Harcsa Veronika: Kassák Lajos - Lemezbemutató verskoncert

Csöngettek.
Egy ló állt az ajtó mögött
mély meghajlással üdvözöltem
ő a jobb lábával szalutált.

Ezüst hajó ringatott tovább.
Messze lehettem már házamtól
mikor hajnalban felébredtem.

Milyen földre vetődtem
kérdeztem bambán.
Miféle emberek élnek itt
kiürítették a tejespoharam
kenyeremet vaskampókkal az asztalhoz szögezték.

Meghökkentett és mélyen felkavart, amikor először hallottam az Opus Jazz Clubban Harcsa Veronika, Keszég László, Márkos Albert és zenésztársai előadásában Kassák áradó, olykor őrületig felhabzó szövegömléseit – a verseket, amelyeket nem hittem a szó klasszikus értelmében megzenésíthetőnek. Mondjuk nem is egy klasszikus értelemben vett zenetájat raktak a szövegek köré a készítők – egyfajta atonális, ritmikai önlebontásokkal díszes hangszőnyeget terítettek Keszég László versmondása, Veronika éneke alá, amely olykor a befogadás határait feszegette, de ezzel is Kassák Lajos szellemét idézte – a csak saját hangjára figyelő költőmonolit zuhogott ránk a köré feszített hangokból is, az előadás nem megidézett, hanem jelenvalóvá tett verset, szellemet, attitűdöt: egy teljes világlátás vízióját építette fel.

Most alkalmunk volt újra hallani az előadást, mintegy lemezbemutatóként – a MÜPA Üvegtermében. Azt kell mondjam, az alkotók szinte teljesen újragondolták az estet, a spontán kiömlő egymásra reagálások kerete vastagabb lett, komponáltabb; az egész est önmaga vált erős, nyomatékosító ismétléssé. Érleltebb összhangokba érkeztek az egymásra- és egymástól szabadulások, a cselló, a bőgő, a dob, versbeszéd és ének valahol a Kassáki megközelítésben is ott indázó növényibb, képeket egymásból nevelő jelleget is sikerrel megragadta, nemcsak az irodalmunkban sokáig kiemelkedően egyedi elrugaszkodásra való hajlamot, lendületet és szabadságfokot. Az előadás rengeteget érlelődött – meghagyva a pillanat adta egymásra-reagálás lehetőségét az azt követelő vershelyeken egészében sokkal biztosabb lábakon állt, mint anno a klubban; sokkal tisztábban felrajzolódott a szövegek, a tartalmak által húzott ív attól, hogy követhetőbbé vált a forma. Benne lakik a teljes világlátás – nem kevésbé vízió, de sokkal kontúrosabb.

Úr ír

Kutya ugat

Kakas kukorékol

Annácska tedd le a kezeidet mert kinyitom az ablakot látod ő eljött és póznára tűzte a szemeit hogy könyörtelenül a vesénkbe láthasson

a kakas pedig aranyspirálisokat kukorékol

íme az asszonyok már hónuk alá pakolták a világot és kisétáltak a körutakra

mindez olyan mint a harangozók álma Rómából vagy még olyan se

szegény masamód lány elfelejtette hogy egyszer ő is csukott nadrágos angyalka volt

kutyák ellepték az udvart s némelyek a holdtányérba mártják orrukat

hidd el alig láthat valamit az ember önmagán kívül néha még gondolok a bátor csavargókra is akik énekelve

átvonulnak rajtam mint valami nyitott kapun

de azért mégiscsak legjobb lenne meghalni Annácska gyerekkoromból még eszemben maradt két halottas ló szép fekete bóbitákkal

A Linke Winzeilén nagyhasú koporsókon már errefelé nyargalásznak az asztalos inasok

képzeld el ismerőseink vízgyöngyöket nyomnának ki a szemeikből

s mi (akik mindig távol legeltünk egymástól) megmásíthatatlanul tudnánk

úr ír

s a házak építését nem lehet a tetővel kezdeni

Ahogy korábban írtam Kassákról: „szerteszaggatott, önmagát a papos komolysággal kifigurázó, a maga harmóniáit, mint a diót rendre feltörő jelenség; az ember, akivel a világ nem tudott mit kezdeni; az a dilettáns zseni, aki egykor egymaga vitte a kezéhez ragasztott, letehetetlen zászlót – valójában folyvást ellökve magától bárkit, aki átvehetett volna ebből a teherből.”  Néha mintha érteni vélném, mi izgatja ebből a világhoz állásból a vitathatatlanul kedvenc kortárs énekesnőmet. Érdekes, hogy pont Harcsa Veronika kapcsán merül fel ez a gondolat – Veronika folyvást játszótársakat keres és talál, Gyémánt Bálinttal közös duója, a Quartet, az alkalmi társakkal, zenekarokkal való olykor vad, olykor alázatos kalandozásai, a kapolcsi Udvar, amit visz, min-mind egy közösségbe jól illeszkedő, a többiekkel játszani hajlandó személyiség rajzát erősítik. Valahol mégis rokonnak érzem a világhoz állását irodalmunk egyik legmagányosabb, olykor a megszólíthatatlanságig pokróc dinoszauruszával. Valahol  ugyanazzal a kérlelhetetlenséggel járják a maguk által kiszabott utat – maradéktalan hittel az elhivatottságukban.

Élmény volt látni, hogyan „vezényli le” az estet Veronika – s hogy egy kiállásnál Márkos Albert milyen rajtakapott kisdiákmosollyal kért elnézést, amiért két renitens ütemmel túllógott a csenden. A közös víziónak, amely a csellista számára nyilván itt is legalább annyira közös munka és együttgondolkodás eredménye, mint a WH, Shakespeare szonettjei esetében, ezúttal más a karmestere – Márkos Albert nagysága ennek jóízű mosollyal való elfogadásában mérhető szerintem a leginkább. Élmény volt látni, hogy hozta a maga színeit a játékba Benkő Róbert, pusztán azzal, ahogy (az egyik legérzékenyebb progresszív bőgősként) a többiekre reagál. Nem tudom elhallgatni a gyanút, hogy a helyénvalóan, jókor, jó helyen beérkező finom balkáni is az ő hozzátétele… Pándi Balázs dobjátéka továbbra is az a játékosan színes szabadság, ami volt – ő mindig boldogan tölti ki a többiek által neki juttatott teret, nem csak akkor van elemében, ha ő terítheti a ritmust a többiek játéka alá. Nem is beszélve róla, hogy a közbevetett, szolid színpadbontással együtt járó elektronikus közjátékuk Veronikával mennyire színezte át az előadás összképét – Kassák megérkezett a looper-korba…

Az élőben felvett hangminták visszajátszása alapozza Veronika koncertívbe illesztett szóló produkcióját is – az egykor a Lámpafény-albumon hallható Beszélgessünk sokadik variációja született meg a fülem hallatára az este, a felénekelt hang-ritmusok, énekelt perkusszió ágyába fektetett szöveg megint úgy lobogott fel, mint a vászonba harapó láng. Magányszövegek, önvigasztalások, hiábavaló keresések oldódásra képtelen szorongásait tárta elénk ének és zene – hogy aztán mégis játékba oldja. Nagy örömmel hallottam, mennyi színt kap Keszég László szövegi belső lüktetéseket lélegzettel mérő hangja, ha megkapja a teret, és hogyan követeli ki magának, kérlelhetetlenül, ha nem…

Végre mégis csak jó lenne kifordítani magunkat – mondtam egy este a feleségemnek. – Ami eddig belül volt forduljon kívülre és viszont. Oktalanság a gyerekekre gondolni, akik higanykönnyeket sírnak és minduntalan be akarnak csapni bennünket.

Oktalanság. 1923, Bécsben, ahol mindenki villannyal meg gázzal világít, petróleumlámpa alatt kuksolni, egye meg a fene a gyökereit is az ilyen életnek.

– Hát mit akarsz csinálni? – kérdezte a feleségem.

– Mit akarok csinálni?!

– Mit akarsz csinálni?

– Álmos vagyok. Vesd meg a díványomat s ha nincs más dolgod gyere szépen mellém. Hiába nevetsz, nagyon el vagyok keseredve.

Muzsikák és fényességek szólnak belőlem.

Vegyétek le vállaimról az alvó embereket.

Kenyerem morzsáit összeszedem és reggel ötkor kiszórom az ébredő madaraknak.

Remélem, elhangzik még élőben. Remélem, akad még játszóhely, közönség, figyelem ennek az egyedülálló (meggyőződésem: Kassák megítélésének szintjét megütően megosztó) produkciónak. Szeretném hallani, mit tesz hozzá az idő, a következő helyszín esetleges közege – de addig is szeretném hallani, hogy a frissen megjelent CD „rögzítettségébe” hogyan és mit komponáltak az alkotók. Mit hozhatok rajta újrahallgatható módon haza az élményből, amellyel Harcsa Veronika és játszótársai immár két alkalommal megajándékoztak…

Fabio Volo: Hely a világban

Fabio Volo olasz író, újságíró, színész, hazájában igazi „sztárriporter”, aki immáron harmadik regényével ránt le az olasz férfilélek vicces-macsós rejtelmeibe úgy, hogy baromira élvezem én, aki egyébként a spagettin kívül nem vagyok odáig semmiért, ami olasz (bocs) és bár igyekszem előítéletek nélkül állni a könnyedebb irodalomhoz, azért valljuk be: ha már komoly dolgokról beszélünk, jobb szeretem, ha nyomasztanak is kicsit. Namármost Volo csinál mindent, de nem nyomaszt. Nála még a legkomolyabb és legkomorabb témák is (mert azért akadnak) megkapják azt a könnyedséget, amitől elviselhető válik az élet. Népszerűségének kulcsa is valószínűleg ez: úgy „okoskodik” fontos dolgokról, hogy közben nem akar folyton belehalni (és az olvasótól sem várja el ezt), de nem is csúszik át falvédő-bölcsességekbe. Egyszerűen okos, laza, őszinte – mint egy ideális barát, aki látja az összes hiányosságodat, hibádat, ostoba döntésedet, aki meghallgat, fogja a kezed, ha kéred, tanácsot ad, ha kéred, de nem akar mindenáron rávezetni a saját igazára. Aki úgy vág orrba, hogy utána még meg is köszönöd – mert tudod, csak akkor teszi, ha a hasznodra válik.

Persze néha nem kell ehhez barát, orrba vág maga az élet. A barátok ahhoz kellenek, hogy elviseljük az ütéseket – no meg hogy helyretegyék az orrunkat. Michele a világ legnagyobb mázlistájának is érezhette magát, hisz megadatott neki Federico, aki gyerekkora óta ott volt, hogy pofonokat fogjon, hogy vele rohanjon a pofonok elé, hogy együtt igyák-drogozzák-nőzzék végig az egész fiatalságukat. És hogy aztán együtt tagozódjanak be a társadalomba, az elvárt módon. Feleség, gyerek, ház, biztos állás, elsiratott ifjúság. Vagy nem. Óhatatlanul eljön a pillanat, amikor elgondolkozunk rajta: valóban ezt akarom? Aztán elgondolkozunk rajta még egyszer és még egyszer és a legtöbben addig gondolkozunk, amíg már vastagon belemásztunk egy csapdába és nincs kiút – de azért akad, aki felrúg. Terveket, kapcsolatokat, állásokat, igen, néha mások álmait is – és nekiindul a nagyvilágnak. Hogy megtalálja a helyet, ahol otthon lehet benne.

Ami lehet bárhol. Lehet a város közepén egy kuckóban, ami csak a tiéd és ahova boldogan mész haza nap mint nap, de lehet a világ végén is, egy kis szigeten, vagy az őserdő mélyén, vagy egy farmon. Nincs „jó válasz” és „rossz válasz”, nincs örök érvényű igazság. Persze egy rakat objektív szempontból nyilván jobb hely egy pálmafákkal övezett tengerpart, mint egy aprócska garzon a hetediken, de hogy ki hol van otthon, azt bizony mindenkinek magának kell tudnia. És rátalálnia – a helyre, az emberre, aki mellett otthon lehet, a hivatásra, a békére önmagában. Senki nem fogja helyettünk megoldani.

Michele is kénytelen a saját helye után indulni – amikor egy felfoghatatlan sokk kizökkenti magabiztos punnyadásából és ráébreszti: ahogy nem élhet más őhelyette, úgy ő sem élhet más helyett. Pláne, ha valójában aki él, halottabbnak tűnik annál, aki meghalt. A legtöbb, amit tehet, hogy végre megmoccan és elindul a saját boldogsága nyomában – aztán vagy visszatér oda, ahonnan elindult, vagy nem. A felütés azért ad némi fogódzót e tekintetben…

Volo ügyes szerző. A Ráadásnappal megmutatta, hogy tud egy ízig-vérig pasi romantikus regényt írni, ami hitelesebb és emberközelibb, mint a rózsaszínnel nyakon öntött női romantika minimum fele; a Járok egyet lapjain őszintén és kendőzetlenül tárta elénk egy mai, modern macsó testtel, szerelemmel, „felnövéssel” kapcsolatos szorongásait; a Hely a világban történetével pedig megmutatja, milyen egyszerűen is lehetne kezelni ezt az egész „jajistenem mit kezdjek az életemmel” történetet ha egy kicsit lazábban vennénk az életet… Jó, persze, nem mindenki teheti meg, hogy mindent maga mögött hagyva elhúzzon egy szigetre útkeresősdibe, vagy bejárja a világot egy hátizsákkal, vagy otthagyja a munkáját és a hitelezőit a búbánatba és bevágja maga mögött az ajtót. Elárulom, én sem tehetem. De hiszem, hogy nem is feltétlenül ez a lényeg. Hanem a hozzáállás. Az, hogy nem kell feltétlenül beledögleni. Hogy attól, hogy könnyedebben vesszük, az élet még nem áll meg, a föld nem fordul ki sarkaiból, a Nap sem pottyan a fejünkre. Hogy nem árt néha egy nagy zsák humorral felfegyverkezve nézni erre az egészre, beleértve (és főleg!) saját magunkat is. Mert az élet ha tetszik, ha nem, úgyis beledörgöli az orrunkat olykor egy jó adag gőzölgő szarba, az viszont csak rajtunk áll, hogy kimossuk-e az orrunk utána vagy szagolgatjuk még egy darabig…

És persze vannak, mindig lesznek olyan traumák, amiket nem lehet csak úgy lemosni magunkról – amik kísértenek, olykor évekig-évtizedekig, amiket hurcolunk magunkban, egyszerre gyűlölve és dédelgetve. De egyszer eljön az idő, amikor megérnek arra, hogy letegyük őket. Na, ezt például még senki nem dörgölte az orrom alá ilyen kedvesen-könnyeden-szerethetően, mint Fabio Volo. Pedig higgyétek el, voltak előtte páran. Már csak ezért is nagyon érdemes olvasni!

Kiadó: Európa

Fordító: Barna Mária

Karen Joy Fowler: Majd’ kibújunk a bőrünkből

„Olyan ez, mintha krétával körülrajzoltam volna a hűlt helyüket.”

Találó, hogy maga az elbeszélő jellemzi ily módon saját visszaemlékezéseit – sajnos az egész regényre igaz, hogy olyan, mint egy krétával körülrajzolt hűlt hely: csak épp azt nem tartalmazza, ami a legfontosabb lenne, a dolgok (amúgy rendre felemlegetett) velejét. Nem véletlenül játszom én is a szavakkal – a meglehetősen becsapós fülszöveg és az elbeszélés egyaránt többször eljátszik a dolgok velejével. Amire - a gyermekkorában folytonos fecsegése miatt állandóan rendre intett - Rosemary-nek úgymond szorítkoznia kellett volna. Ehhez képest elbeszélőnk újra meg újra „körülfecsegi” ezt a lényeget – a gyermekkori traumák, az elveszett testvérek, a szétesett „tökéletes család” hűlt helyét.

Bajban vagyok ezzel a regénnyel.

Egyrészt, mert ordas nagy kihagyott lehetőségnek tartom. Bármiféle objektív szempont alapján iszonyú fontos témát érint, amiről hiszem, hogy nem lehet eleget beszélni manapság és ami túl azon, hogy társadalmi szinten megosztó, kellemetlen módon képes szembesíteni minket saját (elő)ítéleteinkkel, emberségünkkel, tudatos ill. tudattalan döntéseinkkel. Ám mindezt olyan szájbarágós, hatásvadász módon, annyi izgalmasnak szánt, de a „bestsellerség” oltárán beáldozott narratív trükkel, ráadásul egy idegesítő, életképtelen, saját érzelmi mocsarában jóízűen tapicskoló főhős szájába adva teszi, hogy az összkép leginkább a délutáni műsorsávok „igaz történet alapján” készült megható-megríkató családi drámáihoz hasonlít.

Másrészt… Annyira túlhangsúlyozottan van kihegyezve az egész egy gigantikus gyomrosra, hogy ahhoz képest az érzés, amikor a borító (ez mondjuk nem a szerző hibája…), az ajánlás (ez igen…) és az első ötven oldal (ez pláne…) után rájövök a „csavarra” több mint kellemetlen. Engem nem zavarnak a spoilerek, erről már többször írtam, és szó se róla, ettől még lehetett volna baromi jó könyv, de így folyamatosan az volt az érzésem, hogy itt valami nagyon el lett kalkulálva. Épp, mint Rosie elbeszélése. Aki annyira elszántan fecseg el a lényeg mellett, hogy azzal folyvást leleplezi önmagát.

Rosie, aki egy múltbéli trauma fogságában él, melytől nem hogy szabadulni képtelen, de dédelgeti magában, mint egy titkos szerető emlékét – tán mert attól fél, ha elengedné, elveszítené saját magát. Nem áll tőlem messze az a gondolkodásmód, amely feldolgozatlan traumák mentén határoz meg (sajnos), viszont Rosie önáltatása, folytonos tagadása még nekem is sok. Az, hogy tizensok év után sem képes elengedni azt az ötéves gyereket, akinek a fejlődő kis lelkét teljes joggal törte ketté a trauma, fájdalmas, de érthető. Az, hogy nem kér segítséget, hogy magába fordul, hogy újra meg újra tépi a sebeit, már minimum furcsa egy ennyire amerikai történetben. Az pedig, hogy rendre hazudik önmagának, újabb meg újabb rétegeket pakolva a valós történetre, miközben folyvást el akarja hitetni velünk (is) hogy a dolog nem is úgy történt, az több mint idegesítő. És itt van a kutya elásva, úgy érzem. Rosie hazugságait, töredezett elbeszélését, folytonos terelését az elveszett nővérről a szerző nagyon próbálja úgy beállítani, mintha krónikus tagadásban élne – miközben az olvasót egyre csak feszíti az érzés, hogy itt a szerző az, aki nagyon próbál minket hülyíteni. Látszólag apró különbség, valójában óriási! Az egyik irány a zsenialitás felé vezet, a másik a hatásvadász iparosmunkák felé…

Azt már látjuk, hogy az elbeszélésmód az, ami meggyilkolta az élményt, de miről is szól ez az egyébként díjakkal megdobált, mindenféle bestsellerlistára felkerült, sokak által istenített regény? Egy egykoron tökéletes család széthullásáról, egy nővér eltűnéséről, egy bátyról, akit terrorcselekményekért köröz az FBI, és egy húgról, aki nem képes kilépni kettejük árnyékából. Egy saját tudományos kísérletei által tönkretett, alkoholba menekülő pszichiáter apáról, egy felfoghatatlan következményekkel járó kísérletről, egy idegronccsá váló anyáról. Arról, miből állnak és meddig érnek a családi kötődések, mit jelent szeretni és szeretve lenni, meddig terjed a felelősségünk egymás iránt és mikor engedhetjük el (elengedhetjük-e egyáltalán) a másik kezét.

És persze arról, mi tesz minket emberré. Nem én leszek az, aki elárulja a csattanót, ha akarod, úgyis megtalálod egynémely kritikában, de annyit elárulok: minden kritikám és a könyv bosszantó volta ellenére nem tudtam megállni, hogy utána ne olvassak bizonyos dolgoknak és elborzaszt, amit találtam. Biztos lesznek, akiknél kivágja a biztosítékot, ahogy olyanok is, akik az emberi kíváncsiság és a tudomány diadalának tekintik majd a könyv alapját is adó kísérleteket – én inkább amondó vagyok: vannak dolgok, amiket nem okvetlenül muszáj bolygatni. Ugyanakkor: ha már megtörtént a baj, mindent el kell követni, hogy segítsünk a feldolgozásban és legalább a szereplők egyik fele egészséges lélekkel kerüljön ki a történtekből. A szőnyeg alá söprés a legrosszabb taktika.

Kár ezért a könyvért. Rendkívül érdekes alaptémájával megkerülhetetlen darab is lehetett volna – így viszont gondolatban odapakolom Jodi Picoult „fontos témát könnyedén, az amerikai tömegízlést kiszolgáló módon feldolgozó” regényei mellé a polcra. Mindazonáltal arra nagyon kíváncsi vagyok, mikor figyel fel rá Hollywood – igazi zsepigyilkos kasszasikert lehetne belőle forgatni.

Kiadó: Tarandus

Fordító: Hegedűs Péter

Pink Martini - Művészetek Palotája

Van abban valami egészen felemelő, amikor a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem egyébként rendkívül fegyelmezett terében közel ezerötszáz ember fülig érő vigyorral hallgat-dudorászik-énekel (vérmérséklettől függően) a világ egyik legvidámabb jazz-zenekarával és alig bírja megállni hogy táncra perdüljön. Ahogy abban is, amikor hazafelé a dugig tömött villamoson minden oldalról „ez mekkora katartikus élmény volt már” megjegyzések záporoznak ránk. Az volt, felesleges is cifrázni. Egy gigantikus életkedv-bomba, ami kis híján felrobbantotta a(z amúgy is pattanásig tömött) Művészetek Palotáját.

A CAFe Budapest Fesztivál egyik kiemelt koncertjére gyakorlatilag hónapokkal az esemény előtt elfogytak a jegyek – volt nyüzsgés rendesen, még pótszéksort is beállítottak a terembe, és ha lenne csillár, egész biztosan azon is nézők lógtak volna. Ha ezt (és a netes jegyvadászatot) vesszük alapul, a Pink Martini bizony komoly hazai rajongótáborral rendelkezhet. Nem is csoda. Én véletlenül találtam rájuk, egy ismerős tolta elénk egy feldolgozásukat néhány hónapja, aztán amikor elkezdtük otthon hallgatni, nagyon hamar függők lettünk. Szó szerint „benne ragadt” a lejátszónkban. Igazi instant nyugtató- és jókedvre derítő cucc ez, komolyan receptre kéne írni. Tessék csak kipróbálni, jó néhány számuk illetve koncertfelvételük megtalálható a legnagyobb videómegosztón.

Épp mert több koncertet volt szerencsém felvételről meghallgatni, nagyjából tudtam, mire számíthatok – erre az élményre mégsem voltam felkészülve. A több mint húsz éve alakult portlandi banda igazi jó értelemben vett koncertzenekar – ugyan több lemezt is megjelentettek, akkor vannak igazán elemükben, ha a színpadon állhatnak, ha interakcióban lehetnek a közönséggel, ha az összes zenész megkaphatja a jól megérdemelt figyelmet, ha mesélhetnek, bevonhatnak, megtáncoltathatnak minket. Szó szerint olykor – bizony olyat láthattam, amit eddig még nem: az est két pontján felhívták a közönség táncolni vágyó tagjait a színpadra egy kis latinos rázásra. Ha a földszinten ültem volna (és nem lennék nyuszi) magam is kísértésbe estem volna – így (a körülöttem ülők legnagyobb örömére) csupán énekléssel járultam hozzá a hangulathoz. (Amit azóta sem hagytam abba – a közvetlen kollégáim legnagyobb örömére.)

De hát ez egy ilyen műfaj. A jazz, a latin, a klasszikus filmzene-dallamok, a balkáni, török, keleti hatások felejthetetlen egyveleget alkotnak. Műfajilag nehéz besorolni, mit is játszik a zenekar – egy biztos: bármihez nyúlnak, arannyá válik. Legyen az jazz sztenderd, orosz-olasz keverék dalocska, egy New York-i parti hangulatát idéző popos sláger, több évtizedes, sokak által feldolgozott latin világfájdalom, humorba forgatott kortárs japán őrület vagy francia sanzon, a legnagyobb profizmussal játsszák. A változó számú (10-12 fővel koncertező) zenekar a zongorán játszó alapító Thomas Lauderdale és az énekes-díva China Forbes vezetésével egyszerre szórakoztat és kápráztat el. A hangszeres szólók során érzik igazán, mi is adja a nagyívű számok lélegzetelállító hatását: minden zenész elvinne a hátán egy szólóprodukciót. Elképesztő a profizmus, amivel megszólalnak és amivel alárendelik magukat az összhangzásnak. És persze elképesztő az energia és a jókedv (megint csak…) amivel az énekes és ütőshangszereken játszó Timothy Nishimoto végigpörgi a koncertet – egy dolog, hogy remek hangja van, de egész fellépése olyan élet- és zeneszeretet sugároz, hogy elég csak visszagondolnom arra, hogyan énekelte nekünk a „Zundoko-bushi”-t és helyreáll a világ rendje.

Sokféle koncertélmény létezik – sokfélében volt is részem az elmúlt időben. Vannak emelkedett esték, amikor a zene csodálatába feledkezünk bele; vannak tombolós esték, amikor kiugráljuk-kiüvöltjük magunkból a feszkót; vannak lazulós esték, amikor egy bárban egy pohár jóféle bor mellett elhallgatgatunk valami jóféle jazzt és közben megváltjuk a világot. És van a semmihez sem hasonlítható érzés, amikor mintha az univerzum minden apró szegmense azért állna úgy a helyén, ahogy épp áll, hogy kicsit magunk mögött hagyjuk a mindennapok rosszkedvét, a feszültségeket, a világmegváltást és a csodálatot, ne gondoljunk semmivel, ne méricskéljünk, ne skatulyázzunk, ne akarjunk semmit, egyszerűen élvezzük az életet. A zenét, a táncot, a mosolyt, a szeretetet, a szépséget – azt hogy élünk. Nekem ez a Pink Martini…

Kelemen Kvartett és a Söndörgő - Bartók és a Balkán

Bartók a népzenei gyűjtések időszakát nevezte élete legboldogabb időszakának – tanulságos belenézni a tükrébe: a legboldogabb tán tényleg akkor vagy, amikor inspirálódsz. Amikor a varázslat - zenéé, képé, szóé - úgy ragad meg, hogy a magad odaadásával együtt megérted azt is, mi és hogyan varázsol éppen el. Mert inspirálódni ezt jelenti: meglátni az eléd terített varázslat-út szépséges horizontján túliját, az örömben annak felfedezhető, nyíló távlatait. Nem csoda, hogy a zenébe szerelmes ifjú azt a távlat-teli zenetáj-érintést érzi ősz fejjel is a legmélyebbnek, amelyből egy életen át talált újabb és újabb végigjárandó utat, amelynek nem járhatott a végére; ahogy keserűn megjegyezte: két teli bőrönddel távozott róla a követhetetlenségbe. Annyi mindent akart mondani róla még – annyi mindent akart a maga kérlelhetetlen, harmóniákon túli, lét disszonanciáiba látó dallamain át mondani róla, s mondani ez által rólunk. Inspirálódni ezt jelenti: megtalálni a mondanivalót – és a módot, ahogyan mondd.

Hogy mondjam el, mennyire megérint az a bátor, határokon át lebegő mód, ahogyan a Söndörgő hagyja magát inspirálódni a balkán dalkincsének hallatán, Bartók bánáti gyűjtésének egykori érintéseit ugyanúgy a játékba fonva, mint ahogy a folyvást változó játékmódok mai hatásait? Szerb táncok, vajdasági dal, bolgár tánc, a rokon dallamok egymásba folyó érintései, a díszes ritmuskörök, egymástól ellesett díszítések, dallamívek mentén egybefűződő táji zenék mesélnek arról, hogy vándoroltak tájról tájra a zenei hatások. A hazai játékmódok hogy színezték a szomszéd muzsikáját, hogy lopott ritmust akár az elnyomott az elnyomótól, hogy tanulta a bitorolt dallamait a maga zenéjébe a megszálló. A balkán számos népcsoportjának jól elkülöníthető zenéje hogy hatott évszázadokon át egymásra, ellenszenveken, olykor gyűlöleteken, vallási különbözőségeken és tabukon át törve hogy képezett folyamatosan hallatszó hidat. A zene olyankor is áthallatszott a határokon, amikor a szó nem…

S hogy meséljem, mennyire becsülendőnek, követendő példának tartom a komolyzenész odafigyelését az egykori inspiráló erőre, amelyből az általa játszott, csodálatosan szerkesztett, komponált zenemű alkotója táplálkozott? Amit a zenész alapjában tud, azt a mérhetetlen többletet mutathatja meg a közönségnek – ezt a többletet mutatta fel a Kelemen Kvartett az este, amikor a Söndörgővel közösen álltak színpadra. Felmutatták nemcsak a művet - amely önmagában megérintő erejű teljesség - de az inspirálódás folyamatát is, amiből megszületett. Értsük meg: ezzel a vájt fülű keveseknek nyilván nem mondanak újat – de az odafülelés teljesen más minőségébe vonhatják az egyszeri hallgatót. Akinek mindez ráébresztő újdonság, a szigorúan külön kezelt, külön tanult, megkülönböztetett „kis” és „nagy” zenék egymásra hatásának - jóformán elválaszthatatlanságának - tudata értékrend-formáló lehet, és igen: inspiráló lehet.

A Takács Quartett és a Muzsikás közös koncertje kapcsán már leírtam: Bartókot az egyik utolsó pillanatában ragadta el a népzene – mielőtt végképp megették volna ezt az attitűdöt a lesugárzó példák. Szörnyű dolgot mondok: a népi muzsika, költészet, díszítőművészet, tárgykultúra akkor virágzott a maga szabadságában, mikor a város éppen lemondott róla. Amikor a várost nem érdekelte a vidék. Úgy mehetett az alkotó ember a példa nélküli, szabad „így is lehet” irányába. Tény, az alkotói attitűdnek, ami a népzenei befogadás éltető ereje, nem tesz jót, ha fogyasztói attitűddé alakul. De a „városi példa”, a műdal uniformizáló, helyi színeket fonnyasztó hatásával szemben a szomszéd faluból áthallatszó muzsika kihív és provokál. A tetsző dísz odakerül a sorvégre, a táncritmus odafinomul, az egyik zenész belehajtja a másikat az újat tanulásba – a lépés tartásába. A Söndörgő és a Kelemen Kvartett estjének egyik legszebb pillanata volt, amikor az arab improvizációból eljutottunk a macedón-bolgár dal- és ritmusképekhez; és Kokas Katalin, Kelemen Barnabás, a két hegedűs által Bartókhoz; mindezt egyetlen kompozíción belül. A hegedűszólamhoz nagyon bátran hozzányúlva illesztették a zenészek a komponista ihletett összegző benyomását a vándorló zenék egymásra hatására. Nem hallottam még ennyire helyén való komolyzenei improvizációt; nem gondoltam, hogy Bartók szelleme így, voltaképp tabuk törésével is ennyire méltón megidézhető! Hiszen Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Homoki Gábor és Fenyő László valóban hajlandó volt a Bartóki örökség igen bátor pillanatba szövésére – odatéve a színpadra, nem ahogy a kotta, hanem ahogyan a játszótársak, ahogyan a pillanat engedte-követelte.

Miután – ahogyan azt kell - eljátszották Bartók V. vonósnégyesét. Nekem ezek a dallamok folyvást képeket mesélnek – az első tétel egymással vitatkozó hegedű és brácsaszólama mintha egy előítéletekkel súlyosan terhes, zárt kis közösségbe érkező, a puszta létével minden zártság ellen vitázó idegen dallam beilleszthetetlenségét mesélné, s az elutasításba csomagolt kíváncsiságot. A második tételben mintha végre körülnézne az idegen dallam, mibe is érkezett. A zene festette táj egyszerre szűkös és otthonos, lehetőségeket sirat a hegedű a mély fekvések lassú változtathatatlanságában. Mint amikor megérkezik az idegen, a maga létének puszta provokációjával a „másképp is lehet” – és beleragad a kijárt út keréknyomába. Beleragadna – de erősebb annál. A maga szépségtudata, a maga gazdagsága nagyobb. Feltöri a járt utakat, a magáé mondásával húzza egy újabb, tágabb lélegzetbe a környezetét. Nehéz kenyér ez – ezek a maguknak való, zárt világok óvnák az apák, nagyapák szólásmódját. Ezért jó, ha szinte észrevétlenül szövődik bele a kánonjukba a „másképp”. A negyedik tétel játszódó dallama már úgy hordja magán a második tételben körülnéző elődöt, mintha a sajátja volna. Mintha kánon volna. Egyszerre vigasztaló és szomorító gondolat – hogy képesek vagyunk a befogadás gesztusaira, ha valami az elutasításon túl is megérint; de szinte mindig a befogadott új válik az elutasítás kerítését szövő régivé. Durván szólva: a múlt reformáló újdonságából merevül a mai gát. Az egykori csodából a kintornamuzsika. Nagyon szomorú zene ez. Nagyon magyar. Nagyon jellemző.

Nagyon köszönöm ezt az estét! Az Eredics testvérek és Búzás Attila, s a Kelemen Kvartett megint bebizonyították, hogy ha van is értelme és létjogosultsága különbséget tenni, kategóriákat alkotni, másként kezelni műfajokat és minőségeket, egy mélyebb rétegében csak zenészek vannak, és zene. Határolhatatlan, kisajátíthatatlan zene van. Amely áthallatszik a kerítéseken. S amíg a szíved markolja, úgyse nevezed sehogyan.

Most komolyan, miért olvasod ezt a szart?

Ismét TÉMÁZUNK a megszokott kis csapattal, mert megérdemeljük. Meg ti is, hogy olvassátok magvas gondolatainkat (már ha olvassa ezeket a szösszeneteket bárki a témázós csapaton kívül…). Bajban vagyok az aktuális témánkkal, már amikor először felütötte a fejét a szavazásban (igen, mi bizony szavazni szoktunk arról, mi legyen a téma), akkor is zsigerből utáltam, aztán PuPilla adott egy ötletet itt kommentben, ami miatt úgy éreztem muszáj írnom, de igazából még mindig nem vagyok annyira kibékülve a témával magával, szóval lehet félúton letérek és egész másról fogok írni… Vagy nem. Tehát eredetileg valahogy így nézett ki a dolog:

JUNK READS - avagy belső kényszer a rosszra

Hátööö… Én nem igazán érzek semmiféle belső kényszert arra, hogy szart olvassak, köszönöm. Ennyi lett volna a téma egy mondatban.

Zoli közbevetése miután megtudta, hogy a mai téma a „Miért olvasunk szar könyveket?” lesz: „Mert recibe' kaptuk”… Hát én kérek elnézést :)

///Mindazonáltal… Felesleges tagadni, hogy mindenki aki valaha közelebbi viszonyba került a recizéssel, belefutott már olyanba, hogy el kellett olvasnia valami olyat, amit szíve szerint tűzre dobott volna. Meg kell tanulni válogatni.///

Na de komolyra fordítva a szót: mi is az a junk reads? Nálam ez a szó szoros értelmében vett szemét kategória. Amit még akkor se veszek kézbe, ha nincs más olvasnivaló a környéken, amit messzire kerülök még a könyvesboltban is, amitől feláll a szőr a hátamon és fújok mint egy macska. Nem, semmi belső kényszert nem érzek arra hogy olvassak:

- Fejős Éva könyveket. Egyszer tettem próbát, 50 oldal után röpült vissza a polcra és azóta sem vagyok hajlandó senkinek a kedvéért meggondolni magam. Elismerem én, hogy ennek a fajta trendi lájti romantikának is van egy rajongótábora, és ha ezt akarják olvasni, olvassák, de nekem ez nem irodalom. Punktum.

- Celebéletrajzokat. Komolyan, a hajam kihullik attól, hogy manapság már mindenki, aki szert tett arra a bizonyos tizenöt perc hírnévre, azonnal önéletrajzírásba kezd. Mintha lenne mit mesélniük... Kiestél a hatszázkilencvennyolcadik tehetségkutató első körében? Ne bánkódj, ha tévéműsort nem is kapsz, még kiadhatod a történeted könyvben. Közepesen tehetséges szellemíró, kis marketing itt-ott, cukira sminkelt borítófotó és máris ott áll a könyvpiramisod a szandiban. Hogy a rokonságon és a falubélieken kívül úgyse olvassa a kutya se, ne izgasson, elmondhatod magadról, hogy könyvet írtál az életedről.

- Mamipornót. Lásd szürke és társai. Namármost, tényleg nem ítélek el senkit azért, amit olvas. Ha pornóra vágyik, olvasson pornót. Ha nyavalygásra vágyik, olvasson nyavalygást. De hogy egy pornóba oltott többszáz oldalas nyavalygást eladnak romantikus regénynek, az nemgyerebe. Vállaljuk már fel, mit írunk/adunk ki/olvasunk, könyörgöm! Persze na, ha a szürke a Harlekin füzetekben jelent volna meg, nem ömlöttek volna a dollármilliók és nem lett volna belőle film…

- A kilencszázhuszonötödik egykaptafára húzott vámpíros-vérfarkasos-szellemes-rémleopárdos, a jóégtudjamilyenes YA-fantasy-izét. Olvastam ilyeneket, akadt is, amit szerettem, és igen, még a Twilight is lecsúszott (az első rész egész fogyasztható is volt…), de árulja már el nekem valaki, hogy MIÉRT KELL UGYANAZT A SZART RÁGNI újra meg újra? Nem hiszem el, hogy senkinek nem jut eszébe semmi eredeti a témában… /Írom ezt kb két nappal azután, hogy megtudtam. Meyer kisaszony újraírja a Twilight-ot fordított felállásban. Hiánypótló vállalkozás!/

- Oraveczcoelho és társai féle „magvas gondolatoknak álcázott ordas nagy közhelyek hangoztatásával reményt/színt/megváltást viszek az életedbe” iparág termékeit. Mert ez egy iparág, értékelhetetlen fércművek seregével (vesd össze: random híres és fontos ember füveskönyve, brrr…). Nem tagadom, olvastam Coelhot, az első néhány regénye anno tetszett is – akkor még nem volt ennyire nyilvánvaló (mert még nem adtak ki tőle annyit, mert fiatalabb voltam, mert akkoriban nekem ez az újdonság erejével hatott), hogy a soványka történet tkp teljesen lényegtelen az olvasót tökéletesen hülyének néző álfilozófia mellett.

Na de lépjünk tovább, mert ha junk reads nem, akkor mégis minek nevezzem kirándulásaim a minimum megkérdőjelezhető irodalmi értékkel bíró, még csak nem is feltétlen tetsző, ámde a kezembe beleragadó könyvek földjére?

Mert persze vannak ilyenek. Ott volt nem is olyan régen szegény A marsi, amit szerintem nálam rondábban senki nem hordott el a neten, de hát mit tegyünk, utáltam… És számítottam is rá, hogy utálni fogom, mégis elolvastam. Miért? Kíváncsiságból. Meg mert jön a film, és azt tuti megnézem. Ugyanígy jártam tavaly a Holtodiglannal is – előre tudtam, hogy utálni fogjuk egymást, mégis annyira feszített már, hogy mi van ebben a könyvben, amitől mindenki erről beszél, hogy saját szememmel kellett látnom. És persze ott is motiváló tényező volt a film.

Érdemes itt megállni egy pillanatra, mert gyorsan körvonalazódott is a két legfontosabb motiváció: a bloggertársak írásai és a leendő filmadaptáció.

Nem vagyok már mai csirke, magam mögött hagytam azokat az időket, amikor minden agyonhájpolt könyvet azonnal olvasni akartam. Néha nosztalgiával emlékszem vissza azokra a korai blogos időkre, amikor egy-egy kiemelt megjelenés végigszáguldott a könyves blogokon, és előbb-utóbb tuti mindannyian elolvastuk. Na, így például simán bele lehet futni egy csomó szarba, mert tuti nem fog egyezni az ízlésed a többi bloggerével :) Ha meg igen, akkor ott súlyos problémák vannak az egyéniség terén (no para, akadnak klubok, ahol pont ezt keresik). Ma már jobbára csak akkor olvasok könyvet más bloggerek hatására, ha valaki, akinek tényleg adok a véleményére (egy kézen meg is számolható) a hatása alá került és megérint bennem valami mélyet (ilyenkor általában tetszik is, amit olvasok); vagy ha adott könyv felfokozott indulatokat vált ki (ilyenkor meg nem). Legutóbbi olvasmányom például egy jól sikerült negatív kedvcsináló cikk következménye volt (nem is tetszett) – és akkor mondja bárki, hogy a negatív reklám nem reklám. (Messzire vezetne, de egyszer érdemes lenne hosszabban erről is: sokkal-sokkal nagyobb eséllyel kelti fel az érdeklődést egy indulatokkal-érzelmekkel teli negatív poszt, amiből látom, hogy a könyv igenis hatással volt az olvasóra, mint valami közhelyes, kényszeredett pozi ajánlócska. Jó lenne, ha ezt végre bloggerek, szerkesztők, kiadók is felismernék…)

És akkor a filmekkel érünk el oda, amiért ezt az egész posztot elkezdtem (ehhez képest lassan elkopik a billentyűzetem, de sebaj, az a jó, ha a cikk önmagát írja). PuPilla kérdezte A marsi cikk kapcsán, hogy filmben kevésbé zavar-e a „hálivúdiság”, mint könyvben és ez szerintem egy baromi érdekes kérdés. Mert így van. Nem akarok olyan nagy szavakkal dobálózni, hogy a könyv az szent, az irodalom az valami sokkal emelkedettebb művészet, meg hasonlók – mert nem igaz, a könyvre szentségként tekinteni a legnagyobb hülyeség, ami megöli a szórakozást, és a filmművészet is pakolt már elénk számtalan valódi műalkotást. Mégis, szigorúan szubjektív alapon azt kell mondjam, ha én lazítani akarok, ha kikapcsolódás kell, guilty pleasure, tökmindegymi, csak bambulhassak ki a fejemből, előbb nézek meg egy szar filmet mint hogy elővegyek egy szar könyvet. Mostanában annyi értéktelen filmet néztem, hogy könyvben annyit az életben nem vállalnék be. Még a szürkét is megnéztem, na, erre varrjatok gombot :) (Mielőtt megkérdeznétek, miért: mert a zseniális Hajsza sorozat után kíváncsi voltam, mit kezdtek Jamie Dornannel. Hát, leginkább semmit.) Azt hiszem egyébként, a magyarázat arra, miért vagyok megengedőbb a filmmel mint a könyvvel, rém egyszerű: az olvasás mégis csak energiabefektetés, nem úgy van, hogy csak bámulsz ki a fejedből és a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy betalálj a popcornnal a szádba. Ha már energiát fektetek valamibe, az legyen jó. Meg aztán, egy rossz film rövidebb is – két óra az életemből még nem olyan vészes, míg egy átlag 300 oldalas könyvet azért tovább tart elolvasni (félbe meg ugye nem hagyok).

Bár nem láthatjátok, nagyon gondolkodom ám, miközben ezt írom, hogy mi lehetne az a könyves guilty pleasure, amivel megbotránkoztathatnám/megnyugtathatnám a társaságot, hogy néha bizony én is fogyasztok „gyorskönyvet” (ha már kölcsönvettük a gyorskaja csúfnevét…). Gondol-gondol-gondol. Anita Blake. Ha keresztre feszítenek, se tudnék egyetlen pozitívumot sem felhozni a könyv mellett, értéktelen szemét, vámpíros is, zombis is, idegesítő is, viszont az első néhány része borzasztó szórakoztató. Még az is lehet, hogy a közeljövőben újraolvasom őket :)

Nézzük a többiek bűnözéseit:

PuPilla

Nima

Zenka

Andi

Titti

Csatlakozók:

Bubu

Top 10

Szombaton volt Az olvasás éjszakája, ennek örömére boldog-boldogtalan szedett-vedett listákat állított össze a legjobb 10, 20, 30, akárhány könyvről... Ennek margójára útjára indult egy lánc, melyben mi, bloggerek sommázzuk a kedvenceinket. Íme az én Top 10 listám, ezúttal kommentár nélkül:

- J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura

- Virginia Woolf: A világítótorony

- Virginia Woolf: Mrs. Dalloway

- Jonathan Franzen: Javítások

- Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

- Esterházy Péter: Egy nő

- Alessandro Baricco: Selyem

- Joanne Harris: Urak és játékosok

- A. S. Byatt: Mindenem

- Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok

Akik még listáztak: 

- Bill

- Nima

- PuPilla

Reea kapja a stafétát :)

És akkor a többiek:
Reea
Andi
Szee

Everest - film

A két előző bejegyzésből (Krakauer: Ég és jég; Bukrejev: Hegyi őrület) talán látható – nem a hősök életéért izgultam. Azért szorítottam, hogy Baltasar Kormákur és filmes expedíciója ne lógassa a filmjét az egy szál „megtörtént események alapján” mondat vékony kötelén a találgatások és teóriák mélységes, ásító szakadéka fölé… A (valójában Bukrejev halálával nagyjából lezárt) vita gyönge tapadású, vitatott rétegeinek anyagából ne indítson újabb lavinát – elsodorva túlélők és áldozatok maradék méltóságát is. Nos, e tekintetben a film meglehetősen tisztességesen teljesített.

Néhány (az összképet színező, de nem átfestő) momentumot kivéve belekerült azoknak a félresikerült, tragikus napoknak minden fontos pillanata. A visszaemlékezésekből a legtöbbször csak az, amire többen ugyanúgy emlékeztek. A kénytelenségből tényekhez képzelt anyag (a két vezető párbeszédei például, amit rajuk kívül nem hallott más) a legtöbb esetben remekül szolgálta a nézők vezetését; ide gyömöszölték bele azt a rengeteg háttér-információt, amire a történtekről (vagy egyáltalán a hegymászásról) először halló moziba járónak a megértéshez alapvetően szüksége lehet. A látvánnyal konkrétan zseniálisan éltek – létrehozták a madártávlatot ott, ahol a madár se jár, se helikopter a ritka levegőben; azt a nézetet, ami ezer szónál is jobban megmagyarázza, mekkora őrületes út is ez, fel a hegyre – s mennyire parányi kis pont ebben az ember. Azért külön és kiemelten hálás vagyok, hogy a magashegyi mászás valóságos kínjait mutatták, a valóságos kihívást, amit a hegy támaszt – hogy végre kiradírozták a fejemből egy játékfilm képei a Cliffhangert: a hóban félmeztelenül egy kézen lógó, jégcsavart csákánnyal jégfalba verő (!) Stallone képét…

Persze ettől még ez egy amcsi látványmozi – az alapvető filmes klisék kikerülgetése itt se sikerült, a szokott módon egyszerűsítő képtorzításokról nem is beszélve. Scott Fischer (Jake Gyllenhaal) tényleg lazább arc volt, mint Rob Hall (Jason Clarke), valóban nem „vezette kézenfogva” az ügyfeleit; de a két vezető - és a két csapat felkészülése - közt közel sem volt ekkora különbség. Így volt egyszerűbb; olyan egyszerű, mint megmutatni, ki az „orosz”: csak adj vodkát és tangóharmonikát a színész kezébe. Ha már Tolij Bukrejev (Ingvar Eggerd Sigurdson) szóba került – esetében a valóban büszkeségre okot adó momentumokkal találkoztunk csak… míg Jon Krakauer (Michael Kelly) esetében azért jobbára a szégyellni valókkal. Sokkal színesebb képet vetített volna a film, ha például Doug Hansen (John Hawkes) Krakauerrel cimborál össze - ahogy valójában történt -, nem pedig Beckkel…

Persze nem véletlen, hogy Beck Weathers (Josh Brolin) lett Doug Hansen barátja, s mellette a legmélyebben árnyalt ügyfél-figura. Egyrészt így nem melegítették fel a filmben az egykori vitát. Másrészt Dr. Seaborn Beck Weathers csodálatos, szinte hihetetlen, filmből kihagyhatatlan magához térése nagyjából tényleg így esett; miután többször és többen lemondtak róla, teljesen elfagyott tagokkal tényleg a maga erejéből vonszolta el magát a táborig. Viszont a felesége kizsarolta helikopter így, ebben a formában filmes hamisítás és zanza – igazából Guy Cotter (Sam Worthington) járta ki az amerikai nagykövetségen át, hogy a nepáli hadsereg kísérelje meg a mentést a völgykatlanból. Madan Khatri Cshetri alezredes valójában kétszer ismételte meg ezt a teljesen eszelős manővert; és elsőnek Makalu Kao-t a tajvani csapat túlélőjét vitte le a hegyről (akinek használhatatlanná fagyott a lába), s csak másodiknak Becket. A film így működik – ezt nem árt tudni: ezt jelenti a „megtörtént események” után az „alapján”…

Most már nem kerülhető ki, hogy állást foglaljak az „oxigénnel, vagy nélküle” vitában – amely Krakauer Bukrejevet illető kritikájának alapja is. Teljesen egyértelmű, hogy az Everest meghódítását az oxigén használata jelentősen könnyebbé tette – sokáig gondolták úgy, hogy nélküle gyakorlatilag lehetetlen. Reinhold Messner és Peter Habeler első sikeres kísérlete után aztán ez a „lehetetlen” számos esetben másoknak is sikerült – Bukrejevnek többször is. Való igaz, az oxigénpótlás előnyét jelentősen csökkenti a kockázat: ha elfogy, szinte elkerülhetetlen a szervezet - időleges, vagy végzetes - összeomlása. És tény: a hegyek hegyén az oxigén mindig hamarabb fogy el, mint ahogy számolják…

Tény, oxigén nélkül meg se valósulhatott volna ez az egész ügyfeles iparág… A mászás megmaradt volna a határokat feszegető ember egyéni ügyének – ennyire nem nyálazta volna össze az üzlet. Mégis, annyiban igazat adok Krakauernek, hogy Bukrejev ezeket a (szerintem is a magashegyi mászás botrányos elcelebesedéséhez vezető) játékszabályokat az adott esetben nem tartotta be, holott vezetőnek szerződött – és Scott Fischer is komoly hibát vétett, amikor ebbe így belement. Más kérdés, hogy a kazah mászó (vagyon és támogatók híján) csak így juthatott imádott hegyei közelébe. S megint más kérdés, hogy e játékszabályok megléte nélkül Krakauer ugyan soha hozzá se szagolhatott volna az Everesthez…

Úgy álltam fel a székből, hogy nem rontották el. Nem rontotta el a forgatókönyv-író, a vágó, a rendező. Hogy a színészek közül mindenki beletette azt az (olykor cameonál alig nagyobb terjedelmű, de) nem keveset – beletette, amit ez a történet érdemel. A film nem merészelte elengedni a kijárt utak mentén kifeszített biztonsági kötelet, de ezt most nem feltétlenül éreztem bajnak. Az összes felsorolt kifogásom valójában a filmipar által jelenleg preferált filmnyelvből következik, s nem az alkotók szándékaiból, vagy hozzáállásából. Úgyhogy szerintem mindez igazán nem is kérhető rajtuk számon. Mondjam, hogy örülhetünk pusztán akár annak, hogy hagyták odaveszni a filmen is azt, aki a valóságban is a Csomolungma áldozata lett? Láttunk már olyan feldolgozást, aminek a szomorú végén azért enyhített némi jövőbe vigyorgó hepiend, és nemcsak rajzfilmen… 

Anatolij Bukrejev - G. Weston DeWalt: Hegyi őrület

Jon Krakauer 1996 szeptemberében jelentette meg az Outside magazinban az 1996-os Everest-i mászó-tragédiáról írt beszámolóját (a magazin történetében szokatlanul terjedelmes cikket), s novemberben már a boltokba került a jóval részletesebb, több helyen a tanúk visszaemlékezései által jelentősen módosított, pontosított beszámolója könyv alakjában is. Ezzel kezdődött mindaz, amit DeWalt a maga könyvében „hegyi médiaőrületnek” nevez… A sajtó keselyűi már közvetlenül az események után a túlélők körül keringtek – Krakauer beszámolójának megjelenése után immár céltudatos, éles kérdésekkel. A beszámoló által felzaklatott Bukrejevet keresték a legtöbben; az egyre jobban felfokozott légkörben még Scott Fischer búcsúztatóján is kérdésekkel zaklatták – idő kérdése volt, mikor harap rá valamelyik orgánum teljes fogsorral erre a teljesen nyilvánvaló (és jól kihasználható) médiacsalira…

Rengeteg többletet nyerhetsz, kedves olvasó, ha elolvasod a (Scott Fischer cége, a Mountain Madness után elnevezett) Hegyi őrületet – de sajnos legalább annyira a modern média működésével kapcsolatban, mint a hegyen történt tragikus események kapcsán. Bukrejev meglehetősen gyenge angoltudásával remek alanya volt egy teljesen kiszámított módon levezényelt bulvár-médiakampánynak, mondhatnám így is: az áldozata. Mert ha Krakauer szemére vetettem, hogy az általam becsült attitűd, a kvázi tényregényírói hozzáállás helyett egyfajta újságírói bűnbakképzésbe fog, nem tudom, hogy minősítsem azt a színvonaltalan, mindent tudatosan adott célokhoz ferdítő magatartást, amit G. Weston DeWalt művel Bukrejev szövegének szerkesztése kapcsán.

Szerintem mindent elárul a hozzáállásáról, hogy a harmincadik oldalig háromszor kellett a lektornak lábjegyzetben pontosítani a kijelentéseit. Az összkép megalapozásának pillanatától ferdít, csúsztat és csal a minél nagyobb drámai hatás érdekében – ez a bulvárírás egyik fő szabálya. Scott Fischer például sokra hivatott lelkes (és kezdő) szegénylegényként épül fel a szemünk láttára; akinek az álmai megvalósításához nincs se elég pénze, se elég támogatója, mégis, bárkivel nagyvonalú, és viszi előre a hatalmas szíve. DeWalt lenyesegeti az összetett, ellentmondásos képről, ami nem illik bele; minimálisan, vagy egyáltalán nem árnyal. Nála az ügyfelek és a vezetőik egyaránt „mászók”, sőt, például Sandy Pittman (a legtöbb gondot okozó celeb fizetővendég) tapasztalt, rutinos mászó… Alapjában nem állítja fel – illetve rendre áthágja - azokat a kategóriákat, amelyek az ügyfeles mászásban úgy különben evidensek.

A dőlt betűs részekért érdemes elolvasni (írnám), Bukrejev személyes beszámolója okán. De a mentésről, a Déli-nyergen viharban eltévedt mászók hazavezetéséről átfogalmazás nélkül közölt részek e tekintetben is gondolkodóba ejtenek. Már a tény, hogy DeWalt ezt így kötetbe szerkeszti, felzaklat. Ezt sugallja: „látjátok, mekkora meló volt ebből a kérdésekre adott zagyva és félreérthető, kusza és nyelvhelyességet nélkülöző válaszhalmazból bármit szerkesztenem?” Egyszerre önfényező, önmentő és hitelfosztó ez a részlet. Önmentő, hiszen bármilyen támadható, kétséget támasztó kijelentését Bukrejev gyönge angoltudására foghatja innentől. És hiteltelenít, hiszen a legtöbbször maradéktalanul Bukrejev kijelentéseire alapozva érvel a Krakauer sugallta összkép ellen. Csakhogy ezek után, hogy ezzel a részlettel (messze nem a történtek legfontosabb momentumával egyébként) mintegy bemutatja az alapanyagát, mennyire marad komolyan vehető az alap, amire az érvelése úgy különben támaszkodik?

Sajtóösszevisszaság - Groom és Krakauer rossz oszlopban 

Érdemes elolvasni, mégis. És nemcsak a dőlt betűs részekért. Mert ahogy a bulvár általában (ez a második főszabály), ez a szöveg is előszeretettel sért tabukat, s ez által akaratlanul is elszólja magát. Elszólja magát az egyik legfontosabb momentumot illetően: a visszafordulás kitűzött időpontja, mint az induláskor meghatározott időhatár (amikor a mászó, tartson akárhol, vissza kell forduljon, hogy biztonságosan, tartalék oxigén birtokában, sötétedés előtt táborba érjen) hogyan maradt ez alkalommal kijelölés és kihirdetés nélkül. Fischer a nyomás alatt, amit a sajtó és a versenytárs jelenléte jelentett, e könyv tanúsága szerint úgy döntött: söpröget; utolsónak mászva és megfelelő tempót tartva egyszerűen visszaküldi a lemaradókat, akiknek a sebességébe úgyse férne bele a csúcs. Viszont sem az akklimatizációja, sem az általános fizikai állapota nem tette a tanúk beszámolója szerint e feladatra alkalmassá – az előkészületek időszakában egyszerűen túlvállalta magát. Elszólás - DeWalt nem érzi ennek sem a valóságos súlyát; nem is érezheti. Hiszen folyamatosan másra van kihegyezve.

Hallgassuk: Néhány ügyfél már nagyon türelmetlen és ideges volt a késedelmek miatt, és mert úgy látták, hogy a vezetőik képtelenek összehangoltan működni és rangsorolni a teendőket… Az volt a véleményünk Nealről, Scottról és Anatolijról, hogy nem törődnek kellőképp a részletekkel… a „bérelt segédcsapat” ahogyan az egyik ügyfél nevezte a kalauzokat, a jelek szerint nem tett jó benyomást a munkaadókra. Ó igen. Ez itt a pénz önfeledt gőgje. Olyan embereké, akik úgy amúgy a maguk erejéből az alaptáborig se jutnának el egy nyolcezresen, a Khumbu-jégletörésen át vezető útról már nem is beszélve… (tényleg, mikor, melyik fordításban lett először a jégletörésből jégesés? ez nekem kimaradt…). Olyan emberek hozzáállásába láthatunk, akik megvásárolták maguknak a csúcsot…

A Mountain Madness - napjainkban  

Érdemes úgy olvasni, mint média-tükröt. Voltaképp lényegtelen elemekről vitatkozik egy szintén nem túl élesre foncsorozott másik tükörrel, Krakauerével, miközben szándékosan homályba rejti mindazt, amiről valóban érdemes volna vitatkozni. Olykor elmerészkedik odáig, hogy utaljon rá: az egykori komolytalan, extrém sportszenvedély immár üzlet lett, tehát komoly dolog, amit ugyanaz a bárgyú és ájult tisztelet illet meg, mint a bizniszt általában – fogjuk fel, hogy úgysem értjük, ne is akarjuk érteni. Érdemes úgy olvasni, hogy ezt a könyvet voltaképp az ügyfelek rendelték meg, akiknek Tolja Bukrejev sértettsége kapóra jött; akik szintén mélyen sértve érezték magukat Krakauer, (és általában a sajtó) nem egy kijelentése okán. Ez a Könyv Sandy Hill Pittman,  és a többi „mászó” megrendelésére készült, akik nem egy esetben (ugye) magukat mentették a tehetetlen hegyivezetők ostoba döntéseinek következményeiből. (Hogy miért érzem magam Rejtő Jenő szigetén, a Bradley Tamás visszaüt sztorijának végén, ahol „a tisztes polgárok irányításával néhány szökött légionárius is egész jól megállta a helyét…” nem is értem.)

Ez a könyv az ügyfeleknek jött kapóra. Mint ahogy (sajnos) kapóra jött e kötetnek Bukrejev halála. A kazah mászó halálát lelte az Annapurnán – elsodorta egy lavina. Semmi nem hitelesít úgy, mint az ilyen halál. Máshogy ad súlyt a kimondott, leírt szavaknak – s ezt a másféle súlyt a sajtó ugyanúgy kiaknázta, mint bármi egyebet, ebben a meglehetősen szomorú, és (hatásaiban) sajnos mai napig tartó történetben. Hiszen láttunk már Everesten forgatott doku-realityt is… az utóbbi hetekben pedig moziba került a film (amiről bővebben a következő bejegyzésben szólnék). S hogy egyebet ne mondjak: a Mountain Madness Seattle-i illetőségű vállalkozása a mai napig működik, és szervez utakat a Mount Everestre - áll az ügyfelek szíves rendelkezésére…

Kiadó: Park

Fordította ifj. Vitray Tamás

Szaklektor: Rácz Zsolt

John Krakauer: Ég és jég

Először is a tények a témát nem ismerők számára. Az 1996-os évad a „világ tetején”, az Everesten látványosan tragikusra alakult. Május 10-én, mikor a csúcsot egyszerre több kalauzos és nemzeti expedíció kísérelte meg elérni (túravezetők és fizető vendégmászóik illetve nemzetek elsőnek csúcsra felérni vágyó fiai), a csúcskupola környékén feltorlódó mászókra durva vihar csapott le. Nem akarnám részletesebben ismertetni az eseményeket – de a továbbiakban valószínűleg úgyis túl sok részlet kiderül… aki kíváncsi Jon Krakauer könyvére, avagy Bukrejev és DeWalt Hegyi őrületére, netalán megnézné az Everest című filmet – amelynek cselekménye csaknem teljesen e tragikus év eseményein alapul – és szeret izgulni a hősökért, az ne olvassa tovább… mert ha a könyvek és a film tükrözte képet össze akarom hasonlítani, kénytelen vagyok valamilyen szinten felidézni azokat a napokat.

Nagyra becsültem Jon Krakauert a Viharzóna után – hiszen az Andrea Gail halászhajó legénységének lehetséges utolsó napjait ihletetten, empátiával és nagy tisztelettel képzelte el. Nem csökkent a szememben, amikor elolvastam az Út a vadonba, című könyvét – pedig az empátiát ott nem egyszer váltotta fel némi részrehajló szimpátia; mégis, továbbra is egyfajta tényregényként épült előttünk a világba csavargó álmodozó tragikus története (még ha szódával és jéggel elegyült is olykor a regénybe a tény). Az Ég és jég természeténél fogva nem lehetett ilyen. Személyes beszámoló, sokszor önmarcangoló, fájdalmas szöveg – ahol a riporteri tisztesség megőrzéséért Krakauer a legtöbbet láthatóan saját magával hadakozott.

 

Valójában ez a kötelezvény – hogy nem tarthat a riporter a leírhatóhoz távolságot – Krakauert a saját szakmai útján hátrálni kényszeríti. Amit az első lapoktól látunk, nem tényregényírói, hanem tipikusan újságírói építkezés. A tényregényíró az összes ellentmondással együtt látja az embert mint tényt és így láttat, regényesít, képzel bele, személyesít meg. Az újságíró viszont áldozatot lát és elkövetőt – és a szereplőit is így építi fel. Az újságíróé egyszerűbb világkép – a hír árnyalása az esetek túlnyomó többségében nem lép túl a kimért, elérendő hatás keretein (amely ráadásul jobbára csak ennyi: a cikket lehetőleg minél többen olvassák). Áldozat van, elkövető, szemtanúk és számonkérés. Három konkrét példával illusztrálnám, mire is gondolok.

A legkézenfekvőbb: Anatolij Bukrejev megítélése. Érdemes lassan átlapozva a könyvet, felfedezni, hogyan „vezeti be” a személyét Krakauer – pontosan úgy, ahogy az újságíró a „rosszfiút” építi fel. A felelősség hangsúlyozása mellett enyhítő körülményként kezelve és bemutatva bármi egyebet. Ennek fényében Bukrejev sértettsége teljesen jogos: azzal együtt, hogy valójában tényleg nem viselkedett felelős hegyivezető módjára, amikor engedve a csúcs csábításának (és a saját fennhangon hirdetett mászó-etika, a „tiszta eszközökkel való mászás” kényszerítő követelményének) – oxigénpalack és az ügyfelek segítségét lehetővé tevő, tartalékkal, kötéllel, tartalék levegővel megtömött hátizsák nélkül indult a csúcsnak. Oxigén nélkül az ember hét-nyolcezer méteren nem várakozik, nem vár senkire; ezt Reinhold Messner példája is ékesen bizonyítja, amikor a világon első, „tiszta”, oxigénpalack nélküli Everest-mászása alkalmával gondolkodás nélkül hátrahagyta a lassabban ereszkedő mászótársat, Peter Habelert… Bukrejev nem a dolgát tette, amiért odament – mondanám, holott valójában a „dolgát” tette, a maga dolgát: tiszta eszközökkel szerette volna megmászni a világ 14 nyolcezresét…

Az Adventure Consultants csapata az alaptáborban

Teljesen jogos annak az embernek a sértettsége, aki egyetlenként kísérelte meg a viharban táboron kívül rekedt mászók megkeresését. Ez tényleg ne legyen a felróható bűnök enyhítő körülménye! Bukrejev nélkül a Déli nyereg rossz oldalán kuporgó mászók, Sandy Pittman, Charlotte Fox és Tim Madsen még órákig nem kaptak volna semmiféle segítséget. Így is volt, akinek későn érkezett… Az orosz mászó másnap megkísérelte elérni a Déli nyereg fölött négyszáz méterrel fekvő Scott Fischert – de ez meghaladta az erejét. Lehet, hogy gyenge angoltudásával, magának való természetével, az egykori Szovjetunió expedíciós szemléletével (amely nem válogatott a csapatba gyengéket) bíró mászó tényleg nem volt hegyivezetőnek való. Súlyos hibát vétett, amikor a pozíciójában az ügyfelek érdekei elé helyezte a maga céljait. De mindezt együtt látva nehéz tudomásul venni azt a – nem is túl finom – építkezést, ahogy Krakauer minden említéssel Bukrejev egyfajta felelősségre vonhatóságát építi, a könyv legelejétől a legvégéig.

Miközben a maga felelősségével korántsem néz szembe ilyen mélységig. Ez a második példám. Nem elsősorban az Andy Harrist illető tévedésére gondolok – sőt nem is a tényre, hogy Beck Weathersről (a többi mászóval egyetemben) két alkalommal is lemond. (Nézőpont kérdése a felelőssége – bár Krakauer Rob Hall csapatának erősebb képességű mászói közé tartozott, valójában fel sem merült, hogy mentésben vegyen részt. Elsősorban ügyfél volt, örültek, hogy a vihar alatt ott van, ahol: a sátrában. S örültek, hogy másnap képes volt a maga lábán leereszkedni a hegyről…) De a kötet folyamán számtalan módon enyhítené a tényt, hogy újságíróként a jelenléte legalábbis katalizálta az eseményeket. Túlhangsúlyozza Jane Bromet szerepét (nem egyszer nevezve Fischer „propagandistájának”), komolyan kezeli Sandy Pittmann internetes sajtójelenlétét, holott 1996-ban az internetes média még csak egy igen szűk kisebbséghez jutott el – a kilencvenes évek még bőven a nyomtatott sajtó időszaka volt, ahol az Outside magazin (Krakauer munkaadója) megengedhette magának, hogy ne foglalkozzon a tőle független Outside Online névhasználatával például. Ma már nehéz elképzelni ezt: mennyire hallatlanul súlytalan (és mennyire amatőr) volt a korabeli internetes média egy országos terjesztésű magazinhoz képest…

Ráadásul a pénz döntötte el, hogy végül Krakauer az Adventure Consultants és nem a Scott Fischer vezette Mountain Madness ügyfele lett. Robb Hall ajánlotta a nagyobb kedvezményt, a cége számára óriási jelentőségű reklámért cserébe. E tény jelentősen befolyásolta a csúcs közelében meghozott döntéseiket aznap – mindkét expedíciós vezető durván felrúgta az egyik legfontosabb mászó-szabály, a visszafordulásra kitűzött idő szigorú betartását. Egyik vezető sem akart a másik éles csúcstámadása alatt visszafordítani ügyfelet Krakauer szeme láttára. S ez (sajnos, többek közt) mindkettejük életébe került. Nehéz felfogni, de ilyen magasságban egy másik, adott esetben szinte mozgásképtelen emberen csak jól szervezett, több személyes party segíthet (ha egyáltalán…). Viharban pedig az sem. Fischer túl sokat mászott fel-le az ügyfelei miatt, túlságosan kimerülten ért a csúcsra; Hall és Harris túl hosszan és sajnos hiába próbálta lejuttatni a hegyről a hullafáradt Doug Hansent. A hegyen rekedtek, s ilyen magasságban a sátor és kiegészítő oxigén nélkül szabadban eltöltött éjszaka a legtöbb esetben végzetes. Elfagyott végtagokkal nem lehet biztosítókötélen ereszkedni…

Krakauer fotója a Déli Nyereg tetejéről

Szerintem (s ez egyben a harmadik példa…) a valódi felelős valójában nem a rosszul döntő hegyivezető, sem a csúcs alól visszafordulni képtelen ügyfél. Még csak nem is a vihar. A halálzóna valóban olyan, mint a neve – több mint hatvan áldozatot szedett komoly, tapasztalt mászókból 1996-ig. A valódi felelősség az expedíciós díjakból egyre vaskosabb bevételt követelő államoké, amelyek mára mindenféle értelemben szennyező iparággá tették a Himalája nyolcezreseinek, de főleg a „világ tetejének” megmászását. A valódi felelősség a tényé, hogy viszonylag kevés mászótapasztalattal és vastag pénztárcával ma gyakorlatilag bárki jelentkezhet ilyen vezetett expedícióba – hogy feljusson oda, ahol adott esetben a legjobb szándék, felkészültség, a legügyesebb vezető se segíthet. Az 1996-os tragédia a máig tartó időszak hajnalán esett meg. Krakauer ezzel nem foglalkozhat a könyvében a maga súlya szerint – lévén ő is ügyfél, aki ilyen vezetett túra alkalmával, a munkaadója pénzén érte el a világ tetejét. Az évben, amely számomra az Everest-mászások „Titanicja” – messze nem a legtöbb életet követelő, de a számos mászó- és egyéb celeb jelenléte által a legnagyobb publicitást kapó tragédia. (Hiszen a Titanic elsüllyedése sem a legtöbb áldozattal járó tengeri baleset volt – hanem amely a legnagyobb publicitást kapta…)

Nem tudok haragudni Krakauerre. Ezzel együtt. Minden kritikám ellenére. Talán mert érzem benne a lelkiismeret-furdalást. Olyasmit érzek benne, ami G. Weston DeWalt és Anatolij Bukrejev közös könyvéből több helyütt hiányzik. De erről legközelebb szólnék bővebben… s majd csak utána a filmről.


Kiadó: Park
Fordító: Komáromy Rudolf
Szaklektor: Rácz Zsolt

Tóth Krisztina: Pillanatragasztó

„Akármiről, de beszélnünk kell, mert muszáj hallanom a hangját ahhoz, hogy megtaláljam a saját hangomat.”

Ha a Holtversenyről azt írtam, hogy a hatalmas, ordító hiányok könyve, akkor Tóth Krisztina Pillanatragasztója a kis hiányoké. A mindennapi elhallgatásoké, a telefonban elkummantott válaszoké, a „semmi különösöké”. Kis mulasztások, oda nem figyelések, rohanások el egymás mellett, fel nem vett telefonok, meg nem válaszolt üzenetek, fel nem szerelt muskátlitartók, el nem sírt könnyek, észre nem vett segélykiáltások… Soha nem hisszük, hogy épp az az aprócska momentum lesz a végzetes, azt mondjuk magunknak: ennyi még belefér, majd holnap megkérdezem, felhívom, odafigyelek, felszerelem, megfőzöm… Aztán a sok kis semmikülönös mulasztást odáig görgetjük, míg óriási, jóvátehetetlen „Ahogy eddig” lesz belőlük.

Fájnak ezek a novellák. Belénk marnak. Huszonöt fájdalmas seb. Huszonöt kihagyott lehetőség a szereplőknek, huszonöt apró remekmű a szerzőtől. Nem olvastam még Tóth Krisztinát – lehet, jobb is lett volna, ha így marad. Némelyik írása után azt éreztem, rozsdás kiskanállal kaparnám ki a saját szívem, csak ne kelljen ezt éreznem. Hogy belém lát, belénk lát, ismer minket. Huszonöt év – ennyi telt el az első kötet megjelenése óta, ennyi telik el az első és az utolsó novella között. Kortükör? Lenyomat a rendszerváltás óta eltelt huszonöt évünkről? Nem is tudom… Kár talán túldimenzionálni ezt a számot. Mennyi hallgatás fér bele huszonöt évbe? És mennyi fér harmincháromba? Mennyi fér egy egész életbe? Ezek az ordító csendek kortól és korszaktól függetlenül képesek kicsinálni minket. A foglalt telefonfülkétől az „Egyszer már nyertem” dacos fatalizmusát követő zavart csendig.

Tükörcserepek – írja a fülszöveg és valóban könnyen úgy érezhetjük magunkat mintha egy széttöredezett tükröt próbálnánk összeragasztani, hogy megláthassuk benne saját magunkat, ám ehelyett csak az össze-vissza karistoló darabokat ragasztja ránk levakarhatatlanul ez a Pillanatragasztó. Kiragadott történetek, pillanatfelvételek életekből, helyzetekből, sorsokból. Mintha biztos kézzel elénk vetett gondolatmagvacskák lennének, melyeket nekünk kell „kinevelni” magunkban. Kevesen tudják ezt így, ennyire magabiztosan, ily kevés szóval ennyi dimenziót mesélve. Direkt nem írom, hogy kerek egész történeteket, mert nem azok. De ott van mindben egy duzzadó történet lehetősége.

„Itt ülök a saját lakásom fürdőszobájában, mint valami csapdába esett szerető, és nem tudok kimenni. Ötvennégy éves vagyok, beszartam, kopaszodom, és nem tudom, hol a mosópor. Ráférne erre a fürdőszobára egy csempézés.”

Ami igazán meglepő, az a szikár, szenvtelen, már-már hideg-rideg stílus mögül rendre ránk kacsintó humor. Tán nem is lehet másképp nézni tökéletes emberi gyarlóságunkat, mint egy nagy adag iróniával. Mert hát valljuk be, egy szaros gatyánál semmi nem mutatja meg jobban, ki az, akire igazán rábízhatjuk magunkat; és úgy tudunk a legjobban fricskát mutatni seggfej szeretőnk emlékének, ha a közös szállodaszoba kulcsából lehúzót csinálunk a WC-láncra. Sajnos ez a humor csak ritkán csillan. Nem oldja humor az első „felnőtt” munka után hazatérő erdélyi kamaszfiú gyerekes álmainak darabokra hullását; sem a hőn áhított muskátlisláda felkerülésének árát… Olykor egyébként úgy éreztem, a „könnyebbik utat” fogta meg a szerző – az a muskátlisláda például felkerülhetett volna kevésbé hatásvadász módon is (pláne például a szerintem úgy-ahogy-van zseniális „Soha, egy szót se” fényében). Aztán rájöttem: az élet maga is igen hatásvadász módon tolja az arcunkba saját hülyeségeink.

Fájt ez az olvasás. Sebeket kapargatott, melyekbe aztán kénytelen voltam belenézni, jó mélyre. Szembesít az elhallgatásokkal, a kihagyott lehetőségekkel, a jóvátehetetlen hibákkal – azzal, hogy nem, soha nem fogom megtalálni a saját hangom, ha mindig arra várok, hogy meghalljam a hangját annak, akinek már nem lehet. Beleragadhatunk a pillanatba, csak nem biztos, hogy érdemes. Űzhetjük egész életünkben a rég elveszett lehetőséget, de ha meg is találjuk, szembe kell néznünk azzal, hogy megváltoztunk – ő is, mi is. Ragasztgathatjuk örökkön-örökké a cserepeket, de csak magunkat sebezzük vele, újra meg újra. Vagy meg is törhetjük a csendet, és kimondhatjuk, hogy sose leszünk már egész… Ki tudja, lehet hogy önmagában a kimondástól is könnyebb lesz.

„Lehetnék ember, nő, anya: de csak egy sebhelyektől lyuggatott tok vagyok. A sebek ajtókat nyitnak a testen, mindig kiszökik rajtuk egy kis lélek, alig maradt belül valami.” 

Kiadó: Magvető