Bartók a népzenei gyűjtések
időszakát nevezte élete legboldogabb időszakának – tanulságos belenézni a
tükrébe: a legboldogabb tán tényleg akkor vagy, amikor inspirálódsz. Amikor a
varázslat - zenéé, képé, szóé - úgy ragad meg, hogy a magad odaadásával együtt
megérted azt is, mi és hogyan varázsol éppen el. Mert inspirálódni ezt jelenti:
meglátni az eléd terített varázslat-út szépséges horizontján túliját, az
örömben annak felfedezhető, nyíló távlatait. Nem csoda, hogy a zenébe szerelmes
ifjú azt a távlat-teli zenetáj-érintést érzi ősz fejjel is a legmélyebbnek,
amelyből egy életen át talált újabb és újabb végigjárandó utat, amelynek nem
járhatott a végére; ahogy keserűn megjegyezte: két teli bőrönddel távozott róla
a követhetetlenségbe. Annyi mindent akart mondani róla még – annyi mindent
akart a maga kérlelhetetlen, harmóniákon túli, lét disszonanciáiba látó
dallamain át mondani róla, s mondani ez által rólunk. Inspirálódni ezt jelenti:
megtalálni a mondanivalót – és a módot, ahogyan mondd.
Hogy mondjam el, mennyire
megérint az a bátor, határokon át lebegő mód, ahogyan a Söndörgő hagyja magát inspirálódni a balkán dalkincsének hallatán,
Bartók bánáti gyűjtésének egykori érintéseit ugyanúgy a játékba fonva, mint
ahogy a folyvást változó játékmódok mai hatásait? Szerb táncok, vajdasági dal,
bolgár tánc, a rokon dallamok egymásba folyó érintései, a díszes ritmuskörök,
egymástól ellesett díszítések, dallamívek mentén egybefűződő táji zenék
mesélnek arról, hogy vándoroltak tájról tájra a zenei hatások. A hazai játékmódok
hogy színezték a szomszéd muzsikáját, hogy lopott ritmust akár az elnyomott az
elnyomótól, hogy tanulta a bitorolt dallamait a maga zenéjébe a megszálló. A
balkán számos népcsoportjának jól elkülöníthető zenéje hogy hatott évszázadokon
át egymásra, ellenszenveken, olykor gyűlöleteken, vallási különbözőségeken és tabukon
át törve hogy képezett folyamatosan hallatszó hidat. A zene olyankor is
áthallatszott a határokon, amikor a szó nem…
S hogy meséljem, mennyire
becsülendőnek, követendő példának tartom a komolyzenész odafigyelését az
egykori inspiráló erőre, amelyből az általa játszott, csodálatosan
szerkesztett, komponált zenemű alkotója táplálkozott? Amit a zenész alapjában
tud, azt a mérhetetlen többletet mutathatja meg a közönségnek – ezt a többletet
mutatta fel a Kelemen Kvartett az
este, amikor a Söndörgővel közösen álltak színpadra. Felmutatták nemcsak a
művet - amely önmagában megérintő erejű teljesség - de az inspirálódás
folyamatát is, amiből megszületett. Értsük meg: ezzel a vájt fülű keveseknek
nyilván nem mondanak újat – de az odafülelés teljesen más minőségébe vonhatják
az egyszeri hallgatót. Akinek mindez ráébresztő újdonság, a szigorúan külön
kezelt, külön tanult, megkülönböztetett „kis” és „nagy” zenék egymásra
hatásának - jóformán elválaszthatatlanságának - tudata értékrend-formáló lehet,
és igen: inspiráló lehet.
A Takács Quartett és a Muzsikás
közös koncertje kapcsán már leírtam: Bartókot
az egyik utolsó pillanatában ragadta el a népzene – mielőtt végképp megették
volna ezt az attitűdöt a lesugárzó példák. Szörnyű dolgot mondok: a népi
muzsika, költészet, díszítőművészet, tárgykultúra akkor virágzott a maga
szabadságában, mikor a város éppen lemondott róla. Amikor a várost nem
érdekelte a vidék. Úgy mehetett az alkotó ember a példa nélküli, szabad „így is
lehet” irányába. Tény, az alkotói attitűdnek, ami a népzenei befogadás éltető
ereje, nem tesz jót, ha fogyasztói attitűddé alakul. De a „városi példa”, a
műdal uniformizáló, helyi színeket fonnyasztó hatásával szemben a szomszéd faluból
áthallatszó muzsika kihív és provokál. A tetsző dísz odakerül a sorvégre, a
táncritmus odafinomul, az egyik zenész belehajtja a másikat az újat tanulásba –
a lépés tartásába. A Söndörgő és a Kelemen Kvartett estjének egyik legszebb
pillanata volt, amikor az arab improvizációból eljutottunk a macedón-bolgár
dal- és ritmusképekhez; és Kokas Katalin, Kelemen Barnabás, a két hegedűs által
Bartókhoz; mindezt egyetlen kompozíción belül. A hegedűszólamhoz nagyon bátran
hozzányúlva illesztették a zenészek a komponista ihletett összegző benyomását a
vándorló zenék egymásra hatására. Nem hallottam még ennyire helyén való
komolyzenei improvizációt; nem gondoltam, hogy Bartók szelleme így, voltaképp
tabuk törésével is ennyire méltón megidézhető! Hiszen Kelemen Barnabás, Kokas
Katalin, Homoki Gábor és Fenyő László valóban hajlandó volt a Bartóki örökség
igen bátor pillanatba szövésére – odatéve a színpadra, nem ahogy a kotta, hanem
ahogyan a játszótársak, ahogyan a pillanat engedte-követelte.
Miután – ahogyan azt kell -
eljátszották Bartók V. vonósnégyesét. Nekem ezek a dallamok folyvást képeket
mesélnek – az első tétel egymással vitatkozó hegedű és brácsaszólama mintha egy
előítéletekkel súlyosan terhes, zárt kis közösségbe érkező, a puszta létével
minden zártság ellen vitázó idegen dallam beilleszthetetlenségét mesélné, s az
elutasításba csomagolt kíváncsiságot. A második tételben mintha végre
körülnézne az idegen dallam, mibe is érkezett. A zene festette táj egyszerre
szűkös és otthonos, lehetőségeket sirat a hegedű a mély fekvések lassú
változtathatatlanságában. Mint amikor megérkezik az idegen, a maga létének
puszta provokációjával a „másképp is lehet” – és beleragad a kijárt út
keréknyomába. Beleragadna – de erősebb annál. A maga szépségtudata, a maga
gazdagsága nagyobb. Feltöri a járt utakat, a magáé mondásával húzza egy újabb,
tágabb lélegzetbe a környezetét. Nehéz kenyér ez – ezek a maguknak való, zárt
világok óvnák az apák, nagyapák szólásmódját. Ezért jó, ha szinte észrevétlenül
szövődik bele a kánonjukba a „másképp”. A negyedik tétel játszódó dallama már
úgy hordja magán a második tételben körülnéző elődöt, mintha a sajátja volna.
Mintha kánon volna. Egyszerre vigasztaló és szomorító gondolat – hogy képesek
vagyunk a befogadás gesztusaira, ha valami az elutasításon túl is megérint; de
szinte mindig a befogadott új válik az elutasítás kerítését szövő régivé. Durván
szólva: a múlt reformáló újdonságából merevül a mai gát. Az egykori csodából a
kintornamuzsika. Nagyon szomorú zene ez. Nagyon magyar. Nagyon jellemző.
Nagyon köszönöm ezt az estét! Az
Eredics testvérek és Búzás Attila, s a Kelemen Kvartett megint bebizonyították,
hogy ha van is értelme és létjogosultsága különbséget tenni, kategóriákat
alkotni, másként kezelni műfajokat és minőségeket, egy mélyebb rétegében csak
zenészek vannak, és zene. Határolhatatlan, kisajátíthatatlan zene van. Amely
áthallatszik a kerítéseken. S amíg a szíved markolja, úgyse nevezed sehogyan.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése