1976 szilveszter éjszakája, New York City.
A Central Park mellett a Hamilton-Sweeney család szokásos szilveszteri partiján
mulat a pénzügyi elit – köztük a családi vagyon örököse, az épp válófélben
lévő, pánikbetegséggel és anorexiával küzdő Regan, aki csélcsap férje, perbe
fogott apja, a családi vállalatot módszeresen bekebelező mostohanagybátyja és
elviselhetetlen mostohaanyja elől egy jószerivel ismeretlen magániskolai tanár
társaságába menekül – akiről kiderül, hogy jó évtizede nem látott bátyja
szeretője. Mercer, a fullasztó Délről a nagyvárosba érkezett, társadalmi
közegéből kitörni vágyó fiatal fekete tanár halálosan szerelmes az önpusztító
hajlamú Williambe, akiről épp most tudta meg, hogy a drogos punk festőművész
álcájával mit leplez: hogy a város egyik leggazdagabb családjának szökött
sarja.
Mindeközben a Central Parkban fejbelőnek
egy tizenhét éves lányt, Samanthát – aki épp Regan hűtlen férjére várt egy
utolsó utáni békülésre-szakításra-kitudjamire. A támadást a bokrok közül
végignézi a Samanthába szerelmes kamasz Charlie, a külvárosi, örökbe fogadott,
frissen elárvult zsidó srác, aki a nevelőapa halála, a későn érkezett „saját
gyermek” ikrek, a gyászba belebolonduló nevelőanya és a befogadó vallási közeg
nyomása elől menekül természetszerűen az első lány karjaiba, aki komolyan veszi
– majd ugyanilyen természetességgel Samantha után a nagyvárosi
punk-rocker-forradalmár közegbe. Hogy aztán a lányt ért támadás után e közeg „prófétája”
legyen és segítsen nekik bosszút állni – hogy kin, miért, hogyan, nem számít.
Neki csak Sam számít. No meg a zene. Az Ex Post Facto, a feledhetetlen Háromlábú
Billy zenekara, ami Patti Smith-i magasságokba érve segített önmagára ébredni
ennek a gazdasági válságba, vietnámi háborúba, hidegháborús gyűlöletbe
egyfelől, patikamérlegen kimért nyájasságba és gondosan nyírt külvárosi
pázsitokba másfelől belenövő, elveszett generációnak.
Míg Sam élet-halál között lebeg a
kórházban, a támadás után nyomozó levitézlett újságíró, az egykor a
Pulitzer-díj várományosai közt emlegetett Richard Groskoph a lány családjának,
a New York városának hivatalos tűzijátékait nemzedékek óta levezénylő Cicciaro
famíliának történetét készül megírni – miközben távolságtartó viszonyba
keveredik vietnámi-amerikai szomszédjával, Jenny Nguyennel. S közben a rádióból
„Dr. Zig” tolja fáradhatatlanul felforgató eszméit, egy iskolás lány saját
kiadású punk-forradalmár funzine újságjai tűnnek fel itt-ott, Regan és leendő
exférje vívják a válófélben lévők szokott kis csatáit, a Hamilton-Sweeney
vállalat a „Gonosz Manó” üzelmei alatt nyög, a város lebontásra ítélt
lakótelepein pedig rejtélyes tüzek lobbannak fel.
Hogy mindezen szálak hogyan kapcsolódnak
egymáshoz? No, ennek felfejtésére kell Garth Risk Hallbergnek ezerharmincegynéhány
oldal – az olvasónak meg jó nagy adag türelem és erős alkar, ha nem csupán
ágyban hason fekve szeretné olvasni a könyvet. Ne kerteljünk: jó regény ez, de
elég rendesen túlírt. Hallberg beállt az évről évre feltűnő fiatal amerikai
szerzők sorába, akik megpróbálják megírni a következő Nagy Amerikai Regényt – a
legutóbbi versenyző, amit olvastam a témában Nathan Hill NIX-e volt: Hillnek mintegy
négyszázzal kevesebb oldalon sikerült jobban összefognia az amerikai álom
kritikáját, a feltörekvő nemzedékek lehetetlen harcait, a társadalmi
berendezkedések és hatalmi rendszerek mindenkori igazságtalanságait és az
emberi kapcsolatok kibogozhatatlan szövevényeit. Szóval, azt kell mondjam,
minden posztmodernkedő betétszövege, időbeli ugrása, nézőpontváltogatása és
Franzenes kikacsintása ellenére Hallberg is nyugodtan megelégedhetett volna
feleekkora terjedelemmel. Ugyanilyen jó könyv lenne, csak tán kevésbé
idegesítő.
Mert félreértés ne essék: az Ég a város remek könyv. Pontos.
Kegyetlen. Sokrétű. Játszik velünk, olvasókkal, ahogy Sam játszik Charlie-val,
ahogy Keith játszik Sammel, ahogy a „Gonosz Manó” játszik a Hamilton-Sweeney
vagyonnal, ahogy a Háromlábú Billy játssza a csóró punkot, miközben kiszökik a
sokadik magániskolából. Nem nagyon lehet félvállról venni: komoly odafigyelést
igényel, ahogy a jelenbéli fejezetek közé beékelt múltidézésekből kibomlik a
történet ezer olvasata, hát még, amikor megpróbáljuk felfejteni a szereplők
közti kapcsolódásokat (mert hát valójában itt mindenki mindenkihez, még ha nem
is feltétlen úgy ahogy elsőre gondolnánk…); hát még ha el akarjuk helyezni a
betétszövegek (Richard készülő riportja, Sam diákújságja, néhány családi levél)
nem is annyira egyértelmű tartalmát.
Miközben elmerülünk a hetvenes évek
másodvonalbéli punk-rock közösségében, bombát gyártunk, hogy levegőbe röpítsük
a város kizsákmányolóit, időnként kirándulunk a poros, századelőn ragadt Délre,
vagy épp a hóval borított kanadai kisvárosokba, megtudunk ezt-azt a tűzijáték-készítés
hagyományairól, végső soron mindvégig egyvalamit táncolunk körül: hogyan
vagyunk képesek módszeresen tönkretenni magunkat és a körülöttünk élőket.
Hallberg sokat tud az emberi kapcsolatokról, családi-baráti-szerelmi bántások,
tragédiák, sérelmek végtelen sorát tárja elénk: a végére meggyőződésünk, hogy
ebben a városban egyetlen őszinte kapcsolat nincs. Mindegy, hogy puccos
magániskola, patinás felhőkarcoló, lepukkant punktanya, egy gyors menet a
Central Parkban, vagy tapogatózó ismerkedés végre valakivel, aki éppannyira,
csak másképp sérült, mint mi: mind, egytől egyig kihasználjuk, megnyomorítjuk,
feléljük a másikat. És magunkat. Önpusztítók regénye az Ég a város. Önpusztítóké, akik olykor észre sem veszik, hogy
mindent felégetnek maguk körül. Nem fest valami szerethető képet rólunk – de hát,
tükörbe nézni sem mindig felemelő élmény.
Kiadó: Európa
Fordító: Bart István
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése