Tóth Krisztina: Pillanatragasztó

„Akármiről, de beszélnünk kell, mert muszáj hallanom a hangját ahhoz, hogy megtaláljam a saját hangomat.”

Ha a Holtversenyről azt írtam, hogy a hatalmas, ordító hiányok könyve, akkor Tóth Krisztina Pillanatragasztója a kis hiányoké. A mindennapi elhallgatásoké, a telefonban elkummantott válaszoké, a „semmi különösöké”. Kis mulasztások, oda nem figyelések, rohanások el egymás mellett, fel nem vett telefonok, meg nem válaszolt üzenetek, fel nem szerelt muskátlitartók, el nem sírt könnyek, észre nem vett segélykiáltások… Soha nem hisszük, hogy épp az az aprócska momentum lesz a végzetes, azt mondjuk magunknak: ennyi még belefér, majd holnap megkérdezem, felhívom, odafigyelek, felszerelem, megfőzöm… Aztán a sok kis semmikülönös mulasztást odáig görgetjük, míg óriási, jóvátehetetlen „Ahogy eddig” lesz belőlük.

Fájnak ezek a novellák. Belénk marnak. Huszonöt fájdalmas seb. Huszonöt kihagyott lehetőség a szereplőknek, huszonöt apró remekmű a szerzőtől. Nem olvastam még Tóth Krisztinát – lehet, jobb is lett volna, ha így marad. Némelyik írása után azt éreztem, rozsdás kiskanállal kaparnám ki a saját szívem, csak ne kelljen ezt éreznem. Hogy belém lát, belénk lát, ismer minket. Huszonöt év – ennyi telt el az első kötet megjelenése óta, ennyi telik el az első és az utolsó novella között. Kortükör? Lenyomat a rendszerváltás óta eltelt huszonöt évünkről? Nem is tudom… Kár talán túldimenzionálni ezt a számot. Mennyi hallgatás fér bele huszonöt évbe? És mennyi fér harmincháromba? Mennyi fér egy egész életbe? Ezek az ordító csendek kortól és korszaktól függetlenül képesek kicsinálni minket. A foglalt telefonfülkétől az „Egyszer már nyertem” dacos fatalizmusát követő zavart csendig.

Tükörcserepek – írja a fülszöveg és valóban könnyen úgy érezhetjük magunkat mintha egy széttöredezett tükröt próbálnánk összeragasztani, hogy megláthassuk benne saját magunkat, ám ehelyett csak az össze-vissza karistoló darabokat ragasztja ránk levakarhatatlanul ez a Pillanatragasztó. Kiragadott történetek, pillanatfelvételek életekből, helyzetekből, sorsokból. Mintha biztos kézzel elénk vetett gondolatmagvacskák lennének, melyeket nekünk kell „kinevelni” magunkban. Kevesen tudják ezt így, ennyire magabiztosan, ily kevés szóval ennyi dimenziót mesélve. Direkt nem írom, hogy kerek egész történeteket, mert nem azok. De ott van mindben egy duzzadó történet lehetősége.

„Itt ülök a saját lakásom fürdőszobájában, mint valami csapdába esett szerető, és nem tudok kimenni. Ötvennégy éves vagyok, beszartam, kopaszodom, és nem tudom, hol a mosópor. Ráférne erre a fürdőszobára egy csempézés.”

Ami igazán meglepő, az a szikár, szenvtelen, már-már hideg-rideg stílus mögül rendre ránk kacsintó humor. Tán nem is lehet másképp nézni tökéletes emberi gyarlóságunkat, mint egy nagy adag iróniával. Mert hát valljuk be, egy szaros gatyánál semmi nem mutatja meg jobban, ki az, akire igazán rábízhatjuk magunkat; és úgy tudunk a legjobban fricskát mutatni seggfej szeretőnk emlékének, ha a közös szállodaszoba kulcsából lehúzót csinálunk a WC-láncra. Sajnos ez a humor csak ritkán csillan. Nem oldja humor az első „felnőtt” munka után hazatérő erdélyi kamaszfiú gyerekes álmainak darabokra hullását; sem a hőn áhított muskátlisláda felkerülésének árát… Olykor egyébként úgy éreztem, a „könnyebbik utat” fogta meg a szerző – az a muskátlisláda például felkerülhetett volna kevésbé hatásvadász módon is (pláne például a szerintem úgy-ahogy-van zseniális „Soha, egy szót se” fényében). Aztán rájöttem: az élet maga is igen hatásvadász módon tolja az arcunkba saját hülyeségeink.

Fájt ez az olvasás. Sebeket kapargatott, melyekbe aztán kénytelen voltam belenézni, jó mélyre. Szembesít az elhallgatásokkal, a kihagyott lehetőségekkel, a jóvátehetetlen hibákkal – azzal, hogy nem, soha nem fogom megtalálni a saját hangom, ha mindig arra várok, hogy meghalljam a hangját annak, akinek már nem lehet. Beleragadhatunk a pillanatba, csak nem biztos, hogy érdemes. Űzhetjük egész életünkben a rég elveszett lehetőséget, de ha meg is találjuk, szembe kell néznünk azzal, hogy megváltoztunk – ő is, mi is. Ragasztgathatjuk örökkön-örökké a cserepeket, de csak magunkat sebezzük vele, újra meg újra. Vagy meg is törhetjük a csendet, és kimondhatjuk, hogy sose leszünk már egész… Ki tudja, lehet hogy önmagában a kimondástól is könnyebb lesz.

„Lehetnék ember, nő, anya: de csak egy sebhelyektől lyuggatott tok vagyok. A sebek ajtókat nyitnak a testen, mindig kiszökik rajtuk egy kis lélek, alig maradt belül valami.” 

Kiadó: Magvető