed kis semmiséggel, annyira
lehúzott – miközben egyébként sokszor roppant szórakoztató szöveg, és
tagadhatatlanul sodornak magukkal végeérhetetlen intrikái.
„Amint
a királyné feje elválik a testétől, Cromwell már indul is.”
Azt hiszem, e felütés méltán kerül be a
legjobb első mondatok közé. Mantel szokásához híven pontosan ott folytatja,
ahol az előző rész végén abbahagyta: Boleyn Anna nyakára épp lesújtott a
francia hóhér kardja, Cromwell pedig siet a királyhoz jelenteni, immáron minden
akadály elhárult a Jane Seymourral kötendő frigy elől. Henrik boldog, Cromwell
boldog: a szelíd, halkszavú, kedves, bárminemű ambíciótól mentes Jane épp az
ellentéte Annának, aki a királyi nászágy mellett az egész birodalom feletti
irányítást is magáénak akarta. Mindenki megnyugodhat, hamarosan megszületik a
várva várt trónörökös, béke van. Ám ez nem az a sorozat. Királydráma helyett tizenhatodik
századi Kártyavár, amit kapunk: a vallási
reform ugyan végigsöpört Anglián, Cromwell terveinek megfelelően szépen csorog
az államkincstárba (s a baráti főurak főkönyveibe) a felszámolt apátságok,
elkobzott egyházi vagyonok jövedelme, ugyanakkor a skót határvidék lázong, a
Rómához hű főurak szervezkednek, a Boleynek bukása ellenére pozícióban maradt
Howard-pereputty pedig mindent megtenne, hogy kigolyózzák a Boleyn Annát
felemelő, majd elveszejtő Cromwellt a hatalomból.
Mindemellé a franciák és a spanyolok hol
megújuló, hol megrekedő szövetsége folyvást veszélyezteti Henrik trónját, Róma az
apja által fattyúnak bélyegzett Mária hercegnőt támogatja, a németalföldi
fejedelmek Luther tanai miatt nem szimpatizálnak a legfőbb egyházi hatalmat
magához ragadó, ám nagyrészt a római katolikus dogmákat követő Henrikkel. Királyunk,
aki egy kislány libbenő ruhaujja miatt szembement a fél világgal, hirtelen ott
találja magát, hogy mindenhonnan ellenségek veszik körül, saját országát pedig szétszaggatják
az acsarkodó nemesek. Akik, miközben friss kiscsibéikkel próbálják felkelteni
Henrik érdeklődését (mert Anna példája megmutatta: a király kegyeibe az ágyékán
keresztül vezet a legbiztosabb út), egy dologban egyetértenek: mind gyűlölik
Cromwellt. A kötet ezer oldalát végig belengi a minden oldalról való fenyegetettség
érzése – Cromwell oly magasra emelkedett, amit már nem tűrhetnek ezek a családfáikba
szédült bárók és grófok. Nem elég, hogy lényegében az összes fontos politikai
pozíció az övé, hogy vagyona vetekszik a királyéval, még ráadásul nemesi rangot
is kap.
Cromwell a legjobb tudása szerint (no
persze a számára legnagyobb politikai hasznot hajtó módon) próbálja megőrizni a
békét, pávatáncot jár a külföldi követek között, királynőket végeztet ki és
újabb házasságokat szervez, megbékíti Henriket a lányával, Máriával (s ezzel
megóvja attól, hogy Angliát lerohanja a spanyol armada a hercegnő esetleges
kivégzése miatt) – mindeközben nem veszi észre (valóban nem?), hogy ellenfelei
minden lépését módszeresen ki fogják játszani ellene. Ha fegyvereseket gyűjt maga
mellé, hogy mint minden nemes, kiállíthasson egy sereget az északi lázadók
ellen – Henriket akarja támadni. Ha a franciákkal, a spanyolokkal, a német fejedelmekkel
tárgyal – saját pártjára akarja állítani őket. Ha Mária érdekeit védi – el akarja
venni a hercegnőt, hogy Henrik után ő uralkodhasson felesége jogán. A főurak
szemében Cromwell maga az Antikrisztus – Mantel legnagyobb erőssége épp az,
hogy az olvasó tarkóját is bizsergeti az érzés: nem lehetséges-e, hogy tényleg
az?
Cromwell mindig mások előtt jár egy
lépéssel. Már azelőtt készült Anna bukására, hogy Henrikben felmerült bárminemű
gyanú – ne feledjük, ő vezette a Wolf Hallba, a Seymourok otthonába a királyt
azon a végzetes nyáron. Hidegvérrel állított fel és állított félre sakkbábukat –
kezében mindenki csupán eszköz saját céljai elérése érdekében. Ugyan miért is
ne feltételeznénk, hogy a beteges, magányos, mindenki által elárult Máriához sem
csupán a szánalom vezeti? Miért hinnénk el, hogy a király érdekeit tartja szem
előtt, amikor megbékélést sürget elsőszülött lányával? A Putney-i patkolókovács
fiáról, aki miniszterré és főpecsétőrré emelkedett, s grófi rangig vitte, miért
is ne tudnánk elképzelni, hogy Henrik koronájára pályázik? El tudjuk. Ez a
legszebb ebben a könyvben – hogy Cromwellről mindent és mindennek az
ellenkezőjét is el tudjuk képzelni. Háromezer oldalt töltünk ennek a zseniális
szörnyetegnek a fejében, és a végén semmivel sem vagyunk közelebb ahhoz, hogy ismerjük.
Adott egyfelől egy pragmatista manipulátor, aki Macchiavellit tekinti
példaképnek; aki ha kifogy a kincstár a tartalékból, kidolgozza a Rómától való
elszakadást, hogy rátegye kezét az egyházi vagyonra; aki laza kézzel állít
félre királynékat, hercegeket, püspököket; aki minden Henriknek szerzett font után
magának is félretesz egyet. Másfelől egy szerető apa, aki bármit megtenne, hogy
fiát minél magasabbra tolja (el is veteti vele Jane Seymour testvérét); a
lehető legkisebb rosszra törekvő államférfi, aki próbálja visszafogni az
ekkorra már az elmebetegség jeleit mutató király vérengzését; diplomáciai
zsonglőr, aki a békét tartja szem előtt.
Hogy mibe bukik bele? Épp abba, ami
felemelte: a király szerelmi szeszélyeibe. Amikor a német fejedelmekkel kötendő
szövetséget megpecsételendő megszervezi a király házasságát Cleves-i Annával, mellélő.
Henriknek nem tetszik az ara. Ugyanekkor meglebbenti a ruhaujját egy újabb
kislány, Howard Katalin, aki ugyan sem észben, sem ambícióban nem mérhető
egykori unokanővéréhez, az idősödő, kéjvágyó királynak épp elég: egy újabb
házasság, amit meg kell semmisíteni, egy újabb bűnbak, akit fel kell áldozni, egy
újabb hatalmi vákuum, amit be kell tölteni. Az addig vádmorzsákat gyűjtögető főuraknak
pedig más se kell: Cromwell lesz a bűnbak, aki a kudarcos házasságszerzés
mellett lassan minden balszerencséért felel, ami Henrik udvarát meglegyintette.
Mantel mestere a keretes szerkezeteknek. Egy kivégzéssel s a vele egy napon
megtartott királyi esküvővel indítunk, s egy kivégzéssel és a vele egy napon
megtartott királyi esküvővel búcsúzunk. Cromwellnek éppúgy egy „gyertyát
feldöntő kislány” lesz a végzete, mint Morus Tamásnak. S ugyanúgy végzi, mint a
nő, akit bár felemelt, majd szemrebbenés nélkül megbuktatott, titkon mindig is
csodált: „Anna egyetlen célt tűzött ki
maga elé az evilági életben: megszerezni Henriket és megtartani. Most
elvesztette (…) és nem létezik bíróság, amely keményebben ítélné meg őt, mint
saját maga teszi. Amióta csak Henrik tegnap ellovagolt tőle, ő, Anna, nem egyéb
imposztornál, csalónál, gyermeknél vagy egy udvari bolondnál, aki beöltözött
egy királyné ruháiba, s akit egy királyné termeiben szállásoltak el. Anna
tudja, hogy a házasságtörés vétek, felségsértés és bűn, de ezeknél jóval
nagyobb hiba, hogy vereséget szenvedett”. Hilary Mantel Cromwellje számára
sem a hóhér bárdja a legnagyobb csapás. Hanem a kudarc. Hogy hiába emelkedett elképzelhetetlenül
magasra, nála sokkal ostobábbak győzték le. Hogy nem királyként, nem is
fűúrként, nem Britannia legnagyobb politikusaként halt meg, hanem senkiként.
Ahogy született. Sovány vigasz: a történelemkönyvek szerint Henrik később
semmit sem bánt meg annyira, mint Cromwell kivégzését. Sajnos, hogy ehhez mit
szólt volna, már nem tudhatjuk meg.
A sorozat korábbi kötetei:
Kiadó: Libri
Fordító: Gázsity Mila
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése