Két
huszonéves amerikai lány, Vicky és Cristina Barcelonába érkeznek, hogy
ott töltsék a nyarat. Vicky határozott, komoly, épp férjhez készül
menni, a katalán identitásból írja a diplomamunkáját, és Gaúdi munkáit
jött tanulmányozni. Cristina ezzel szemben laza, csapongó, határozatlan.
Keresi önmagát, keresi a tehetségét és leginkább a katalán férfiakat
szeretné tanulmányozni. Egy kiállításmegnyitón megismerkednek Juan
Antonioval, a bánatos képű festővel, aki rövid és eléggé lényegretörő
rábeszélés után elviszi őket egy hétvégi kiruccanásra Oviedóba.
Cristina
mondhatni már azelőtt beadja a derekát, hogy a kérdés felmerülne, de a
kényszerűségből együtt töltött hétvégén a festői táj, a spanyol borok,
és a gitármuzsika hatására a fagyos Vicky is felenged. Mire visszatérnek
Barcelonába, mindkét lányt rendesen felkavarja a szexi spanyol. Aztán
megérkezik Vicky vőlegénye, aki romantikusnak szánt gesztussal
Barcelonába helyezi az esküvőjüket, hogy legyen miről mesélni otthon,
Cristina pedig összeköltözik Juan Antonioval. Mindenki boldog, Vicky
férjhez ment ahhoz, akit szeret, és boldog, kényelmes, tökéletes élet
vár rá, Cristina pedig megtalálta azt a férfit, akit keresett, magára
talált a bohém művészvilágban.
Mígnem
színre lép Juan Antonio exfelesége, az ön- és közveszélyes Maria Elena.
Öngyilkossági kísérlete után a volt férj kénytelen befogadni őt,
Cristina előtt pedig feltárul két olyan ember kapcsolata, akik
megvalósították azt, amiről ő csak álmodozik. Megtalálták önmagukat,
felfedezték tehetségüket, feloldódtak a művészetben, mindent
alárendeltek a szenvedélynek, az önkifejezésnek, még egymást és
önmagukat is. Épp ezért nem képesek együtt maradni. Pusztító,
szenvedélyes, ordítozásokkal, verekedésekkel tarkított szerelmük nem
működhet a hétköznapokban, hacsak nincs mellettük egy horgony, ami a
normalitáshoz köti őket. Cristina lesz az ő horgonyuk, akit elbűvöl
Maria Elena és Juan Antonio tehetsége, szabadsága, mellettük igazán
kibontakozik, ők pedig mellette nyugalmat lelnek.
A
film három nőről szól, három végletekig sarkított nőtípusról, akik mind
keresnek valamit, de tán maguk sem tudják, mit. Vicky a racionális, a
konvencióknak behódoló, tökéletes feleség típus, aki férjhez megy a
tökéletes vőlegényhez, aki természetesen nagyon jó parti, kényelmes,
nyugodt, rendezett élet vár rá, szeretetben, viharok és szenvedélyek
nélkül. Nem mer kilépni ebből a saját maga számára álmodott
boldogságból, mert fél, nem is attól, hogy elvesztené ezt az álmot,
hanem attól, hogy elvesztené azt az önmagát, akit ismer. Számára a
választás nem a boldogság és a kényelmes látszatélet közti választásként
merül fel, hanem úgy, hogy szakítani mer-e az önmagáról kialakított
képpel.
Cristina
látszólag Vicky tökéletes ellentéte, retteg a konvencióktól, a
társadalmi meghatározottságoktól, elvárásoktól. Mindenekelőtt szabad
akar lenni, és a szabadságot úgy képzeli, hogy mindig újabb és újabb
impulzusokat keres, mindig újabb kapcsolatokba menekül, újabb
területeken próbálja ki magát. Ahogy Vicky, ő is menekül, ő is
hazugságban él, látszólag önmagát keresi, valójában ő is már rég
kialakított magáról egy képet, az önmagát kereső művészlélek képét, és
ennek akar megfelelni. Ő épp attól fél, hogy kikössön valahol valaki
mellett, mert fél, hogy örökké le kéne mondania valamiről, így viszont
csak felületes életet hagy élni magának. Felületesek a kapcsolatai,
felületesek a munkái, mindenbe belekóstol, mindenhez van egy kis
tehetsége, de fél bárminek vagy bárkinek száz százalékig odaadni magát.
Maria
Elena az a nő, akihez Cristina szeretne hasonlítani, de nem látja, hogy
ahhoz mindenekfelett át kéne adnia magát a szenvedélynek. Ő a
hisztérikus, életképtelen, féltékeny nőstényördög, aki ugyanakkor
szikrázóan tehetséges, szenvedélyes, elbűvölő, imádnivaló. Ezer fokon
ég, és nem fél attól, hogy akár magát, akár a körülötte élőket megégeti.
Ő már nem keresi, megtalálta önmagát, a célját, az életét, a szerelmét,
a férfit, aki ugyanolyan, mint ő, akivel egymásnak teremtette őket az
ég. Mégsem tudnak együtt élni, épp azért, mert túl egyformák, mindketten
túl nagy lángon égnek, és kioltják egymást. Maria Elena tragédiája,
hogy nem tud tovább lépni, mert egyszer már megtalálta a tökéletest, és
nem éri be kevesebbel.
A
három nő között pedig ott van a férfi, Juan Antonio. Ő az, aki
látszólag tökéletes magabiztossággal áll a nők kereszttüzében, Cristinát
könnyedén elcsábítja, Vicky-t kihívásként kezeli és meghódítja, Maria
Elenát szenvedélyesen szereti. Vajon ő kit vagy mit keres? Mire vágyik?
Könnyű, kalandokkal és kötetlenséggel teli kapcsolatra Cristinával?
Folytatni a macska-egér harcot Maria Elenával? Vagy valami gyökeresen
újat kipróbálni Vicky-vel? Valójában a látszólag magabiztos, tökéletes
alfahímnek sincs bátorsága ahhoz, hogy mindent félredobva belevágjon a
legnehezebb, legnagyobb kihívást jelentő kapcsolatba.
Négy
főhős, négy fantasztikus karakter, négy szomorú sors. Mert a film végén
nincs happy end, tulajdonképpen nincs semmi, a film ugyanúgy ér véget,
ahogy elkezdődött. Két önmagát kereső lány érkezett Barcelonába, és egy
szerelmes nyár után két lány utazik haza, akik még mindig nem találták
meg önmagukat. Amit közte látunk, az egy keserédes, néhol romantikus,
néhol humoros film nőkről, férfiakról, és a szerelem nevű játékról.
Mindez zseniális párbeszédekkel tarkítva, mindenféle édelgés és
rózsaszín köd nélkül, néhol maró iróniával, szarkasztikus humorral, a
Woody Allentől megszokott intellektualizáló verbális párbajokkal.
Nagyon-nagyon
jó film, szórakoztató, jó nézni, nemegyszer hangosan kacagott az egész
terem rajta, és mégis elgondolkodtató és hihetetlenül intelligens.
Bárkinek szívesen ajánlom.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése