Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura II.

Remélem, mire a végére érek e bejegyzésnek, érthetővé lesz, számomra az apró nép, a hobbitok után miért pont Gandalf, Saruman – vagy épp az istarok ellenpólusai: a balrog s maga Sauron – következnek, a legkisebbek után miért a történet „legnagyobbjai” követelték ki maguknak itt a helyet, és hogyan kerül a képbe Bombadil Toma… jöjjenek hát legelébb az

Istarok és egyéb maiák

Messzire kell visszamenni a tolkieni mitológia időszalagján, ha érteni szeretnénk, kik voltak az istarok. Ki volt az öt mágus, kik a tengereken túlról érkeztek Középföldére a harmadkor 1000. esztendejében. A Gyűrűk Ura történetfolyamába szőtt, a múltra utaló mesék igen keveset árulnak el erről. Mi, olvasók a hobbitok szemszögéből „ismerjük meg” Gandalfot és Sarumant, egyszer hallunk Gandalf szájából Radagastról, a barna mágusról, a másik kettőre pedig csak Saruman egyetlen megjegyzése utal, mikor az „öt mágus botját” említi. Eredetük a homályba vész, cselekedeteik mozgatórugóiról csak annyit ismerünk meg, amennyit a bölcsebbek szavai - például a völgyzugolyi tanácskozás alkalmával - sejtetnek velünk. Persze a történet élvezetéhez nincs is többre szükség, Saruman bukása a szemünk előtt bontakozik ki, mint ahogy világossá válik az is, miért mondja magáról Gandalf a végén: „…én voltam Sauron ellensége”.

Ha mégis többet akarunk tudni róluk, a kötetvégi gazdag jegyzetanyaghoz kell fordulnunk, vagy A Gyűrű keresése kötet „istar-tanulmányához”. Itt jegyezném meg, hogy számomra egyértelmű, hogy Tolkien a „hobbit-nézőponthoz” való ragaszkodás jegyében formálta élete végéig az Óidők történeteit is. Már a kötet végi jegyzetek, de „A szilmarilok” is mintha Bilbó „Nyugatvégi piros könyv”-éből származnának, mintha ezek a legendák, mondák, verses énekek képeznék az öreg hobbit tündéből fordított munkáit. Csak kivonatai tehát egy sokkal gazdagabb rege-kincsnek, egyben-másban ellent is mondanak egymásnak; ami a sokszor, sokak által elregélt történetek esetében természetes is. És mintha némelyiket maga Bilbó költötte volna az ismert történetek alapján, s most nemcsak a völgyzugolyi csarnokban elhangzott énekre gondolok.

E kitérő után lássuk, mit ír a mágusokról az „istar-tanulmány”. Eszerint a Tengeren túlról, a Legmesszibb Nyugatról érkeztek, „ám ezt csak Círdan, a tünde, a Harmadik Gyűrű Őrzője, Szürkerév ura tudta, ő ugyanis tanúja volt partraszállásuknak. Nyugat Urainak követei voltak ők; a valák közül jöttek, akik még akkor is Középfölde kormányzásán tanakodtak, s így kívántak védekezni Sauron árnyának növekedése ellen. Eru (Ilúvatar) beleegyezésével tehát nemes rendjük néhány tagját küldték el, ám emberi testtel ruházva fel őket, így a föld minden félelme, fájdalma és terhe rájuk nehezedett.” Maiák ők, a valák alig kisebb hatalommal bíró segítői. S feladatuk összefogni a tündék, emberek és minden szabad nép ellenállását Sauron ellen.

Tudnunk kell, a valák maguk Melkor, az Óidők nagy ellensége bukása óta – kinek Sauron csak a szolgája volt - alig avatkoztak Középfölde eseményeibe. Sauronnak magát a Boldog Birodalmat nincs ereje veszélyeztetni, miért hát, hogy nem kérésre, de önként nyújt segítséget „halhatatlanfölde” Középföldének? A válasz ez lehet: Sauron maga is maia, e rend tagjaként segítette Melkort korokon át. Hatalmas fegyvertény volt, hogy Ilúvatar „egyszerű” gyermekei, Gil-galad és Elendil legyőzték őt, bár drágán fizettek érte. S elpusztítani nem sikerülhetett: Sauron, a gyűrűműves olyan bilinccsel kötötte magát Középföldéhez, amit el nem téphetett senki Ilúvatar gyermekei közül, aki maga is „viszonyban áll” a hatalommal. Az Óidőknél is régebbi korok szülötteként kell megkapja a méltó ellenfelet.

S a „méltó ellenfelek” közt már a partraszálláskor elhintődik a későbbi viszály magja. Hiszen Círdan „felismerve” a legcsekélyebbnek látszóban a legkülönbet, a Szürke Küldött gondjára bízta a harmadik tündegyűrűt, a Vörös Naryát. Ez nem maradt titokban sokáig a Fehér Küldött előtt, ki a legelsőnek tartotta magát az öt között. A fehér mágus, a később Saruman néven ismert maia tehát igen korán átéli az egyik legemberibb érzést: az irigységet.

Ugyanis ez valóban hatalmas ajándék. Galadrielről tudjuk, hogy a gyűrűjétől megfosztott Sauron minden gondolatát ismeri, a maga gyűrűje által. Amikor tehát Gandalf arról beszél, mit „forgat a fejében” Sauron, nem következtet avagy remél, hanem tudva tud. A kétségbeesettnek látszó terv: bízzák a Hatalom Gyűrűjét egy hobbitra és indítsák el Mordorba azért az egyetlen lehetőség, mert Gandalf mindvégig tudja, Sauron ezzel nem kalkulál. „Ismerem a gondolatait” mondja róla, és nem képletesen beszél. A Szürke Mágus minden döntésének hátterében ott van ez a tudás. S nemcsak ez. Gandalf vándorlásai során sok nép sok fiával kerül közeli, baráti kapcsolatba, amihez szintén hozzájárul a szívek titkainak a tündegyűrű által biztosított ismerete. Kétségtelen, hogy méltó erre az ajándékra, hiszen egyszer sem él vissza vele. A maiák közül ő a legkevésbé büszke, ő nem keres állandó szállást, nem tart szolgákat és követőket, mindig tanácsot ad, soha nem parancsot. Jelenléte Középföldén mindvégig szolgálat, és soha nem feledi a célt, ami e földre hozta: Sauront. Mert Sauron azért hasonlíthatatlanul erősebb, mint bármelyik istar, még így a Gyűrű nélkül is, árnyék voltában is, hiszen semmilyen gátlás nem korlátozza abban, hogy kiaknázza a maga keltette homály erejét. Nincs Középföldén hozzá mérhető hatalom.

Círdan ajándéka nélkül Gandalf „visszatérte” sem lenne olyan gyors, miután legyőzte Mória elfelejtett mélységeiben a balrogot. „Aki” voltaképp szintén maia, a valaraukák, a „lángostorok” rendjéből való sötét harcos, az Óidők végi szörnyű csata túlélője. Nem véletlen, hogy Gandalf a maga halála árán győzhet csak, hiszen embertestben hatalma teljességével nem élhet, s hogy egyenlő ellenfele lehessen a balrognak, meg kell halnia. Mint maia, voltaképp halhatatlan, e világ terein belül nincs erő, ami elpusztíthatná. Viszont árnyként bolyonghatna áldozathozatala után sokáig – mint tette azt anno Sauron – de ettől megkíméli a birtokában levő ajándék. Ezáltal érkezhet, immár mint Fehér Gandalf időben barátai segedelmére. ( Ezért is áhítozik annyira a Sötét Úr a maga gyűrűje után! Persze itt jegyezném meg a gyűrűművesség egy másik, sajátos hozadékát: Sauron a Hatalom Gyűrűjének megalkotásakor voltaképp maia-voltának egy jelentős részét „testesíti” a gyűrűbe – s mivel testet adott neki, tette ezáltal e világban elpusztíthatóvá. Milyen ironikus! Az egyetlen, ami miatt elpusztíthatatlan, voltaképp pusztulásának záloga…) Gandalf legnehezebb ellenfele, akit csatában győz le: a balrog. Tolkien ügyesen nyitva hagyja a kérdést, hogy az Angmari Boszorkányúr, a gyűrűlidércek fejedelme – egy, a gyűrűjétől megfosztott hatalom „fókuszául” szolgáló, de emellett önálló erővel bíró erő – milyen kihívást jelentett volna Gandalfnak. De sokat elárul a kérdés, amit a kapuban feltesz Gandalfnak: „hát nem imered fel a Halált, ha látod?” Nem kétlem, hogy Gandalf felismerte a maga halálát akkor, az viszont kérdéses a számomra, vajon tudta-e a Boszorkányúr, hogy e halál vállalása a maga számára mit jelenthetett volna…

És még valami, talán a legfontosabb. Bár Gandalf teljes joggal állíthatja, hogy ő volt Sauron ellensége, nem ő „győzi le” a Sötét Urat, hanem a hobbitok álhatatossága, az emberek vitézsége, a tündék szeretete műveik iránt – mindez együtt. Gandalfot sokszor gyanúsítják azzal, hogy eszközként bánik szövetségeseivel – Sarumantól Denethorig -, holott mi sem áll tőle távolabb. Bár ő fedezi fel a hobbitok „értékes” voltát, ő támogatja leginkább Aragorn küzdelmét örökségéért, barátai soha nem lesznek eszközzé a kezében. Senki nem tud úgy bízni a többiekben a történet folyamán, annyit a „másikra bízni” a nehéz döntésekből, tudván, mi veszhet, ha valamelyik barát rosszul dönt. Ez a bizalom teszi a legnagyobbá, nem az ereje vagy a hatalma.

Gandalf, ki előbb Szürke, majd Fehér…- a film egyik legszebb pillanata a visszatérése. Amikor kimondja a szót: „most Saruman vagyok, vagy az, aki ő kellett volna legyen.” Ne feledjük, a történet elején a „rend fejének” tekinti Sarumant. Jóhiszeműen siet a csapdájába, s fájlalja a veszteséget, amit e bukás jelent. Furcsa ez a jóhiszeműség, mintha Gandalf tisztánlátása itt, a „rokont” látva csorbulna kicsit. Hiszen Saruman, a Fehér bukása sokrétegű történet. Láttuk, korábban kezdődött, nem akkor, mikor az „ellenség” módszereinek tanulmányozásába fogott, mint ahogyan Elrond jellemzi őt a tanácsban. Ez szinte csak a végső következmény. Hiszen Círdan döntése és a maga büszkesége a kezdetektől mérgezte állhatatosságát. Írtam fentebb: a maiák feladata Középfölde népeinek segítése Sauron Árnyéka ellen – azt nem említettem, hogy az „istar-tanulmány” szerint „bár tudták, honnan jöttek, az Áldott Birodalom emléke már csak távoli álomképnek tűnt a szemükben, s amíg hűek maradtak küldetésükhöz, örökké sóvárogtak utána.” Ez azt is jelenti, az istarok nem mondhattak le erről a sóvárgásról, nem „rendezkedhettek be” új otthonukban. Különbözik a mód, ahogyan Gandalf és Saruman e sóvárgást kezeli. Gandalf úgy volt „otthon” Középföldén, hogy mindenütt otthon volt – azaz sehol. Így tartotta életben a vágyat valódi otthona iránt. Saruman viszont letelepszik. S mintha ez lenne az első igazán hűtlen gesztusa. Ahogy feladja a sóvárgást valódi otthona iránt, úgy nő evilági „hatalma”. Azaz úgy lesz egyre inkább meggyőződésévé: a sötétséget le tudná győzni, ha „ostoba és rest barátai” nem akadályoznák benne. Apró árulások hosszú során át jut el a teljes árulásig, amikor már nem tud ellenállni a vágynak, hogy magának kaparintsa meg a Gyűrűt. A szövetsége Sauronnal e folyamat szükségszerű vége.

Egyszóval furcsa e jóhiszeműség Gandalf részéről, de talán itt is a bizalomról van szó. Saruman az a barát, aki rosszul dönt. Így kap még egy esélyt Gandalftól, aki természetéből fakadóan nem is tehet mást, mint hogy újabb esélyt ad. De az egykor volt barát az utolsó, számára megalázó „kegyelmet” is kicsinyes és gusztustalan bosszúra pazarolja a hobbitok ellen. Bukása voltaképp nem kevésbé megérdemelt, mint Sauroné, talán „nagyobb” is annál, épp kisszerűsége okán. Saruman végét nem kíséri összeomló tornyok robaja, halála szinte jelentéktelen. A „hatalom” számára ez a jelentéktelenné válás a teljes és végleges bukás.

Radagast kevesebb teret kap, de meg kell említenünk azért, mert a „bukás” egy másik arcát képviseli. Őt az állatok, a madarak iránt érzett szeretete csábítja el, miattuk feledkezik meg a feladatról, amit kapott. Voltaképp nem válik ellenséggé, de elfelejt segíteni a Sötétséggel vívott háborúban. Gwaihir Gandalfhoz küldése Orthancba Gandalfnak szól, nem a harcnak Sauron ellen. Mindent elmond, hogy nem áll ott maga is a hajónál, Gandalf mellett, a történet végén nem tér haza. Vagy mert már ő is „berendezkedett” Középföldén, vagy mert elsodorta a kor vihara Rhosgobellel, a lakhelyével együtt, hiszen egyedül, barátok nélkül élt. Sorsáról biztosat nem tudni, mint ahogy a két Kék Küldött sorsáról sem tudunk még ennyit sem, kiket a távoli Kelet nyelt el. Ím itt ér véget az öt mágus (vázlatos) története. De mit keres e fennkölt társaságban és

végülis kicsoda Bombadil Toma?

A kérdés már csak azért is igen érdekes, mert az általam olvasott tolkieni hozzáfűzések semmit nem árulnak el erről. Egyfelől ez a világ csodálatosan zárt és „kitalált”, (és valljuk be, időnként agyonmagyarázott), másfelől ellentmondásos, fésületlen és befejezetlen (amire a bevezetőmben már utaltam). Miért ne bírna hát el egy ilyen szinten indokolatlan, rejtelmes figurát, mint Toma? Avagy a megoldás kiveri a szemünket, és semmilyen magyarázatra nem szorul?

Fogas kérdés. Hiszen elég sokat tudunk Bombadil Tomáról. Tudjuk a legfontosabbat: a Hatalom Gyűrűje semmilyen hatással nincs rá. Az csak a felszín, hogy nem válik láthatatlanná. Hogy Frodót látja gyűrűvel a kezén. Sokkal fontosabb, hogy a csábításból, amit a Hatalom Gyűrűje jelent - és ami megrontja Sarumant, a maiát – semmit nem érez. Annyi biztos tehát, hogy erőben a maiák felett áll. Érdemes felidézni Frodóék megérkezését Toma házába: „máskor is előfordult már, hogy elbűvölték a szép tünde-hangok, de ez a mostani varázs másmilyen volt: nem annyira fenséges és lenyűgöző, de valami mélyebb érzés, amely jobban megfogja a halandók szívét – csodálatos és mégsem idegen.” S mikor Frodó felteszi a kérdést Aranymagnak, Toma hitvesének, hogy kicsoda Bombadil:

„- Ő az, akit láttatok. – mondta Aranymag - Erdők, vizek, dombok gazdája.

- Akkor tehát e különös vidék az ő birtoka?

- Azt már nem – felelte Aranymag elkomolyodva. – Nem is lenne jó, mert sok gonddal járna – tette hozzá halkan, mintegy önmagának.

- Fának, fűnek, és mindennek, ami él e tájon, nincs más birtokosa, csak önmaga. Bombadil Toma a Gazda. Ha fényben, vagy árnyékban lombok alatt járkál, sebes vízben gázol, dombtetőkön szökdel, nem bánthatja senki. Nem fél ő senkitől. Bombadil Toma a Gazda.

Tudjuk még, hogy Toma lételeme a dal. S mintha folyvást egy olyan nyelven dalolna, egy olyan fiatal nyelven, aminek „szavai jobbára a csodálkozás és öröm kifejezésére szolgálnak”. Énekei ha értik a hobbitok, ha nem, valójában „varázsénekek” mind, nemcsak az a rigmus, amit a hobbitok „segélyhívóként” megtanulnak. Sőt, a hobbitok szájára is könnyebben jön az ének, mint a beszéd Toma asztalánál.

Vegyük ide még, mit mond róla Elrond: „De Bombadilról megfeledkeztem, ha ugyan ő még mindig ugyanaz, aki annakidején járta az erdőt, s aki már akkor vénséges vén volt. Abban az időben nem ez volt a neve. Mi Iarwain Ben-adarnak hívtuk, a legvénebb apátlannak.” S elmondja maga Toma is: „Halljátok a szavamat, barátaim: Toma előbb itt volt, mint a folyó és a fák; Toma emlékszik az első esőcseppre, és az első makkra. Előbb taposott ösvényeket, mint a Nagyok népe, és látta, mikor megérkeztek a Kicsik. Előbb itt volt, mint a királyok, a sírdombok, a buckamanók. A tündék még nem költöztek el nyugatra, és a Tenger még nem zúdult fel, amikor Toma már itt volt…”

Az Ainulindale meséli el a tolkieni világ genezisét. Azt, hogyan gondolta ki Eru (tünde nevén Ilúvatar) a dallamot, hogyan gondolta ki az ainukat, hogy hangjuk harmóniát teremtsen, hogyan vágytak az ainuk a dallam valóságára, s beköltözve Eára, a megszülető világba hogyan lettek valákká, hogy „felépítsék” a zenét. Toma lehetne vala, de a valák egy-egy elemhez kötődnek, egy-egy erőt jelenítenek meg. Toma ennél több és kevesebb. Nekem kedvemre való gondolat, hogy Ilúvatar maga is „belopta” magát a dalába. Hogy a muzsika szülőatyja beköltözött a muzsikába – s hogy voltaképp „hobbitnak” költözött oda, hiszen Toma hozzáállása a világához kiköpött hobbit-módi. A „mindenható”, amint teremtményei szabadságát végtelen türelemmel tiszteletben tartva „kicsire összehúzva magát” benne örül a maga teremtette „életben”. Aki a kezdetektől tartja azt az alázatot és szeretetet világa iránt, amit Gandalf a maga kiszabott ideje alatt megtart. Aki nem vezet, nem parancsol. Ha belebotlasz, lehet, hogy megsegít. De nem lépi át a maga kijelölte határokat. A regős, aki benne lakik a regében. Kedvemre való gondolat. Nektek nem?

A következő alkalommal az Ember Ajándékáról, Elrond testvére Elros választásának bölcsességéről szeretnék írni, no meg arról, miért kísértődik meg a Gyűrű által Galadriel.

A sorozat további részei:

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura I.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura III.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura IV.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura V.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura VI.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura VII.

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura VIII.

 Korábbi kommentek: