2015. október 21., szerda

Fabio Volo: Hely a világban

Fabio Volo olasz író, újságíró, színész, hazájában igazi „sztárriporter”, aki immáron harmadik regényével ránt le az olasz férfilélek vicces-macsós rejtelmeibe úgy, hogy baromira élvezem én, aki egyébként a spagettin kívül nem vagyok odáig semmiért, ami olasz (bocs) és bár igyekszem előítéletek nélkül állni a könnyedebb irodalomhoz, azért valljuk be: ha már komoly dolgokról beszélünk, jobb szeretem, ha nyomasztanak is kicsit. Namármost Volo csinál mindent, de nem nyomaszt. Nála még a legkomolyabb és legkomorabb témák is (mert azért akadnak) megkapják azt a könnyedséget, amitől elviselhető válik az élet. Népszerűségének kulcsa is valószínűleg ez: úgy „okoskodik” fontos dolgokról, hogy közben nem akar folyton belehalni (és az olvasótól sem várja el ezt), de nem is csúszik át falvédő-bölcsességekbe. Egyszerűen okos, laza, őszinte – mint egy ideális barát, aki látja az összes hiányosságodat, hibádat, ostoba döntésedet, aki meghallgat, fogja a kezed, ha kéred, tanácsot ad, ha kéred, de nem akar mindenáron rávezetni a saját igazára. Aki úgy vág orrba, hogy utána még meg is köszönöd – mert tudod, csak akkor teszi, ha a hasznodra válik.

Persze néha nem kell ehhez barát, orrba vág maga az élet. A barátok ahhoz kellenek, hogy elviseljük az ütéseket – no meg hogy helyretegyék az orrunkat. Michele a világ legnagyobb mázlistájának is érezhette magát, hisz megadatott neki Federico, aki gyerekkora óta ott volt, hogy pofonokat fogjon, hogy vele rohanjon a pofonok elé, hogy együtt igyák-drogozzák-nőzzék végig az egész fiatalságukat. És hogy aztán együtt tagozódjanak be a társadalomba, az elvárt módon. Feleség, gyerek, ház, biztos állás, elsiratott ifjúság. Vagy nem. Óhatatlanul eljön a pillanat, amikor elgondolkozunk rajta: valóban ezt akarom? Aztán elgondolkozunk rajta még egyszer és még egyszer és a legtöbben addig gondolkozunk, amíg már vastagon belemásztunk egy csapdába és nincs kiút – de azért akad, aki felrúg. Terveket, kapcsolatokat, állásokat, igen, néha mások álmait is – és nekiindul a nagyvilágnak. Hogy megtalálja a helyet, ahol otthon lehet benne.

Ami lehet bárhol. Lehet a város közepén egy kuckóban, ami csak a tiéd és ahova boldogan mész haza nap mint nap, de lehet a világ végén is, egy kis szigeten, vagy az őserdő mélyén, vagy egy farmon. Nincs „jó válasz” és „rossz válasz”, nincs örök érvényű igazság. Persze egy rakat objektív szempontból nyilván jobb hely egy pálmafákkal övezett tengerpart, mint egy aprócska garzon a hetediken, de hogy ki hol van otthon, azt bizony mindenkinek magának kell tudnia. És rátalálnia – a helyre, az emberre, aki mellett otthon lehet, a hivatásra, a békére önmagában. Senki nem fogja helyettünk megoldani.

Michele is kénytelen a saját helye után indulni – amikor egy felfoghatatlan sokk kizökkenti magabiztos punnyadásából és ráébreszti: ahogy nem élhet más őhelyette, úgy ő sem élhet más helyett. Pláne, ha valójában aki él, halottabbnak tűnik annál, aki meghalt. A legtöbb, amit tehet, hogy végre megmoccan és elindul a saját boldogsága nyomában – aztán vagy visszatér oda, ahonnan elindult, vagy nem. A felütés azért ad némi fogódzót e tekintetben…

Volo ügyes szerző. A Ráadásnappal megmutatta, hogy tud egy ízig-vérig pasi romantikus regényt írni, ami hitelesebb és emberközelibb, mint a rózsaszínnel nyakon öntött női romantika minimum fele; a Járok egyet lapjain őszintén és kendőzetlenül tárta elénk egy mai, modern macsó testtel, szerelemmel, „felnövéssel” kapcsolatos szorongásait; a Hely a világban történetével pedig megmutatja, milyen egyszerűen is lehetne kezelni ezt az egész „jajistenem mit kezdjek az életemmel” történetet ha egy kicsit lazábban vennénk az életet… Jó, persze, nem mindenki teheti meg, hogy mindent maga mögött hagyva elhúzzon egy szigetre útkeresősdibe, vagy bejárja a világot egy hátizsákkal, vagy otthagyja a munkáját és a hitelezőit a búbánatba és bevágja maga mögött az ajtót. Elárulom, én sem tehetem. De hiszem, hogy nem is feltétlenül ez a lényeg. Hanem a hozzáállás. Az, hogy nem kell feltétlenül beledögleni. Hogy attól, hogy könnyedebben vesszük, az élet még nem áll meg, a föld nem fordul ki sarkaiból, a Nap sem pottyan a fejünkre. Hogy nem árt néha egy nagy zsák humorral felfegyverkezve nézni erre az egészre, beleértve (és főleg!) saját magunkat is. Mert az élet ha tetszik, ha nem, úgyis beledörgöli az orrunkat olykor egy jó adag gőzölgő szarba, az viszont csak rajtunk áll, hogy kimossuk-e az orrunk utána vagy szagolgatjuk még egy darabig…

És persze vannak, mindig lesznek olyan traumák, amiket nem lehet csak úgy lemosni magunkról – amik kísértenek, olykor évekig-évtizedekig, amiket hurcolunk magunkban, egyszerre gyűlölve és dédelgetve. De egyszer eljön az idő, amikor megérnek arra, hogy letegyük őket. Na, ezt például még senki nem dörgölte az orrom alá ilyen kedvesen-könnyeden-szerethetően, mint Fabio Volo. Pedig higgyétek el, voltak előtte páran. Már csak ezért is nagyon érdemes olvasni!


Kiadó: Európa
Fordító: Barna Mária

2 megjegyzés :

szeee írta...

igen-igen! Bárhol, bármikor, vakon fogom megvenni Volo bármelyik könyvét!

Ilweran írta...

igen-igen :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...