John Krakauer: Ég és jég

Először is a tények a témát nem ismerők számára. Az 1996-os évad a „világ tetején”, az Everesten látványosan tragikusra alakult. Május 10-én, mikor a csúcsot egyszerre több kalauzos és nemzeti expedíció kísérelte meg elérni (túravezetők és fizető vendégmászóik illetve nemzetek elsőnek csúcsra felérni vágyó fiai), a csúcskupola környékén feltorlódó mászókra durva vihar csapott le. Nem akarnám részletesebben ismertetni az eseményeket – de a továbbiakban valószínűleg úgyis túl sok részlet kiderül… aki kíváncsi Jon Krakauer könyvére, avagy Bukrejev és DeWalt Hegyi őrületére, netalán megnézné az Everest című filmet – amelynek cselekménye csaknem teljesen e tragikus év eseményein alapul – és szeret izgulni a hősökért, az ne olvassa tovább… mert ha a könyvek és a film tükrözte képet össze akarom hasonlítani, kénytelen vagyok valamilyen szinten felidézni azokat a napokat.

Nagyra becsültem Jon Krakauert a Viharzóna után – hiszen az Andrea Gail halászhajó legénységének lehetséges utolsó napjait ihletetten, empátiával és nagy tisztelettel képzelte el. Nem csökkent a szememben, amikor elolvastam az Út a vadonba, című könyvét – pedig az empátiát ott nem egyszer váltotta fel némi részrehajló szimpátia; mégis, továbbra is egyfajta tényregényként épült előttünk a világba csavargó álmodozó tragikus története (még ha szódával és jéggel elegyült is olykor a regénybe a tény). Az Ég és jég természeténél fogva nem lehetett ilyen. Személyes beszámoló, sokszor önmarcangoló, fájdalmas szöveg – ahol a riporteri tisztesség megőrzéséért Krakauer a legtöbbet láthatóan saját magával hadakozott.

 

Valójában ez a kötelezvény – hogy nem tarthat a riporter a leírhatóhoz távolságot – Krakauert a saját szakmai útján hátrálni kényszeríti. Amit az első lapoktól látunk, nem tényregényírói, hanem tipikusan újságírói építkezés. A tényregényíró az összes ellentmondással együtt látja az embert mint tényt és így láttat, regényesít, képzel bele, személyesít meg. Az újságíró viszont áldozatot lát és elkövetőt – és a szereplőit is így építi fel. Az újságíróé egyszerűbb világkép – a hír árnyalása az esetek túlnyomó többségében nem lép túl a kimért, elérendő hatás keretein (amely ráadásul jobbára csak ennyi: a cikket lehetőleg minél többen olvassák). Áldozat van, elkövető, szemtanúk és számonkérés. Három konkrét példával illusztrálnám, mire is gondolok.

A legkézenfekvőbb: Anatolij Bukrejev megítélése. Érdemes lassan átlapozva a könyvet, felfedezni, hogyan „vezeti be” a személyét Krakauer – pontosan úgy, ahogy az újságíró a „rosszfiút” építi fel. A felelősség hangsúlyozása mellett enyhítő körülményként kezelve és bemutatva bármi egyebet. Ennek fényében Bukrejev sértettsége teljesen jogos: azzal együtt, hogy valójában tényleg nem viselkedett felelős hegyivezető módjára, amikor engedve a csúcs csábításának (és a saját fennhangon hirdetett mászó-etika, a „tiszta eszközökkel való mászás” kényszerítő követelményének) – oxigénpalack és az ügyfelek segítségét lehetővé tevő, tartalékkal, kötéllel, tartalék levegővel megtömött hátizsák nélkül indult a csúcsnak. Oxigén nélkül az ember hét-nyolcezer méteren nem várakozik, nem vár senkire; ezt Reinhold Messner példája is ékesen bizonyítja, amikor a világon első, „tiszta”, oxigénpalack nélküli Everest-mászása alkalmával gondolkodás nélkül hátrahagyta a lassabban ereszkedő mászótársat, Peter Habelert… Bukrejev nem a dolgát tette, amiért odament – mondanám, holott valójában a „dolgát” tette, a maga dolgát: tiszta eszközökkel szerette volna megmászni a világ 14 nyolcezresét…

Az Adventure Consultants csapata az alaptáborban

Teljesen jogos annak az embernek a sértettsége, aki egyetlenként kísérelte meg a viharban táboron kívül rekedt mászók megkeresését. Ez tényleg ne legyen a felróható bűnök enyhítő körülménye! Bukrejev nélkül a Déli nyereg rossz oldalán kuporgó mászók, Sandy Pittman, Charlotte Fox és Tim Madsen még órákig nem kaptak volna semmiféle segítséget. Így is volt, akinek későn érkezett… Az orosz mászó másnap megkísérelte elérni a Déli nyereg fölött négyszáz méterrel fekvő Scott Fischert – de ez meghaladta az erejét. Lehet, hogy gyenge angoltudásával, magának való természetével, az egykori Szovjetunió expedíciós szemléletével (amely nem válogatott a csapatba gyengéket) bíró mászó tényleg nem volt hegyivezetőnek való. Súlyos hibát vétett, amikor a pozíciójában az ügyfelek érdekei elé helyezte a maga céljait. De mindezt együtt látva nehéz tudomásul venni azt a – nem is túl finom – építkezést, ahogy Krakauer minden említéssel Bukrejev egyfajta felelősségre vonhatóságát építi, a könyv legelejétől a legvégéig.

Miközben a maga felelősségével korántsem néz szembe ilyen mélységig. Ez a második példám. Nem elsősorban az Andy Harrist illető tévedésére gondolok – sőt nem is a tényre, hogy Beck Weathersről (a többi mászóval egyetemben) két alkalommal is lemond. (Nézőpont kérdése a felelőssége – bár Krakauer Rob Hall csapatának erősebb képességű mászói közé tartozott, valójában fel sem merült, hogy mentésben vegyen részt. Elsősorban ügyfél volt, örültek, hogy a vihar alatt ott van, ahol: a sátrában. S örültek, hogy másnap képes volt a maga lábán leereszkedni a hegyről…) De a kötet folyamán számtalan módon enyhítené a tényt, hogy újságíróként a jelenléte legalábbis katalizálta az eseményeket. Túlhangsúlyozza Jane Bromet szerepét (nem egyszer nevezve Fischer „propagandistájának”), komolyan kezeli Sandy Pittmann internetes sajtójelenlétét, holott 1996-ban az internetes média még csak egy igen szűk kisebbséghez jutott el – a kilencvenes évek még bőven a nyomtatott sajtó időszaka volt, ahol az Outside magazin (Krakauer munkaadója) megengedhette magának, hogy ne foglalkozzon a tőle független Outside Online névhasználatával például. Ma már nehéz elképzelni ezt: mennyire hallatlanul súlytalan (és mennyire amatőr) volt a korabeli internetes média egy országos terjesztésű magazinhoz képest…

Ráadásul a pénz döntötte el, hogy végül Krakauer az Adventure Consultants és nem a Scott Fischer vezette Mountain Madness ügyfele lett. Robb Hall ajánlotta a nagyobb kedvezményt, a cége számára óriási jelentőségű reklámért cserébe. E tény jelentősen befolyásolta a csúcs közelében meghozott döntéseiket aznap – mindkét expedíciós vezető durván felrúgta az egyik legfontosabb mászó-szabály, a visszafordulásra kitűzött idő szigorú betartását. Egyik vezető sem akart a másik éles csúcstámadása alatt visszafordítani ügyfelet Krakauer szeme láttára. S ez (sajnos, többek közt) mindkettejük életébe került. Nehéz felfogni, de ilyen magasságban egy másik, adott esetben szinte mozgásképtelen emberen csak jól szervezett, több személyes party segíthet (ha egyáltalán…). Viharban pedig az sem. Fischer túl sokat mászott fel-le az ügyfelei miatt, túlságosan kimerülten ért a csúcsra; Hall és Harris túl hosszan és sajnos hiába próbálta lejuttatni a hegyről a hullafáradt Doug Hansent. A hegyen rekedtek, s ilyen magasságban a sátor és kiegészítő oxigén nélkül szabadban eltöltött éjszaka a legtöbb esetben végzetes. Elfagyott végtagokkal nem lehet biztosítókötélen ereszkedni…

Krakauer fotója a Déli Nyereg tetejéről

Szerintem (s ez egyben a harmadik példa…) a valódi felelős valójában nem a rosszul döntő hegyivezető, sem a csúcs alól visszafordulni képtelen ügyfél. Még csak nem is a vihar. A halálzóna valóban olyan, mint a neve – több mint hatvan áldozatot szedett komoly, tapasztalt mászókból 1996-ig. A valódi felelősség az expedíciós díjakból egyre vaskosabb bevételt követelő államoké, amelyek mára mindenféle értelemben szennyező iparággá tették a Himalája nyolcezreseinek, de főleg a „világ tetejének” megmászását. A valódi felelősség a tényé, hogy viszonylag kevés mászótapasztalattal és vastag pénztárcával ma gyakorlatilag bárki jelentkezhet ilyen vezetett expedícióba – hogy feljusson oda, ahol adott esetben a legjobb szándék, felkészültség, a legügyesebb vezető se segíthet. Az 1996-os tragédia a máig tartó időszak hajnalán esett meg. Krakauer ezzel nem foglalkozhat a könyvében a maga súlya szerint – lévén ő is ügyfél, aki ilyen vezetett túra alkalmával, a munkaadója pénzén érte el a világ tetejét. Az évben, amely számomra az Everest-mászások „Titanicja” – messze nem a legtöbb életet követelő, de a számos mászó- és egyéb celeb jelenléte által a legnagyobb publicitást kapó tragédia. (Hiszen a Titanic elsüllyedése sem a legtöbb áldozattal járó tengeri baleset volt – hanem amely a legnagyobb publicitást kapta…)

Nem tudok haragudni Krakauerre. Ezzel együtt. Minden kritikám ellenére. Talán mert érzem benne a lelkiismeret-furdalást. Olyasmit érzek benne, ami G. Weston DeWalt és Anatolij Bukrejev közös könyvéből több helyütt hiányzik. De erről legközelebb szólnék bővebben… s majd csak utána a filmről.


Kiadó: Park
Fordító: Komáromy Rudolf
Szaklektor: Rácz Zsolt