Theresa Révay: Párizs fehér fényei

Theresa Révay első könyve, a nálunk tavaly megjelent A muranói üvegműves lánya felemás élményként él bennem – tisztességesen összerakott nagyívű romantikus családregény volt, ám borzasztóan idegesítő háborús kulisszák előtt játszódott, az írónő valahogy nem tudta összhangba hozni a romantikus szálat a háború borzalmaival, a családregényt az üzleti élettel, az egész úgy, ahogy volt, szétesett. Akkor azt mondtam, köszönöm, nekam ennyi elég volt Révay-ból, ám amikor megjelent a második könyve, a fülszöveget olvasva megremegett a térdem.

Ha valamivel le lehet venni a lábamról, az a két világháború közti időszak – az első világháborút követő lassú társadalmi átrendeződés, az egész Európán végigsöprő művészeti mozgalmak, a glamúros húszas évek, a jazzkorszak, az arisztokrácia utolsó dicsőséges évtizedei (ami persze ekkor már nem más, mint a régi dicsőségbe való kapaszkodás) az elképzelhető legjobb hátteret adják számomra bármilyen irodalmi- vagy filmalkotáshoz. Ha szabadon lehet választani, a korszak Angliájába kérnék helyezni minden könyvet, de egye fene, Párizs se rossz.

A Párizs fehér fényei a húszas-harmincas évek divatvilágában játszódik, egy nagyszabású szerelmi történet, hazájából elüldözött orosz grófnővel és arisztokrata német fotóművésszel a főszerepben, igazi kliséhalmaz, ezerszer olvasott romantikus történet – mégis, a körítés, az orosz forradalom embertelenségétől a náci haláltáborokig tartó „utazás” a francia, német, orosz politikán és társasági életen keresztül, a divat- és művészvilág csillogó kulisszái, no és a remekül megírt szereplők annyit tesznek hozzá, hogy klisé ide, sablon oda, lenyűgözve olvassuk.

Xénia Osszolina tizenhat évesen menekül el Szentpétervárról, miután gondtalan gyermekéveinek egy szempillantás alatt vetett véget a bolsevik forradalom – apját a dolgozószobájában verték agyon, anyja majd’ belehalt a szülésbe, nagybátyja ki tudja, hol és miért harcol éppen. Xénia lesz az, aki legidősebbként gondját viseli beteg anyjának és két testvérének - mire a család Párizsba vetődik, ahol a nincstelen orosz menekültek ezreivel élnek egy kupacban, nyomorúságos bérleményekben, Xénia elveszti anyját is, a családi ékszereket pedig fillérekért kell eladnia, hogy etetni tudja testvéreit. Éjt nappallá téve dolgozik varrónőként a megélhetésükért, mígnem egy napon felfedezi Jaques Riviére, és modellként alkalmazza.

Xénia hamarosan Párizs egyik legfelkapottabb divatmodellje lesz, és megismerkedik a fotós Max von Passau-val, akivel első látásra egymásba szeretnek – hogy aztán hosszú éveken át macska-egér harcot vívjanak egymással, hol szerelmesen egymásba gabalyodva, hol menekülve a másik elől. Egy dacos szakítás után Xénia hozzámegy egy párizsi ügyvédhez, aki gondtalan életet biztosít neki és családjának, ám Max iránt érzett szerelme nem halványodik.

Max arisztokrata családja hagyományait dobta oda a művészetért, és a húszas-harmincas évek Berlinjében kénytelen végignézni a szélsőséges eszmék elterjedését, ám álmodozó művészlélekként csak későn ébred rá, hogy mekkora a fenyegetés. Mire a nácik átveszik a hatalmat, és megkezdődnek a zsidóüldözések, ő már ellenálló barátaival zsidókat és kommunistákat menekít ki az országból – ám amit tesznek, csak csepp a tengerben.

Miközben Xénia és Max újra meg újra találkoznak, egymásra találnak, majd elszakadnak egymástól, bejárjuk velük a húszas évek divatvilágát, olyan nevek tűnnek fel előttünk, mint Lucien Lelong vagy Paul Poiret; részt veszünk a Képzőművészeti Kiállításon; megismerjük a párizsi és a berlini divatipar titkait, egy olyan korszakból, amikor a divat még művészet volt, nem pedig tucattermelésre szakosodott iparág, amikor a arisztokrácia és a művészvilág hölgyeinek a szalonokban privát bemutatókon kínálták a portékát, az orosz emigráns hölgyek pedig kitűntek kivételes kézügyességükkel, és kézzel hímzett gyöngydíszítéseikkel járultak hozzá a francia divat ragyogásához.

Ezzel párhuzamosan egy másik világot is megismerünk: a náci politikai elit világát. Max fotósként folyamatosan tűzközelben van, művészi integritását feladja azért, hogy a náci vezetés köréből felcsippentett információkkal szolgálhassa az ellenállást. S a szálak újra meg újra keresztezik egymást, a fenyegető háború árnyékában a művészet, a pénz és a politika elválaszthatatlannak tűnik egymástól, így hát Xénia és Max is újra meg újra összetalálkoznak – hogy aztán a végén elegánsan nyitva maradjon a kérdés, hogy annyi megpróbáltatás után végre nyugtot lelnek-e egymás oldalán…

Igazi romantikus történelmi lektűrt olvashatunk - ami meglepetést okoz, az, hogy Révay mennyire jó arányérzékkel vegyíti a romantikát a történelemmel, a divat csillogását a háború pusztításaival. Ez hiányzott legjobban az előző könyvéből, ennek pedig ez a legnagyobb erőssége. A történelem itt nem csak kulissza, ami azért van, hogy a szerelmesek útját díszítse, vagy épp nehezítse, épp ellenkezőleg: a szereplők, legyenek bármilyen remek karakterek, csak bábok a történelmi sakktáblán.

A hangulat pedig egyszerűen mesés, látjuk magunk előtt a csillogó kifutókat, ott vagyunk a Hotel Adlonban, Berlinben, halljuk a fel-felcsendülő jazzt, ízleljük a mindig kézben lévő pezsgőt. És ugyanilyen intenzíven érezzük a nyomornegyedek bűzét, féljük a bolsevik és a náci katonák lépteit, rettegünk a csőcselék haragjától. Magával ragadó, remekül megírt könyv ez – ugyan nem lépi túl a műfaj kereteit, ám azokon belül igazán kiemelkedőt nyújt.

Kiadó: Athenaeum

Fordította: Kiss Kornélia

Tormay Cécile füveskönyve (Hozdozom azt is, ami másoknak fáj)

A két világháború közti időszak legjelentősebb magyar nőírója, Tormay Cécile munkássága két markánsan elkülönülő részre osztható: az emberi esendőséget, szenvedélyeket és szerelmeket leheletszerű finomsággal megörökítő irodalmi művekre, és a Trianon utáni időszak sértett és elkötelezett politikai töltetű írásaira. Az utókor – miként oly’ sok művész esetében – nem tudta függetleníteni a kettőt egymástól, s a valóban szép és egyetemes érvényű regényeket is a feledés homályába burkolta. Megérdemelné az írónő, hogy politikai-vallási nézetektől függetlenül újra felfedezzék műveit, ám azt kell mondjam, a Hordozom azt is, ami másoknak fáj alcímet viselő „füveskönyv” ebben nem lesz a segítségére.

Tormay Cécile 1875-ben született, nemesi családban, első megjelent művei elbeszéléskötetek voltak (Apródszerelem – 1899, Apró bűnök – 1905), a széles körű elismertséget 1911-ben megjelent Emberek a kövek között című regénye hozta meg számára. Ezt is, akárcsak az 1914-ben megjelent Régi ház című családregényt, több európai nyelvre lefordították. Ismertségéhez hozzájárult, hogy 1900 és 1914 között számos európai utazást tett, bejárta Olaszországot, úti élményeit később beszámolókban örökítette meg (A virágok városa – 1935, Szirének hazája – 1935).

1918 után munkásságában előtérbe kerültek a politikai töltetű írások, és aktív közéleti szereplése. 1919-ben létrehozta a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevű konzervatív-keresztény szellemiségű női szervezetet, melyet haláláig irányított, és útjára indította a Napkelet című irodalmi folyóiratot.

Eme bölcsességgyűjteményben tizenkét tematikus fejezetre bontva idéződnek meg az írónő gondolatai. Megismerhetjük a nyitott, művelt, egyetemes érvényű gondolatokat megfogalmazó értelmiségit:

„A könyv beszélni kezdett. Semmit sem követelt tőlem, nem akarta, hogy tanuljak belőle, nem akart tanítani, és észrevétlen elveszett a tudatomból, hogy betűk, sorok, verslábak, rímek vannak benne. A könyvből gyönyörű, nagy folyó ömlött ki, hatalmas folyó, mely ősi földből fakadt. Én ültem a part felett, és könnybe lábadt a szemem.”

De helyet kap a szenvedélyes, az emberi lélek mélységeit jól ismerő, érzékeny író is:

„A férfi szomjas diadallal ivott az asszony tekintetéből. Amit a szemében látott, az szebb volt, mint a vihar, égőbb, mint a nyár, és olyan rejtélyes, mint a halál…”

Azonban mindezek eltörpülnek a sértett politizálás mellett, amiben kifejeződik Tormay mélységes hazaszeretete, ugyanakkor cseppet sem titkolt idegengyűlölete is. A történelmi és irodalmi nagyságok iránti rajongását kifejező írások között Széchenyi, Jókai, Arany János méltatása mellett helyet kap a Horthy és Bethlen iránti szinte már vallásos elkötelezettség is:

„Horthy, a kormányzó visszaállítja a keresztény hit és a nemzeti érzés szabadságát, népe megtépett tekintélyét, a felrobbantott rendet, a munka lehetőségét, az idegenek tiporta faji kultúrát és a nemzeti lét alapját: a kifosztott, megcsúfolt nagy magyar múlt önérzetét és a jövőbe vetett mindenható reménység erejét.”

S mindemellett a vátesz-költők elhivatottságához fogható mártíromság, a hazáért és a magyar nép lelkéért hozott óriási áldozatok hatják át a legtöbb írást, ami legékesebben a címadó idézetben érhető tetten:

„Olykor úgy érzem, nem csak a magam részét viszem. Láthatatlan fájdalmas szálak kötnek össze minden történéssel, mindenki kínjával. Hordozom azt is, ami másoknak fáj…

…Olykor lopva nézem a többieket. Vajon ők is úgy szenvednek-e, mint én? És megint veszem a tollam. Én jobban szenvedek – én a mások jajszava is vagyok.”

Bevallom, én személy szerint sosem értettem ezeknek az utólag összeválogatott „füveskönyveknek” a miértjét, mert hát akik ismerik a szerző munkáit, azok úgyis csak a már olvasott gondolatokat kapják meg újra, akik meg nem ismerik, nem valószínű, hogy néhány kiragadott idézet alapján képet alkothatnak a szerzőről (ettől egyébként jelen esetben is óva intenék mindenkit). Elkötelezett rajongóknak ajándékozható, vagy lehet magyartanárunk elkápráztatásának eszköze – erre még ma is néhány jól megtanult idézet a legjobb módszer. De aki még nem ismeri Tormay munkáit, annak inkább azt javaslom, forgassa a korai regényeit.

Hinako Takanaga: Vázlatok

A tavaly ősszel elsőként megjelent yaoi, A tiltott szerelem szigete után másodikként a Vázlatok című mangát vehettük kezünkbe a FUMAX Kiadó jóvoltából. A yaoi-ik, avagy boy’s love mangák (magyarul tudtommal még nincs szalonképes szakkifejezés rájuk) elsősorban a tizenéves lányokat illetve a fiatal felnőtt nőket célozzák meg, közülük is a fokozottan romantikus lelkeket. Mindenki másnak csak bugyuta szépfiúk rózsaszín cukormázzal leöntött szenvelgésének tűnhetnek – azt hiszem, ez az a műfaj, amelynek minden kötetére nyugodtan rányomhatnák, hogy „csak rajongóknak”.

Hinako Takanaga kötete ráadásul még a műfajon belül is különösen szirupos – ahogy azt ő maga is elismeri az utószóban, hozzátéve, hogy alapból hajlamos ilyeneket írni. Három történet bontakozik ki a kötet lapjain, a négy fejezetből álló Vázlatok, a két részes Az első szerelemről és a Kívánj egyet! című rövidke képi novella.

A Vázlatok egy képzőművészeti iskolában kezdődik, ahol a fiatal, zárkózott Nagi modellként dolgozik. Míg nappal a festőtanulóknak áll modellt, esténként egy transzvesztita bárban dolgozik, hogy elég pénzt gyűjtsön össze a tervezett műtétjére. Nagi ugyanis meleg, és ezt senkinek nem meri bevallani, nem meri felvállalni az érzelmeit, minden vágya, hogy egyszer igazi lány legyen – mígnem megismerkedik az iskola egyik növendékével, a tehetséges festő Kajival. Kaji beleszeret a fiúba, és könyörög neki, hogy ne akarja átoperáltatni magát, ám szerelmük csak jó sok bonyodalom és intrika után teljesedhet be.

Az első szerelemről egy furcsa párocska gimnáziumi barátságának keserédes története – Kamota és Tori jó barátok, ám egy félreértés következtében eltávolodnak egymástól, és csak évekkel később, egy osztálytalálkozó után vallják be maguknak, hogy többet éreztek egymás iránt barátságnál.

A Kívánj egyet! a hullócsillagokat övező hiedelmet lovagolja meg – jelesül, ha hullócsillagot látunk, és kívánunk valamit, az teljesül. A mangaka szavait idézve: igyekezett „gyönyörűvé és szívhez szólóvá tenni” e hiedelmet - a szokásos fiú szeret fiút és egyikük sem meri bevallani a másiknak módon.

A történetek többsége eredetileg a Rutile Sweet magazinban jelent meg, és valóban, ahogy a mangaka is írja, különösen csöpögősre sikeredtek. A kiadót dicséret illeti, jól eltalálták a könyv külsejét, a beltartalom is épp olyan, mint a borító: idegesítően nyálas, túlnyomórészt rózsaszín, gyerekes, bugyuta. A rajzok stílusa is olyan aranyos – híján van minden eredetiségnek, a szereplők egyikének sincs igazi egyénisége, alig különböztethetők meg egymástól, a panelek zsúfoltak és túltengenek az érzelmek. Nagyon gyerekes ez a kis kötet, megjelenése és a történetek alapján kora tizenéveseknek ajánlanám, viszont helyet kapott benne néhány erotikus jelenet, ami az idősebbeket célozza – közülük viszont tényleg csak az elszánt rajongókat.

Kiadó: FUMAX

Fordította: Kálovics Dalma

 

Harry Potter and the Deathly Hallows - Part 1 (Original Soundtrack)

Minden valamire való Harry Potter rajongó fel tudja idézni magában a filmváltozat első részének azóta ikonikussá vált főcímzenéjét – ami nem meglepő, tekintve, hogy olyan nagyság komponálta, mint John Williams. A mester, akinek olyan filmek zenéjét köszönhetjük, mint a Csillagok háborúja, az Indiana Jones, a Cápa, a Jurassic Park, vagy épp a Schindler listája (a sor a végtelenségig folytatható) három rész után adta át a stafétabotot, és mint a sorozat oly’ sok eleme esetében, itt is elmondható, hogy nem volt egyszerű dolguk a követőknek.

Patrick Doyle (Harry Potter és a Tűz Serlege) és Nicholas Hooper (Harry Potter és a Főnix Rendje, Harry Potter és a Félvér Herceg) után a két részre bontott finálé zenéjének komponálására az érzékeny európai művészfilmek zenéivel világhírűvé vált Alexandre Desplat-t kérték fel a filmkészítők.

A választás elsőre meglepőnek tűnhetett. Desplat olyan filmekhez komponált zenét, mint a Leány gyöngy fülbevalóval, A királynő, a Színes fátyol vagy a Coco Chanel. Négyszer jelölték Oscar-díjra (A királynő, Benjamin Button különös élete, A fantasztikus Róka úr, A király beszéde). Ezekben a hetekben is a díjátadókat ostromolja, A király beszéde zenéjéért néhány hete kapta meg a BAFTA-t, a Szellemíró zenéjéért pedig a francia César-díjat.

Desplat az egyre komorabb világot festő filmhez illően komoly, a klasszikus háborús drámák zenéit idéző muzsikát komponált – úgy, hogy közben mindvégig megtartotta a Williams-i hagyományokat. Noha csak néhány alkalommal (a booklet szerint háromszor) csendülnek fel eredeti Williams-dallamok, ennél jóval többször idézi meg a korábbi zenéket, oda-odabeszél a jellegzetes csilingelő futamoknak. Még a legkomorabb és a legdisszonánsabb számokba is (Bathilda Bagshot) becsempészi a Williams-féle „harci” dallamokat (az első rész katakombákban játszódó csatáiból).

Már az első szám (Obliviate) felcsendülésekor érezzük, ez most más lesz, nem a megszokott Harry Potter-zenéket kapjuk, a csendes melankóliával indító zene (miként a film is) megadja az alaphangot egy szomorú, kétségbeesett utazáshoz. Természetesen ahogy megy előre a cselekmény, és válik egyre komorabbá a film, az egymásra épülő zeneszámok is egyre komorodnak, a grandiózus látványelemeket aláfestő fúvós szekciók és a drámai részeket kísérő vonósok úgy követik egymást, hogy szinte belehúznak a történetbe. És, mivel bármennyire komor, mégis csak egy varázslatos világot kísér ez a zene, végig jelen van benne valami apró játékosság, sőt, olykor kifejezetten humoros dallamok is felcsendülnek (Ministry of Magic), alátámasztva, hogy pusztán zenei eszközökkel is lehet humoros hatást elérni, noha maga  a látvány az adott jelenetben igencsak szomorú és elkeserítő.

Már a filmet nézve is megfogalmazódott bennem, hogy zseniális lett a zene, most, önállóan hallgatva ez újra beigazolódott – az Alexandre Desplat vezényelte The London Symphony Orchestra által rögzített album tökéletesen felidézi a film legfontosabb jeleneteit, nem csak aláfest, önmagában is megállja  a helyét.

Magánélet Napóleon korában

A Corvina Kiadó Magánélet… sorozatának második kötete Napóleon korába repít minket. Egészen más ez a kötet, mint a nyitódarab, a Magánélet Mátyás király korában, nyilván erre a sokszínűségre a különböző szerzők miatt számítani kell, nekem mégis kicsit furcsa volt, hogy nem ugyanarra a gondolatmenetre van felfűzve a könyv. De ezen hamar túljutottam, mert amit olvashattam, az ha lehet még szórakoztatóbb volt, mint az előző kötet, néhol kifejezetten kacagtató, és legalább olyan informatív.

Jóval intimebb ez a rész, kimaradtak belőle az utazásról illetve a tanulásról szóló fejezetek, viszont sokkal nagyobb figyelmet szentel a mindennapi kis apróságoknak, komoly helyet kap benne a divat, a lakberendezés, az egészségügy, az étkezés és a szexualitás. Itt kell megjegyeznem, hogy míg az előző kötetben csak időnként voltak erotikus utalások, itt több oldalon keresztül taglalja a szerző a kor szexuális szokásait - Sade márki bebörtönzése idején járunk, és annak ellenére, hogy törvénnyel tiltották a pornográf kiadványokat, az emberek fejéből már nem nagyon tudták kiirtani a „bűnös” gondolatokat. Az erotika eléggé központi szerepet játszott a korban, ekkoriban szabályozták először törvénnyel például a nyilvánosházakat, és erre ki is tér a könyv, meredek korabeli illusztrációkkal kísérve, ezért aztán ezt a részt már tényleg nem adnám kisebb gyerekek kezébe, bármennyire rajonganak a történelem iránt!

Az első fejezet – Család és erkölcs – a házasság, a gyerekszülés és -nevelés, a társas érintkezés témáját járja körül. Kitér a házasság és a válás forradalom utáni szabályozására, a nők jogainak megnyirbálására, a tradicionális női szerepek újbóli előtérbe kerülésére. Nagyon érdekes ez a korszak, hiszen a forradalom szabadságeszménye utáni restauráció igazából rengeteg furcsaságot eredményezett. És ne feledkezzünk meg arról, hogy ekkor született az első polgári törvénykönyv is, a Code Civil.

A következő két fejezet – Lakóhely és kényelem, Ruha és test – talán a legérdekesebbek, bepillantást nyerhetünk a parasztok, a polgárok és az előkelőségek lakóhelyére egyaránt, és párhuzamokat fedezhetünk fel a kor és a saját korunk berendezése, divatja között. Napóleon korát már jóval közelebb érezhetjük magunkhoz, mint Mátyás királyét, de még így is meglepetést okoz, amikor olyan bútorok térhódításáról olvasunk, mint a fiókos komód, vagy a nádfonatú székek, vagy épp arról, hogyan hódított a kényszerű soványság divatja a nők körében. De megtudhatjuk azt is, hogy a kor legdivatosabb kiegészítője a kasmírsál volt, Joséphine császárnőnek közel 500 (!) sálja volt, és hogy ekkor jött divatba a „ridikül”. Ám divat ide vagy oda, bizonyos téren jócskán elmaradott volt még ez a kor: a higiénés szokások kiábrándítóak voltak.

Az utolsó fejezetet – Étel és asztal – olvasva újabb bizonyítékot kapunk arra, hogy a  franciák ételekhez való hozzáállása még az ínséges időkben is elképesztő volt – mit szépítsük, szerették a hasukat. Többfogásos étkezések, az éttermek étlapján húsz-harmincféle húsétel, fagylaltok – igazi divat volt az utcai fagyinyalás már akkor is; a kávét mindenki fogyasztotta, a teát ellenben csak a gazdagok engedhették meg maguknak – a tiszta vizet meg szinte senki. Ekkor jelentek meg az első szakácskönyvek és gasztronómiai kalauzok, és feltalálták az „évszakok rögzítésének művészetét” azaz a konzervet!

Nagyon érdekes könyv ez, tényleg csak dicsérni tudom, most már hiába is tagadnám, mennyire rajongok az ilyen történelmi érdekességekért – nekem ez a sorozat igazi kincsesbánya, alig várom a többi részt!

Kiadó: Corvina

Fordította: Aczél Ferenc

Korábbi kommentek:

Arthur Phillips: Te vagy a dal

Julian Donahue, a negyvenes New York-i reklámfilmrendező élete nagy válságából próbál kivergődni, sikertelenül. Kislánya meghalt, felesége elhagyta, munkájában ugyan sikeres, de tudja, hogy fényévekre van ifjúkori filmiskolás álmaitól – és még az egyéjszakás kalandok sem működnek. Az egyetlen, ami mindig ott van, amihez mindig nyúlhat, a zene. 8000 számot tartalmazó I-Podja nélkül még a WC-re se megy ki, és ezt most tessék egészen konkrétan érteni. Julian gyerekkora óta a zene megszállottja, akárcsak apja, akinek egy Billie Holiday koncertfelvételen megörökített bekiabálása segített átvészelni a háborús sérülések borzalmait.

Egy este Julian betéved egy bárba, és meghallgat egy feltörekvő csillagocskát, aki elvarázsolja – ezzel veszi kezdetét egy hol emelkedett love story-ba, hol perverz idiótaságba torkolló történet. Arthur Phillipset jól ismerheti a magyar olvasó, elsőként megjelent, Prága című regényét a mi kis fővárosunkban eltöltött két éve inspirálta, az ilyet pedig szeretjük. Azóta megjelent még két könyve, s most a harmadik, a Te vagy a dal, amiben szintén szerepel – immáron saját nevén – a magyar főváros, mi több, a történet tulajdonképpen nálunk tetőződik be – vagy nem.

Miután Julian meghallgatja a tehetséges ír énekesnőt, Cait O’Dwyert, hormonzavaros tinihez illően kezd el kajtatni utána. Elmegy minden fellépésére, letölti az összes demoját, kivágja az újságokból a róla szóló cikkeket, végigolvassa az összes kommentet a honlapján. Aztán egy este összeszedi a bátorságát, és tizenkét söralátétre rajzolja bölcs tanácsait a lánynak. Aki annak rendje és módja szerint elalél az eredeti ötlettől, no meg attól, hogy a sokasodó talpnyalók közt végre valaki kritizálja is, és a honlapján üzen a fickónak – mire elkezdődik a rajongó és a sztárjelölt kergetőzése végig Manhattanen, aztán fél Európán, klubokban, egyetemeken, koncerteken – hogy a Gellért Szállóban érjen véget.

Miközben Cait és Julian játsszák a kis játékukat, mindkettőjük életében felmerül még ez-az, egyik oldalon elhidegült feleség, problémás báty és rámenős asszisztens, másik oldalon fülig szerelmes gitáros-dalszerzőtárs, levitézlett rocksztár, és meglepő módon egy sunyi, zenegyűlölő rendőr. Julian a házassága válságával és a volt feleség emlékével küzd, Cait a dalszerzőtárssal szemben folyamatosan lebegtetett vonzalom mellett főleg saját önbizalomhiányával. És persze, ahogy az e-mailekből, kommentekből, dalszövegekből, rejtjeles üzenetekből álló kapcsolatuk halad előre, szépen alakítgatják, gyógyítják, segítik a másikat.

Rengeteg jó ötlet van ebben a könyvben, viszont nem igazán sikerült kibontani őket. A rajongó és a sztár kapcsolata érdekes, és valóban magvas gondolatokat is tartalmaz a zenéről, a zenélésről, a művészetről, az önbizalomról, közben meg annyira ostoba és gyerekes néhol, mintha Phillips tényleg a saját tinédzser-fantáziáit írta volna bele. Az e-mailes kommunikáció, a pultossal üzengetés, a telefonnal lopva készített fotók még hihetőek, de dalszövegben felszólítani a „skicces fiút”, hogy keresse meg a lábtörlő alatt a kulcsot, már sok a jóból. És közben húsz oldalanként kérődznek egyet azon, hogy mi legyen a feleséggel, mi legyen a gitárossal, mi legyen a munkával, meg a sztársággal…

Nehéz megítélni ezt a könyvet, mert nagyon jó is lehetett volna, épp csak egy kis összefogottság hiányzik belőle – de az nagyon. Olvasom, olvasom, néha felbukkan egy-két állati jó gondolat, aztán több tíz oldalnyi tömény unalom. A legihletettebbek Cait dalszövegei, nem tudom, Phillips tört-e valaha szövegírói babérokra, de lehet, hogy inkább afelé kéne mozdulnia – némelyik pársoros dalával többet mond, mint a maradék háromszáz oldallal.

Kiadó: Európa

Fordította: Pék Zoltán

 

Patricia Briggs: Megszólít a hold

Egy újabb urban fantasy sorozattal kedveskedik a műfaj rajongóinak az Agave Kiadó, méghozzá egy külföldön nagy sikernek örvendő, eddig öt részes (márciusban jelenik meg a hatodik) szériával. Patricia Briggs Mercy Thompson-sorozatát a nemzetközi kritikák Laurell K. Hamilton Anita Blake-sorozatának korai köteteihez hasonlították, ennek köszönhetően azok, akik korábban rajongtak a vámpírvadász Blake kisasszony kalandjaiért, ám az utóbbi időben csalódtak benne – s valljuk be, vagyunk páran – nagy várakozásokkal vették kézbe az új sorozat első kötetét.

A Megszólít a hold egyfelől valóban hasonlít Anita Blake kalandjaihoz – a sztori sok eleme egy az egyben megfeleltethető Hamilton szériájának elemeivel – másrészt viszont a két hősnő között óriási a különbség. Mercy Thompson kedves, talpraesett, különleges lány, aki nem riad vissza a fizikai kihívásoktól, van érzéke a mágiához, hozzászokott, hogy különleges helyzetekbe keveredik, de közel sem az a tökös, vagány, halálos hősnő, mint Anita Blake. Ráadásul az utóbbi humora is mintha hiányozna belőle – ettől még nagyon jó karakter, lehet rá sorozatot építeni; valahol félúton helyezkedik el Blake és a „kattant szomszédlány” típust megtestesítő Sookie Stackhouse között.

Mercy Tri-Citiesben él, egy poros coloradói kisvárosban, autószerelő műhelyében ősrégi tragacsokba próbál életet lehelni, olykor pedig a bokrok rejtekében átváltozik prérifarkassá -  Mercy ugyanis járó, az indiánok leszármazottja. Miután vér szerinti apja meghalt, tizenéves anyja – némiképp meglepődve azon, hogy egyszer csak egy prérifarkas bébit talált a bölcsőben – egy vérfarkasfalkára bízta a gyerek felnevelését. Mercy a hegyek rejtekében, az észak-amerikai farkasok fölött uralkodó marrok falkájában nőtt fel, ott ismerte meg a mágikus lények világát, oda kötötte első nagy szerelme, és onnan szökött meg tizenhat évesen, hogy egyedül éljen a világban.

Amikor egy napon beállít hozzá egy ismeretlen, fiatal, rémült vérfarkas, akit hamarosan holtan talál a küszöbén; a város alfáját, Mercy szomszédját megkínozzák, lányát pedig elrabolják; a lány útra kel, hogy visszatérjen oda, ahol felnőtt, és segítséget kérjen azoktól, akiktől a legkevésbé sem szeretne: nevelőapjától és egykori szerelmétől. Aztán persze a hegyekben is talál egyet s mást, ami gondolkodóba ejti, hazatérve pedig még nagyobb kalamajkába keveredik, amiben szerepet kap egy szelíd és néhány vérszomjas vámpír, egy orosz boszorkány, egy fémműves gremlin, és jó néhány renegát vérfarkas.

Szegény vérfarkasoknak általában a mellékszerep jut, és a vámpírok csajára való áhítozás, hát itt végre megkapták az abszolút főszerepet! Ami nem is áll rosszul nekik, Briggs a szokott sémákból épített egy működő vérfarkastársadalmat, ami felépítésével, állandó dominanciaharcaival, az elkerülhetetlen változás szította konfliktusaival sok részre elegendő muníciót ad. Az őket kiegészítő mágikus lények – akik közül a kisebb, ártalmatlanabb fajok már kiléptek a nyilvánosság elé – pedig számtalan lehetőséget hordoznak magukban. A vámpírok szerencsére itt csak egy faj a sok közül, szerepük egyelőre abszolút mellékes, remélem, ez így is marad. Náluk sokkal érdekesebbek a boszorkányok, főleg, ha orosz nevet adnak nekik – az olvasónak már a Jelizaveta Arkagyevna névtől borsódzik a háta – vagy a gremlinek, akik közül egy – Zee, azaz Seibold Adelbertkrieger – kulcsszerephez jut. Zee és az ő titokzatos kardja, ami magába szívja mindenki erejét, akit megvág, az egyik legérdekesebb szereplő a történetben, remélem, a folytatásban megkapja az őt megillető szerepet – a harmadik rész címe (Iron Kissed) mindenesetre erre utal.

Az igazi hatalom azonban mások kezében van. Szeretem, ha egy fantasy szerző tud feszültséget kelteni, ha képes használni a sejtetés eszközét, ahelyett, hogy érzékletes, vérben-trutymóban-egyéb testnedvekben gázoló leírásokkal próbálná valakinek a gonoszságát, erejét érzékeltetni. Mostanában ez egyre ritkább, de Briggs kellemes meglepetést okoz azzal, hogy a mágikus világot irányító Szürke Lordokat homályba burkolja – nem tudjuk meg, kik ők, mik ők, démonok, angyalok, varázslók, mégis, olyan félelemmel beszélnek róluk, hogy önkéntelenül valami hatalmas, rettenetes lényeknek képzeljük őket.

Van tehát egy jól kidolgozott, változatos mágikus lényekkel benépesített fantasy-világunk, néhány szimpatikus főszereplőnk, már csak az a kérdés, mire megy az írónő mindezzel, és hogyan tudja szőni a szálakat. Nos, az élmény nem maradéktalan. Sajnos a történet egy ponton iszonyúan túl van bonyolítva, ugyanakkor ha kibogozzuk a szálakat, kiderül, hogy valójában egyszerű, mint az egyszeregy. A végére pedig csak megkapjuk a kötelező szerelmi háromszöget – amiből egyes mellékszereplők kétértelmű viselkedését tekintve sajnos nagy eséllyel lehet később sokszög. Mercy-ről pedig, a kedves, jófej autószerelő csajról kiderül, hogy kicsit nagyobb érzéke van a mágiához, mint az indokolt lenne, hogy erősebb, mint  a többi prérifarkas, hogy különlegesebb, mint hittük.

Sajnos mindez túlságosan emlékeztet egy másik sorozatra. Nagyon remélem, hogy Briggs nem esik Hamilton hibájába, és nem csinál Mercy-ből akkora egyszemélyes szuperhatalmat, mint amilyen Anita Blake lett, nem is beszélve az ő kis háreméről. Kezdésnek ígéretes ez a kötet, de innen még nagyon sokfelé ágazhat a sorozat útja. Én bizakodó vagyok, várom a folytatást.

Kiadó: Agave

Fordította: Farkas Veronika

Fahrenheit 451 - Bárka Színház

Van ez a Bárka-érzés. Ami a belépés után hamar magával ragad. Lapozgatni a minden előadáshoz makacs igényességgel vezetett Hajónaplót, látni a hevenyészettségében telitalálat „polcokon” gyarapodó könyveket, a „Fahrenheit-könyvtárt” a ruhatár előtt; a bárki egyetlen könyvét, amit a bárki behozott a Bárkába, a néző hozzájárulásának oly sokféle lehetőségét. A „kilóra mérhető tetszés” ötletét, hogy szó szerint mérlegre tehető az előadás. Két mérlegen a két üvegvázába dobálható golyókkal mondani el a kilóra nem mérhetőt: merthogy a tetszés többlete avagy hiánya a szív tonnáiban valójában mérhetetlen. Van ez a Bárka-érzés, jó érzés, jól alapoz az Anger Zsolt rendezésében színpadra állított Fahrenheit 451 előadáshoz.

Ami aztán a „majdnem teljesen így képzeltem” csodája mellett eléggé vegyes élmény. Komoly akadályfutás ez a színpadon minden résztvevő számára, én azt éreztem, hogy az előadás még „nincs kész”. A kerete már áll: telitalálat ez a tér, ez a kifordítom-befordítom díszlet, ami hol az utca, hol a tűzőrség, hol a „lakóparki belső udvar”, hol Montag lakásának belseje! Apró jelzésekkel, egyetlen bútordarab odébbtaszításával változik a szín, hibátlanul követhetően. A  képernyők, a balkon, a „beléptetőrendszer” a falon élettel tölthető helyszínt nyitnak az előadásnak. Jók a jelmezek is. A tűzőregyenruha, de főleg a sisak, Mildred pongyolái, Clarisse sosem-volt-divatos ruhái, Faber szemüvege – néhány momentum jelez azonnal és félreérthetetlenül. A háttér-munka, az előadás tárgyi kerete erős, koncepciózus, kiforrott.

Viszont a színészek még nem mozognak maradéktalanul ebben a térben, ezekben a ruhákban. Nem a saját „színészi feladatuk” megoldatlanságai által: Kardos Róbert anyanyelvi szinten beszéli Montag tanácstalanságát, azt a torokszorítóan keserves állapotot, ami a tűzőrt, akinek „égetni” egykor „gyönyörűség volt”, a könyvek karmaiba űzi. Szorcsik Kriszta úgy Mildred, hogy szinte nekem is fáj. Réti Adriennbe bele lehet szeretni, Pásztor Tibor és Telekes Péter (főleg a két méregtelenítő szerepében) a helyén van. Seress Zoltán ha megjelenik, lopja az összes figyelmet; valóban az, ami Beatty az összes szereplőnek: az egyszerre atyai és fenyegető, de főleg zavarba ejtően művelt „hatóság”. A fiatalok hozzák magukat, zabálnivaló volt a csajok „vendégség-jelenete” például. Mégis, az előadás nincsen egyensúlyban.

Bizonytalan ugyanis az alaptónus. Anger Zsolt igen bátran használja a kísérőzajok, -szövegek eszközkészletét: szinte önálló szereplővé lesz a falba illesztett televíziókon látható, a hangszórókból hallható erőszakos média-világ. Komoly funkciója van, helyénvaló. Egyfelől a regény állásfoglalása képeződik itt le minden kultúrahelyettesítő hamis médiagesztus megjelenítésével, másfelől a darabot finoman aktualizálja is – ez a mi médiánk görbe tükre, nemcsak pompás hivatkozás Bradbury világának önmagába húzó tévéfalaira, a „tévécsalád” agyrágógumi-színvonalára. Viszont a háttérzajok túlságosan sokszor kerülnek előre, ez a „szereplő” a legzabolátlanabb, „ő” van színészileg a legkevésbé a helyén. Mert a megértés szempontjából igen fontos mondatok alatt is ezerrel dübörög – hallatlanul megnehezítve a színész dolgát, akinek ilyenkor a szinte-kiabáláson kívül nem sok „tonális játéktere” marad. Többen írták az előadással kapcsolatban, hogy nem hallották a színészeket; szerintem alapvető kockázat, ha az előadás „alaphangja” folyamatos változásban van, hogy a halk beszéd, a suttogás (főleg a nézőknek háttal) a hátsó sorokban ülők számára gyakran marad a hallásküszöb alatt. (Megjegyzem, a remek díszlet köré L alakban telepített nézőtér akusztikailag azért nem a legstabilabb alap, s erre az alapra rakódik további tehernek a tonális bizonytalanság.)

Még egy észrevételem van, alapvető koncepciókat érintő - tehát ha valaki nem látta a darabot és zavarná a többlet-információ, kérem, ugorja át ezt a bekezdést. Beatty mártíromsága, amit ebben az adaptációban konkrétan, erős szimbolikával jeleznek, Bradbury-nél egy hallatlanul izgalmas lehetőség csak. Beatty valóban láthatta Montag vergődésében a saját egykori lázadását, amire a szövegben többször is utal. És valóban, ott van az egykori lázadó kettős-érzete a parancsnok minden megnyilvánulásában, a kultúra-fétist romboló minden mondata fájdalmas önmarcangolás is, a társadalomra  veszélyest megszüntető „szükséges rossznak”, és a kultúrát eláruló „szükségtelen rossznak” egyszerre látva magát. Kettős remény az övé, Montaggal kapcsolatban: ha Montag lázadásában elbukik, újabb igazolás Beatty bukásához, ha nem, hát továbbviszi az egykori cselekvéssort, amit Beatty nem mert, nem  tudott. A könyvben Beatty a végletekig provokálja Montagot, de ezzel csak utat nyit mindkét esélynek – nem tesz többet. Ezt a kettősséget a mártírság önmegsemmisítő döntésével nem semmisíti meg. Ezen az egy helyen én nem értek egyet az előadással. De csak ezen az egy helyen nem.

Ahogy írtam, „majdnem teljesen így képzeltem” élmény volt – ennek ellenére részemről két „tetszés-golyót” érdemelt. Aztán az előadás után otthon lapozgatva a Hajónaplót döbbentem rá, hogy kényszerből (betegség? - a hajónaplóba beillesztett plusz lap, Seress hozzáfűzéseinek utólag-csatolása ilyesmit sejtet) játssza a premier óta a legfontosabb szerepet, a tűzőrség parancsnokát, Beatty-t Blaskó Péter helyett Seress Zoltán. Tehát ez az egyébként is „színpadi akadályfutás” nehézségű produkció tovább nehezült azáltal, hogy a próbafolyamatban kialakult egymásra-hatásokat felülírta az élet – hiszen egy színész cseréje nemcsak a személy, hanem az interakciók cseréje is. Nincs kész az előadás, írtam; hát mérget vennék rá, hogy ha ennyi nehézség után „elkészül” majd (Blaskóval vagy nélküle; jelzem, nagyon szeretem őt, és ez „ráírt szerep”), akkor az évad egyik legizgalmasabb darabjaként fogunk rá emlékezni.

Mark Seal: Vadvirág

2006. januárjában Joan Rootot, a hatvanas-hetvenes évek legendás hírű természetfilmesét brutálisan meggyilkolták a kenyai Naivasha-tó partján található házában. A hatvankilenc éves Root elszánt környezetvédő volt, akkor már évek óta a tó körüli orvhalászat és -vadászat megakadályozásának szentelte életét, magára haragítva a sokszor éhező, munkanélküli, napi alig egy dollárból élő orvvadászokat, a tó partjára üvegházakat telepítő nemzetközi rózsatermesztőket, a kenyai hatóságokat egyaránt. Halála körülményei máig nem világosak, gyilkosait nem ítélték el, természetvédő munkáját nem folytatták.

Mark Seal, a Vanity Fair újságírója a gyilkosság után rögtön Joan Root nyomába eredt, és először csak a magazin számára írt cikkében, később könyvben állított emléket ennek a valóban különleges életet élő nőnek. Joan Thorpe a harmincas években született brit telepesek gyermekeként, apja kávéültetvényből gazdagodott meg, majd fotós szafarikat szervezett gazdag turisták számára. Joan már gyerekként vadállatok közelében élt, korán nyilvánvalóvá vált, hogy van érzéke az állatokhoz, megszelídített bármit, ami a kertjükbe tévedt. Felnőve a családi szafari-vállalkozásban dolgozott, szervezett, vezette a turistákat, még a gépet is a kezükbe adta, ha meglátta, mit érdemes fotózni. Így ismerkedett meg későbbi férjével, a természetfilmes Alan Roottal.

Miután összeházasodtak, Joan és Alan Root a vadvilági filmkészítés legjobb párosa lett. Életveszélyesen közel merészkedtek az állatokhoz, alapelvük volt, hogy azokat természetes környezetükben, emberi beavatkozás nélkül mutatják be. Ehhez, ha kellett, hónapokig éltek egy gorillacsapat közvetlen közelében, vagy védőfelszerelés nélkül úsztak együtt vízilovakkal. Igazi legendának számítottak, filmjeik nem csak népszerűek voltak, kritikai elismeréseket is hoztak; az egész világon ismerték a Root házaspár nevét. Londonban bemutatták őket a királynőnek, Kenyában ők vitték hőlégballonos túrára Jackie Kennedy-t, és ők vezették el a gorillákhoz a fiatal és lelkes Dian Fossey-t.

Mindent együtt csináltak, és mindig a legkülönlegesebb helyzeteket keresték. Ballonnal átrepültek egy vulkán fölött közvetlenül a kitörés után, lefilmeztek egy puffogó viperát, ahogy szembeköpte Joant, és éjszakákon át hevertek a sárban, miközben egész testük tele volt termeszekkel, hogy felvegyék egy termeszvár kikelését. Karrierjük csúcsa volt, amikor a Mysterious Castles of Clay (Titokzatos agyagvárak) című filmjüket 1978-ban a legjobb dokumentumfilm Oscar-díjára jelölték.

Nem sokkal ezután a házasságuk felbomlott, évekig szenvedtek közös munkájuk és immár széthúzó magánéletük miatt, Alan sokáig őrlődött, hogy a szerelmet vagy a tökéletes társ és filmkészítő partner Joant válassza-e, végül az előbbi győzött. Válásuk után Joan egyedül maradt a Naivasha-tó melletti birtokon, és hátralévő életét egy új célnak: a tó megmentésének szentelte. Kenya a nyolcvanas-kilencvenes években vált a föld legnagyobb rózsaexportőrévé, a tó mellett is elszaporodtak a melegházak; a nagyüzemi rózsatermesztést övező munkásáradat, az oda özönlő nyomorgó családok pedig szép fokozatosan tették tönkre a tó és környezete élővilágát. Az emberi és ipari hulladék okozta károkat csak növelte az elharapódzó orvhalászat és -vadászat. Joan Root minden eszközzel, saját pénzét feláldozva küzdött azért, hogy megállítsa a természeti katasztrófát, ám végül az életével fizetett eltökéltségéért.

Mark Seal dokumentarista regényben dolgozta fel ezt az életutat és a gyilkosság körülményeit. Elkötelezettsége és rajongása Alan és Joan Root munkásságáért süt a lapokról, olykor szinte idealizálja őket, és nem sikerült teljesen levetkőznie a hatásvadász újságírói stílust sem – ami alapjában véve nem baj, csak jó tudni, hogy nem tényfeltáró riportot olvasunk.

Amivel viszont baj van, az a magyar kiadás. Mostanában általános jelenség, hogy csökken a kiadott könyvek színvonala, általában kisebb bosszankodások után szemet hunyunk felette, hisz könyvet kiadni manapság kemény üzlet, sokszor nem telik szerkesztőre, lektorra, a kiadók ott spórolnak, ahol tudnak. E könyv esetében viszont már nem tudok elmenni szó nélkül a színvonaltalan kiadás mellett. A fordítás kritikán aluli, csak úgy hemzsegnek a könyvben a magyartalan mondatok, értelmetlen szóösszetételek, egyeztetési hibák; ezek után a rengeteg helyesírási- és tördelési hiba csak hab a tortán. A legbosszantóbb az, hogy egy alapvetően érdekes és jó történetet tesz gyakorlatilag élvezhetetlenné a kiadás minősége. Szívesen ajánlanám ezt a könyvet mindazoknak, akik érdeklődnek Afrika, a természetvédelem, a vadvilág vagy épp a vadvilági filmesek iránt, de azt kell mondjam, aki tudja, inkább olvassa eredetiben.

Kiadó: Sasare

Fordította: Barta Árpád

 

Lilian H. AgiVega: Második Atlantisz - A tízezer éves varázs

Nagyon nagy érdeklődéssel, de legalább ugyanekkora távolságtartással vettem kézbe ezt a regényt. Érdekelt, mert Nima olyan jót írt róla, mégis, az utóbbi évek ifjúsági fantasy-dömpingje annyi csalódást hozott magával, hogy lassan félek kézbe venni bármit, ami ebbe a műfajba tartozik. Ráadásul a könyv külalakja riasztóan gyerekes, és amit előzetesen a szerzőről tudtam, az sem győzött meg, inkább elriasztott – Lilian H. AgiVega évek óta ismert és világszerte népszerű (!) fanfiction-író. A fanfiction sajátos műfaj, vannak, akik nagyon profin csinálják, de bevallom, nagyon kevés olyan szerzőt ismerek, akik azután, hogy évekig mások világában „éltek”, képesek működő, önálló világot teremteni, valóban „saját” regényt írni. Persze vannak kiugró pozitív példák – most mindenkinek nyilván eszébe jut Görgey Etelka, azaz Raana Raas – de van számtalan elrettentő is, akik azt hiszik, csak azért, mert fanficet tudnak írni, ugyanazt eladhatják könyvben is.

Lilian H. AgiVega e tekintetben hatalmas pozitív csalódást okozott. Első könyve egy nagyon jól kitalált, átgondolt, logikusan felépített, működő történet – saját világgal, ami valóban saját, nem az agyonrágott csontokat csócsálja tovább. Amikor fiatal hazai írók kis kiadók által kiadott könyveit veszem kézbe, mindig félek, hogy szerkesztetlen, átgondolatlan dolog lesz belőle – ettől sem kellett volna tartanom, AgiVega úgy tűnik, azon kevesek közé tartozik, akik még szem előtt tartják a kezdő írók egyik legnagyobb feladatát: szerkesztés, szerkesztés, szerkesztés! Nem mindig az a legjobb, amit elsőre lepötyögünk – sőt! Sokan tanulhatnának tőle, ahelyett, hogy az első leírt hatszáz oldalukat gyorsan kiadatják kvázi magánkiadásban, aztán várják a világhírt.

Ennyi – megérdemelt – dicséret után lássuk, miről is szól ez a könyv. Ifjúsági fantasy, még sincsenek benne vámpírok, zombik, vérfarkasok, de még varázslók sem – vannak viszont igazi tündérek Írországból és sellők. Bizony, sellők! A prológusból megtudhatjuk, hogy Atlantisz népe már több tízezer évvel ezelőtt is a mai embereknél jóval fejlettebb civilizációval rendelkezett, királyaik varázserővel bírtak, melynek segítségével leigázták és rabszolgasorba kényszerítették a szigetükre érkező tündéreket. Azonban az évezredek során a varázserő megkopott, a tündérek pedig megerősödtek, míg egy napon fellázadtak, és elsüllyesztették Atlantisz szigetét. A király utolsó erejével sellővé változtatta egész népét, akik így túlélték szigetük süllyedését, ám mielőtt elmondhatta volna nekik, hogy a szárazföldre lépve ismét emberré válnak, meghalt.

Tízezer évvel később a sellők közül már senki nem emlékszik arra, hogy valaha a szárazföldön éltek, emberekként – az ősi tudás kikopott a köztudatból, a varázserő teljesen kiveszett belőlük, fejlettségük meg sem közelíti szárazföldi őseikét. Mikor a király fiát, Azaészt gyilkosságért száműzik, ő Írország partjaira vetődve nem elég, hogy emberré változik, ráadásul varázserőt fedez fel magában, és rátalál a tündérekre is, akikről addig semmit sem tudott – no meg egy fiatal magyar lányra, Elelre, aki apjával és barátjával a szigeten nyaral.

Azaészt a tündérek megölnék, ha nem találkozna a fiatal tündérherceggel, Aengus-szel, aki, hogy borsot törjön a sellőket gyűlölő családja orra alá, segít a fiúnak elrejtőzni – innentől kezdve cselvetés követ cselvetést, az összeesküvők rejtőznek, elfogják őket, megszöknek, megint rejtőznek, és szépen lassan sodródunk a  háború felé. Azaész megismeri népe múltját, Aengus rájön, hogy valaki irtja a tündérkirály családját, Elelék pedig kénytelenek felfogni, hogy sellők és tündérek bizony vannak, és ez az írországi kiruccanás egészen meglepő élményeket tartogat. És akkor még nem is szóltam Spiróról és Stavrouláról, akik Santorinin élnek, és első Atlantisz egyetlen élő leszármazottjai…

Évezredes háborúskodás, viszálykodó sellők és tündérek, egy furcsa feltalálófiú, egy piperkőc és beképzelt sellőherceg, egy vicces tündérherceg, ármánykodás, harc mindenféle királyi koronákért – remek történet lehetne, ha nem állna mindennek a középpontjában egy szerelmes magyar tinilány. Sajnos ott siklik ki a dolog, hogy Elel szerelmes lesz Azaészbe, és onnantól kezdve az ő cívódásuk legalább akkora részt foglal el a történetben, mint a sellő-tündér viszály. Ráadásul, bár nem vitatom, hogy Azaész pont úgy viselkedik, mint egy hormonzavaros tini, aki életében először igazán szerelmes, és közben még a koronáját is meg akarja tartani – de bicskanyitogatóan idegesítő volt. Kár érte. A célcsoportot és a műfaj mai követelményeit tekintve érthető, hogy az események középpontjában mindig egy szerelmes kívülálló lányka kell, hogy álljon – én mégis sokkal jobban élveztem volna a könyvet a tini szerelmi szál nélkül.

Ennek ellenére egy nagyon élvezetes, jó kis könyv lett ez – bár a végére úgy éreztem, alaposan túlbonyolította a dolgot a szerző, és a pörgés, ami kezdettől jellemezte, a négyszázadik oldal tájékán már inkább fárasztó volt. Nagyon nehéz pontosan belőni, hogy egy könyv mikor csap át unalmasból pörgősbe, vagy épp pörgősből túlzsúfoltba – ez egy hangyányit már túlzsúfolt volt. De még mindig inkább ez legyen, mint ötszáz oldal unalom.

Minden kritikám ellenére tényleg pozitív csalódás volt, csak gratulálni tudok a szerzőnek, különösen a szereplők jellemrajzáért – az látszik, hogy mindegyiküket alaposan ismeri, nincsenek sablonkarakterek, mindenki saját életet él, aranyosak, szellemesek, viccesek. Nem mondom, hogy lerágom a körmöm a folytatásért, de ha megjelenik, elolvasom - azért remélem, abban kevesebb szerelmes nyűglődés lesz.

Kiadó: Aba Könyvkiadó

Korábbi kommentek: