2019. július 4., csütörtök

Margaret Atwood: MaddAddam


„Toby visszatér a naplójához. Mit írjon még le a puszta tények napi krónikáján kívül, amibe már belekezdett? Miféle történetnek – miféle történelemnek veszik bármilyen hasznát majd azok az emberek, akik nem biztos, hogy létezni fognak abban a jövőben, amit nem láthat előre?”

Kihalni Esélyes – Ádám elnevezte az állatokat, MaddAddam megnevezi a kihaltakat. Margaret Atwood nagyszabású disztópiája, a MaddAddam-trilógia utolsó kötetére az ember is felkerülhetne MaddAddam groteszk online játéka, a Kihalni Esélyes kihalásra ítélt fajai közé, feltéve, ha lenne még online tér, ha lennének még játékosok, ha érdekelne még bárkit, mi halt ki és mi él. Ha érdekelne bárkit bármi a túlélésen kívül… Persze bizonyos szempontból a „kihalásra esélyes” státusz határozottan jobb, mint a kiindulópont volt: a Guvat és Gazella olvastakor még azt hihettük, önjelölt Istenünk, Guvat tervének megfelelően az egész emberiséget kiirtotta, és csupán Jimmy, a Guvatkák prófétája élte túl az apokalipszist. A folytatás, Az Özönvíz éve megmutatta, hogy akadnak még itt túlélők, olykor joggal hihettük, hogy többen is, mint szeretnénk – a vetélkedés a megmaradt sugárpisztolyokért, élelemért, területért és egyéb javakért az apokalipszis utáni első napon újrakezdődik (miért is ne kezdődne?). A trilógia záródarabjában pedig lerakásra kerülnek egy esetleges új emberiség alapjai. De vajon túlélők leszünk-e vagy csupán elnyújtjuk szükségszerű kihalásunk? Képesek leszünk alkalmazkodni az új világrendhez, együtt élni genetikai laborban kikevert majdnem-fajtársainkkal, levetkőzni az évszázadok által ránk rakott kulturális berögződéseinket és magunkra venni újakat?  Képes az ember megváltozni?

Az Özönvíz éve zárójelenetébe csöppenünk: maroknyi túlélő gyűlik a tábortűz köré, sebesültek, megkínzottak, kínzók, gyógyítók – aztán besétálnak a jelenetbe a Guvatkák. Akiket eddig csak Jimmy ismert, akik a többieknek megelevenedett drogos látomással érnek fel, akik semmit sem értenek a „kétbőrűek” fura szokásaiból és némi „kulturális félreértéssel” nyitva elengedik a megkötözött börtönszökevényeket és kis híján megerőszakolják az egyébként is traumatizált nőket. Nesze neked, Guvat. Innen szép nyerni – ám mivel prófétájuk, Jimmy a halál szélén lebeg, Tobyra hárul a feladat, hogy fejébe nyomja a Red Sox sapkát és közvetítse Guvat történeteit a teremtményeknek.

Ezzel nem csak Guvat nem számolt, jó eséllyel az olvasó sem – Atwood ismét meg tud lepni minket, a tőle megszokott játékossággal. Tobyék kis csapata további túlélőkre bukkan – Isten Kertészeinek Özönvíz-váró tagjai és a Guvat által elrabolt maddaddamita tudósok az Ararátok maradványain próbálnak túlélni. Na, őket legalább nem éri váratlanul egy csapat Barbie-baba szépségű, meztelen, óriási kék nemi szervekkel rendelkező, naiv, levélrágó kvázi-ember felbukkanása. Hisz maguk is részt vettek az egyes tulajdonságok kikísérletezésében. Hisz ők is részei voltak Guvat teremtésének. Ők is hozzájárultak az apokalipszishez – akár tudták, akár nem. De vajon tényleg nem tudták? Guvat tényleg megvezette őket is? Hogy néznek szembe saját lelkiismeretükkel? És hogy néznek szembe saját teremtményeikkel, akiknek jövőt, biztonságot, életteret, perspektívát kellene nyújtaniuk? Vállat vonnak? Sorsukra hagyják őket? Megpróbálkoznak együtt élni? Történeteket mesélnek nekik? Genetikai kísérleteket folytatnak velük?

Mindenki a maga módján birkózik meg az apokalipszis utáni kihívásokkal – társadalom és társadalmi rend híján mi mást is tehetnének… És közben emlékeznek. Az első két részben kaptunk két olvasatot, most megkapjuk a harmadikat, a legfontosabbat, ami összeköti a szálakat, ám nem vezet megértéshez: hogy ki Guvat és miért tette, amit tett, továbbra is homályban marad. A trilógia címébe rejtett szójáték nem ad megoldást a kezünkbe, MaddAddam élettörténete csak újabb kérdésekhez vezet, Zeb és Adam kalandjai, hőstettei, tévútjai, apagyilkossága és a szálak össze-összegubancolása oda vezet, hogy megkérdőjelezzük, valójában kik is e történet főszereplői. Guvat, aki pusztított és teremtett, Isten lett, de nem tudott szembenézni tetteivel? Adam, aki a háttérből jóval több szálat mozgatott, mint amennyit valaha bárki átlátott volna, aki egy „ökokretén cirkusz” álcájában a leghatékonyabb ellenállást szervezte meg, aki hitet adott a túléléshez? Zeb, aki jó iparosként szállította a hőstetteket és aki nélkül a túlélők egy napig se húzták volna? Esetleg Toby, aki Hóember, a próféta szerepét átvéve képes mítoszt adni az új emberiségnek?  

„A különféle emberi kultúrák és vallások a mítoszaikban magyarázzák meg a világ keletkezéséről és lényegéről, az emberi civilizáció gyökereiről szóló elképzeléseiket” – szól a kultúrtörténeti meghatározás. A MaddAddamben Toby mesél. Estéről estére fejére biggyeszti Guvat piros baseball sapkáját és elmondja a Guvatkáknak a teremtőjük sugallta történeteket. Történeteket a világuk teremtéséről, a Paradicsomról, melyben teremttettek és melyből kivezette őket Hóember a világ pusztulása után. Mesél a Káoszról, melyben Istenük elpusztította a bűnös emberiséget, hogy helyet csináljon nekik. Mesél Gazelláról, aki elnevezte az állatokat és Jimmyről, aki vigyázta a Guvatkák első lépteit. Mesél Zeb kalandjairól medvékkel és kígyónőkkel és mesél Bazmegről, akihez, mint valamiféle jó szellemhez fohászkodnak a bajba jutottak és aki segít rajtuk. Így lesz a Guvatkák mítoszrendszerében Guvat, Gazella és Jimmy mellett láthatatlan segítővé Bazmeg és korai westernhőssé Zeb, az őrült Ádám. És így válik semmivé egy szempillantás alatt Guvat elmélete a mítoszteremtés, művészet, hit, gondolkodás, kérdésfeltevés, megkérdőjelezés nélkül élő, pusztán fajfenntartási célokra létrehozott új emberiségről. Mert van, amit nem lehet kiirtani belőlünk. Mert az igény az önmeghatározásra, a kereteket adó történelemre, a szépségre úgy tűnik, mélyebben kódolt, mint génsebészeink hitték volna. Mert a Guvatkák megkísértetnek, túl hamar, mégpedig a történeteit lejegyző Toby által, és bűnbe esnek – az írás bűnébe. „Mi jön ezután? Szabályok, dogmák, törvények? Guvat Testamentuma? Milyen hamar lesznek ősi szövegeik, amelyeknek szerintük engedelmeskedni kell, de azt már elfelejtették, hogyan értelmezzék őket? Vajon tönkretettem őket?”

Nincs nagyobb összekötő erő egy jó történetnél – és nincs veszélyesebb dolog a tudás kergetésénél. Guvat egész élete, munkássága és tragédiája, melynek farvizén egy világ pusztult el, ezt mutatja. De a tudás keresése kipusztíthatatlan. A Guvatkák hitet kapnak, és mítoszokat, melyeket aztán maguk írnak tovább. Miközben éneklés útján kommunikálnak génmódosított, emberi agyszövettel rendelkező sertésekkel, Könyvet őriznek, melyet generációról generációra másolhatnak, hogy ne felejtsék el teremtőjüket és prófétáikat. Sugárpisztolyok, transzgenikus állatok, Konszernek és a Szent PetrÓleumban hívő idióták világában Margaret Atwood szerint a legnagyobb erő és a legveszélyesebb fegyver még mindig a szó – végső soron ez teszi annyira szerethetővé ezt a minden momentumában iszonyúan kegyetlen Barbie-rózsaszín apokalipszist.


Kiadó: Jelenkor
Fordító: Csonka Ágnes

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...