2009. január 10., szombat

Simone de Beauvoir: Egy jóházból való úrilány emlékei

Simone de Beauvoir egyszer régen már jól belémgyalogolt, olyan húsz éves lehettem, amikor lelkes szociológushallgatóként rávetettem magam A második nemre, amitől aztán évekig nem tudtam szabadulni. Hatása alá kerültem, így visszatekintve nem túlzás azt állítani, hogy teljesen átformálta a nemiségről, férfiasságról, nőiességről, testről való elképzeléseimet, bizonyos tekintetben jó, bizonyos tekintetben tán rossz irányba. A könyv a feminizmus egyik legfontosabb alapműve, megjelenésekor jelentősen átformálta a közgondolkodást is, de nekem szerintem túl korán jött. Azt hiszem, kell hozzá bizonyos fokú érettség, hogy az ember távolságtartással tudja kezelni. Engem akkoriban megrémített.

Azóta óvatos távolságtartással kerülgettem Beauvoir-t. Olvastam két könyvét, a Képek, káprázatok című kisregényt és A megtört asszony című kötetet, de egyik sem hagyott annyira mély nyomokat bennem. Tudtam, hogy egyszer még visszatérek a „nagy” műveihez, de nem tudtam, mikor. Hát most elérkezett az idő, hogy levegyem a polcról az Egy jóházból való úrilány emlékeit. Mondhatom, ez is legalább akkora hatással volt rám, mint annak idején A második nem.

A könyv Simone de Beauvoir önéletrajzának első kötete, gyermekkoráról és fiatalságáról szól. 1958-ban jelent meg, a szerző ötvenéves korában, amikor már jócskán világhírű íróként, zsebében a Goncourt-díjjal, elismert feminista filozófusként szabadon tekinthetett vissza egykori önmagára. Ami elsőre mellbe vág a könyvben, az a kendőzetlen stílus, az egyszerűség, az őszinteség. Beauvoir nem szépíti sem a múltját, sem saját személyiségét, a hibáit, eltévelyedéseit, útkeresését megdöbbentő őszinteséggel, természetességgel tárja az olvasók elé. Megtehette, hisz elismertsége megkérdőjelezhetetlen volt, de manapság, a píáréletrajzok korában furcsa, hogy egy ilyen jelentőségű személyiség ilyen őszintén, kendőzetlenül ír önmagáról.

Az Egy jóházból való úrilány emlékei, túl azon, hogy regényes formában megírt életrajz, elsősorban egy fiatal lány útkereséséről, öntudatra ébredéséről, intellektuális szabadságvágyáról szól. Beauvoir 1908-ban született, egy gazdag párizsi polgárcsalád elsőszülött lányaként. Bigottan katolikus, soviniszta, öntelt, franciaságukra büszke, minden idegent megvető, a társadalmi egyenlőtlenségeket természetesnek tartó környezet vette körül. Simone egészen fiatalon lázadozni kezd az otthonról tanult minták, az erkölcsi korlátoltság, a vallás, a társadalmi elnyomás ellen. Korán megmutatkozik kivételes intelligenciája, ennek köszönhetően a felnőtt társadalom nem tud mit kezdeni vele. A könyv végigköveti legmeghatározóbb gyermekkori barátságát Zazával, egészen annak korai haláláig, ami valahol felszabadító hatással van Simone-ra. Zazával együtt lázadnak a konvenciók, a társadalom, saját családjuk ellen, s míg Zaza végül behódol családjának, feladja lázadását, Simone-t épp az ő halála sarkallja végképp arra, hogy adja fel addigi életét, és vállalja fel lázadását.

Ami a legnagyobb nyomot hagyta bennem, az a fiatal lány magánya, meg nem értettsége, kívülállása. Környezete nem érti a tizenéves Simone intellektualitását, lázadását, útkeresését, ezért ellenségesen reagál rá, ahelyett, hogy segítenék, mindenünnen csak kirekesztést, elutasítást kap, s erre maga is elutasítással reagál. Gyűlöli a világot, mert csak gyűlöletet kap tőle. Nincs igazi szellemi társa, szülei, rokonai értetlenül állnak az intellektusba vetett hite előtt. Minden ellen lázad, ami osztályában természetes, már itt megjelenik feminizmusa, vallásellenessége, egzisztencializmusa, kialakulóban lévő baloldalisága. Magányából a Sorbonne filozófia szakán kötött életre szóló ismeretségek zökkentik ki. Húsz éves, mikor először találkozik Jean-Paul Sartre-ral. „Életemben először fordult elő, hogy valaki intellektuálisan fölém került.” – írja megismerkedésükről. Ez, a szellemi társ megtalálása, a környezet, melyben végre elismerik és megértik, állítja rá végleg arra a pályára, melyen aztán a huszadik század egyik legjelentősebb francia író-filozófusa válik belőle.

Bár a két könyv ég és föld, én mégis párhuzamba állítom magamban A második nemmel. Míg az a nőiség szabadságáról, a társadalmilag ránk kényszerített nemi szerepek levetkőzéséről szól, az Egy jóházból való úrilány emlékei az önéletrajz keretein túl mindenekelőtt az intellektuális szabadságról, az emberi szellembe vetett hitről. Beauvior-nál az intellektus, a gondolkodásra való képesség mindennél előbbre való, minden más, a nem, az osztályhovatartozás, a vallás csak a társadalom által ránk kényszerített teher, amit elhagyva szabadul fel az ember.

Nagyon érdekes és tanulságos olvasmány, főleg azért, mert úgy érzem, manapság, majd’ egy évszázaddal Beauvoir születése után ugyanazt a harcot kell vívnia minden gondolkodó embernek, mint neki. Ma az intellektus ugyanúgy alárendelődik a közgondolkodásban, elsősorban a pénznek, a társadalmi státusnak, a hírnévnek. Ilyen értelemben nagyon aktuális. Mint életrajz is nagyon érdekes, egy páratlanul eszes és igazán jelentős gondolkodó szellemi érését követhetjük nyomon benne, de ami a legnagyobb hatást tette rám, és amiért a leginkább ajánlanám mindenkinek, az a fiatal, környezetében kívülállónak számító lány útkeresése és öntudatra ébredése. Azt hiszem, sokan tanulhatnánk tőle! 


Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...