Most komolyan, miért olvasod ezt a szart?

Ismét TÉMÁZUNK a megszokott kis csapattal, mert megérdemeljük. Meg ti is, hogy olvassátok magvas gondolatainkat (már ha olvassa ezeket a szösszeneteket bárki a témázós csapaton kívül…). Bajban vagyok az aktuális témánkkal, már amikor először felütötte a fejét a szavazásban (igen, mi bizony szavazni szoktunk arról, mi legyen a téma), akkor is zsigerből utáltam, aztán PuPilla adott egy ötletet itt kommentben, ami miatt úgy éreztem muszáj írnom, de igazából még mindig nem vagyok annyira kibékülve a témával magával, szóval lehet félúton letérek és egész másról fogok írni… Vagy nem. Tehát eredetileg valahogy így nézett ki a dolog:

JUNK READS - avagy belső kényszer a rosszra

Hátööö… Én nem igazán érzek semmiféle belső kényszert arra, hogy szart olvassak, köszönöm. Ennyi lett volna a téma egy mondatban.

Zoli közbevetése miután megtudta, hogy a mai téma a „Miért olvasunk szar könyveket?” lesz: „Mert recibe' kaptuk”… Hát én kérek elnézést :)

///Mindazonáltal… Felesleges tagadni, hogy mindenki aki valaha közelebbi viszonyba került a recizéssel, belefutott már olyanba, hogy el kellett olvasnia valami olyat, amit szíve szerint tűzre dobott volna. Meg kell tanulni válogatni.///

Na de komolyra fordítva a szót: mi is az a junk reads? Nálam ez a szó szoros értelmében vett szemét kategória. Amit még akkor se veszek kézbe, ha nincs más olvasnivaló a környéken, amit messzire kerülök még a könyvesboltban is, amitől feláll a szőr a hátamon és fújok mint egy macska. Nem, semmi belső kényszert nem érzek arra hogy olvassak:

- Fejős Éva könyveket. Egyszer tettem próbát, 50 oldal után röpült vissza a polcra és azóta sem vagyok hajlandó senkinek a kedvéért meggondolni magam. Elismerem én, hogy ennek a fajta trendi lájti romantikának is van egy rajongótábora, és ha ezt akarják olvasni, olvassák, de nekem ez nem irodalom. Punktum.

- Celebéletrajzokat. Komolyan, a hajam kihullik attól, hogy manapság már mindenki, aki szert tett arra a bizonyos tizenöt perc hírnévre, azonnal önéletrajzírásba kezd. Mintha lenne mit mesélniük... Kiestél a hatszázkilencvennyolcadik tehetségkutató első körében? Ne bánkódj, ha tévéműsort nem is kapsz, még kiadhatod a történeted könyvben. Közepesen tehetséges szellemíró, kis marketing itt-ott, cukira sminkelt borítófotó és máris ott áll a könyvpiramisod a szandiban. Hogy a rokonságon és a falubélieken kívül úgyse olvassa a kutya se, ne izgasson, elmondhatod magadról, hogy könyvet írtál az életedről.

- Mamipornót. Lásd szürke és társai. Namármost, tényleg nem ítélek el senkit azért, amit olvas. Ha pornóra vágyik, olvasson pornót. Ha nyavalygásra vágyik, olvasson nyavalygást. De hogy egy pornóba oltott többszáz oldalas nyavalygást eladnak romantikus regénynek, az nemgyerebe. Vállaljuk már fel, mit írunk/adunk ki/olvasunk, könyörgöm! Persze na, ha a szürke a Harlekin füzetekben jelent volna meg, nem ömlöttek volna a dollármilliók és nem lett volna belőle film…

- A kilencszázhuszonötödik egykaptafára húzott vámpíros-vérfarkasos-szellemes-rémleopárdos, a jóégtudjamilyenes YA-fantasy-izét. Olvastam ilyeneket, akadt is, amit szerettem, és igen, még a Twilight is lecsúszott (az első rész egész fogyasztható is volt…), de árulja már el nekem valaki, hogy MIÉRT KELL UGYANAZT A SZART RÁGNI újra meg újra? Nem hiszem el, hogy senkinek nem jut eszébe semmi eredeti a témában… /Írom ezt kb két nappal azután, hogy megtudtam. Meyer kisaszony újraírja a Twilight-ot fordított felállásban. Hiánypótló vállalkozás!/

- Oraveczcoelho és társai féle „magvas gondolatoknak álcázott ordas nagy közhelyek hangoztatásával reményt/színt/megváltást viszek az életedbe” iparág termékeit. Mert ez egy iparág, értékelhetetlen fércművek seregével (vesd össze: random híres és fontos ember füveskönyve, brrr…). Nem tagadom, olvastam Coelhot, az első néhány regénye anno tetszett is – akkor még nem volt ennyire nyilvánvaló (mert még nem adtak ki tőle annyit, mert fiatalabb voltam, mert akkoriban nekem ez az újdonság erejével hatott), hogy a soványka történet tkp teljesen lényegtelen az olvasót tökéletesen hülyének néző álfilozófia mellett.

Na de lépjünk tovább, mert ha junk reads nem, akkor mégis minek nevezzem kirándulásaim a minimum megkérdőjelezhető irodalmi értékkel bíró, még csak nem is feltétlen tetsző, ámde a kezembe beleragadó könyvek földjére?

Mert persze vannak ilyenek. Ott volt nem is olyan régen szegény A marsi, amit szerintem nálam rondábban senki nem hordott el a neten, de hát mit tegyünk, utáltam… És számítottam is rá, hogy utálni fogom, mégis elolvastam. Miért? Kíváncsiságból. Meg mert jön a film, és azt tuti megnézem. Ugyanígy jártam tavaly a Holtodiglannal is – előre tudtam, hogy utálni fogjuk egymást, mégis annyira feszített már, hogy mi van ebben a könyvben, amitől mindenki erről beszél, hogy saját szememmel kellett látnom. És persze ott is motiváló tényező volt a film.

Érdemes itt megállni egy pillanatra, mert gyorsan körvonalazódott is a két legfontosabb motiváció: a bloggertársak írásai és a leendő filmadaptáció.

Nem vagyok már mai csirke, magam mögött hagytam azokat az időket, amikor minden agyonhájpolt könyvet azonnal olvasni akartam. Néha nosztalgiával emlékszem vissza azokra a korai blogos időkre, amikor egy-egy kiemelt megjelenés végigszáguldott a könyves blogokon, és előbb-utóbb tuti mindannyian elolvastuk. Na, így például simán bele lehet futni egy csomó szarba, mert tuti nem fog egyezni az ízlésed a többi bloggerével :) Ha meg igen, akkor ott súlyos problémák vannak az egyéniség terén (no para, akadnak klubok, ahol pont ezt keresik). Ma már jobbára csak akkor olvasok könyvet más bloggerek hatására, ha valaki, akinek tényleg adok a véleményére (egy kézen meg is számolható) a hatása alá került és megérint bennem valami mélyet (ilyenkor általában tetszik is, amit olvasok); vagy ha adott könyv felfokozott indulatokat vált ki (ilyenkor meg nem). Legutóbbi olvasmányom például egy jól sikerült negatív kedvcsináló cikk következménye volt (nem is tetszett) – és akkor mondja bárki, hogy a negatív reklám nem reklám. (Messzire vezetne, de egyszer érdemes lenne hosszabban erről is: sokkal-sokkal nagyobb eséllyel kelti fel az érdeklődést egy indulatokkal-érzelmekkel teli negatív poszt, amiből látom, hogy a könyv igenis hatással volt az olvasóra, mint valami közhelyes, kényszeredett pozi ajánlócska. Jó lenne, ha ezt végre bloggerek, szerkesztők, kiadók is felismernék…)

És akkor a filmekkel érünk el oda, amiért ezt az egész posztot elkezdtem (ehhez képest lassan elkopik a billentyűzetem, de sebaj, az a jó, ha a cikk önmagát írja). PuPilla kérdezte A marsi cikk kapcsán, hogy filmben kevésbé zavar-e a „hálivúdiság”, mint könyvben és ez szerintem egy baromi érdekes kérdés. Mert így van. Nem akarok olyan nagy szavakkal dobálózni, hogy a könyv az szent, az irodalom az valami sokkal emelkedettebb művészet, meg hasonlók – mert nem igaz, a könyvre szentségként tekinteni a legnagyobb hülyeség, ami megöli a szórakozást, és a filmművészet is pakolt már elénk számtalan valódi műalkotást. Mégis, szigorúan szubjektív alapon azt kell mondjam, ha én lazítani akarok, ha kikapcsolódás kell, guilty pleasure, tökmindegymi, csak bambulhassak ki a fejemből, előbb nézek meg egy szar filmet mint hogy elővegyek egy szar könyvet. Mostanában annyi értéktelen filmet néztem, hogy könyvben annyit az életben nem vállalnék be. Még a szürkét is megnéztem, na, erre varrjatok gombot :) (Mielőtt megkérdeznétek, miért: mert a zseniális Hajsza sorozat után kíváncsi voltam, mit kezdtek Jamie Dornannel. Hát, leginkább semmit.) Azt hiszem egyébként, a magyarázat arra, miért vagyok megengedőbb a filmmel mint a könyvvel, rém egyszerű: az olvasás mégis csak energiabefektetés, nem úgy van, hogy csak bámulsz ki a fejedből és a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy betalálj a popcornnal a szádba. Ha már energiát fektetek valamibe, az legyen jó. Meg aztán, egy rossz film rövidebb is – két óra az életemből még nem olyan vészes, míg egy átlag 300 oldalas könyvet azért tovább tart elolvasni (félbe meg ugye nem hagyok).

Bár nem láthatjátok, nagyon gondolkodom ám, miközben ezt írom, hogy mi lehetne az a könyves guilty pleasure, amivel megbotránkoztathatnám/megnyugtathatnám a társaságot, hogy néha bizony én is fogyasztok „gyorskönyvet” (ha már kölcsönvettük a gyorskaja csúfnevét…). Gondol-gondol-gondol. Anita Blake. Ha keresztre feszítenek, se tudnék egyetlen pozitívumot sem felhozni a könyv mellett, értéktelen szemét, vámpíros is, zombis is, idegesítő is, viszont az első néhány része borzasztó szórakoztató. Még az is lehet, hogy a közeljövőben újraolvasom őket :)

Nézzük a többiek bűnözéseit:

PuPilla

Nima

Zenka

Andi

Titti

Csatlakozók:

Bubu