Donna Tartt: A titkos történet

Donna Tartt regénye 19 évvel első magyar megjelenése után, immáron új kiadó gondozásában röpült vissza idén tavasszal a boltok polcaira – mi tagadás, nagyon ideje volt! Hogy az első kiadás hogy sikkadt el és került viszonylag hamar az antikváriumok és könyvtárak elfeledett hátsó soraiba, örök rejtély marad – már csak azért is, mert egy világszerte több millió példányban eladott, számos nyelvre lefordított, a kritika és a közönség által egyaránt elismert kortárs remekműről van szó. Szerencse, hogy az amúgy híresen rejtőzködő, visszavonult életet élő, a közösségi médiától és az internettől ódzkodó, tíz évente publikáló szerző harmadik regénye, az Aranypinty tavaly Pulitzer-díjat nyert – ráirányítva ezzel a figyelmet Tartt korábbi műveire is. Csak remélhetjük, hogy a közeljövőben az Aranypinty és A kis barát is ott landol nagytestvére mellett a hazai boltok polcain.

Öt évvel első olvasása után A titkos történet azzal okozza az első sokkot, hogy ugyanúgy, ha nem még intenzívebben hat. Behúz a világába, kiszorítja belőlünk a levegőt, nem hagyja magát eltenni (direkt fogalmazok így – ha le is teszed fizikailag a könyvet, veled marad). Nem könnyű olvasmány, minél több rétegét bontjuk ki, annál kevésbé. Mikor először olvastam, „csupán” egy remekbeszabott pszichothrillernek gondoltam, hangulatos amerikai főiskolai környezettel, saját ideáik fogságában vergődő, mániás főszereplőkkel. Valójában sokkal több ennél. A szépség, az élet, a gyönyör, az intenzív, mindent átható vágy dicsérete – még úgy is, hogy lépten-nyomon halottak és tragédiák szegélyezik.

Vágy a szépségre – tán ez a vezérfonal, a mágikus fénynyaláb, mely a főhős-elbeszélőt, a kisvárosi Kalifornia forró, korlátolt poklából az eldugott vermonti főiskolára zarándokoló Richardot az intézmény legelzártabb, legtitokzatosabb társaságához, az ógörög szak hallgatóihoz vezeti. Öten vannak – négy fiú, egy lány. Gyönyörűek, okosak, éterien tiszták. Kiválasztottak, akikhez nem érhetnek fel a campus hippijei, drogdílerei, művészpalántái és álentellektüeljei. Egy más minőséget képviselnek, más síkon léteznek, más szabályok szerint tanulnak, vizsgáznak – élnek. Éppúgy, mint mentoruk, a földre szállt istenség képében jóízűen tetszelgő Julian, ők is úgy tesznek, mintha nem vonatkoznának rájuk e föld korlátai. Végzetszerű már az is, ahogy a korlátoltság és ostobaság elől földrésznyi távolságra futó Richard épp a klasszika-filológia világában találja otthon magát – hát még hogy annak is legelvarázsoltabb, mindenféle korlátot borzongató, ámulatba ejtő könnyedséggel ledöntő kompániájában lel társakra.

Társakra, akik elképzelhetetlen mélységekbe és magasságokba röpítik – ők ugyanis nem csupán tanulmányozzák az ógörög nyelvet és művészeteket, őt megélik szenvedélyük tárgyát. Ógörögül beszélnek, ógörögül gondolkodnak, ógörög eszményeket vallanak – szerelemben, testiségben, mámorban egyaránt. A patakokban folyó bor és szabadon kezelt drogok mellett elsőre semmi meglepő nincs abban, hogy a maga valójában hódolnának a Dionüszosz-kultusznak; ám kísérletük még számukra is beláthatatlan, tán nem is e világi borzalmakba fordul. Gyilkosság követ gyilkosságot, álarcok hullnak a porba, az eszmények és földöntúli szépség birodalmából a nagyon is földhözragadt bűnök ragacsos valóságába csöppenünk. Ahol rögvest kiderül: sosem a tett a legnagyobb próbatétel, hanem hogy tovább éljünk. Eltitkolt vágyak, gyűlöletek, féltékenységek, mindennapi játszmák kapnak önmagukon messze túlmutató jelentést, démonok uralkodnak el a fiatal és könnyelmű bűnösök felett, fáradhatatlanul járjuk haláltáncunkat valami elkerülhetetlen, mocskos vég felé. Egyszerre magasztos és borzasztóan alpári, ahogy a gyilkosság terhét viselni képtelen főiskolások belesüllyednek az önsajnálat, drog, alkohol, önpusztítás mocsarába. Ahol már nincs más, csak a bűn és a gyűlölet – önmagunk és a másik iránt. Ahol a valaha volt eszmények mind sárba hullnak és megmutatják igaz valójukat: csak áltatások, menekülési kísérletek, nagyzási hóbortok voltak, semmi több. Ahol az angyali makacssággal ideologizált játék sírhalomba hulló földgöröngyök képében ránt le a földre.

Tartt a lélek sötétjébe ránt – alattomosan, kifinomultan, sorról sorra mélyebbre hatolva az illúzióink világába. Ott karcol, ahol a legkevésbé számítanánk rá: ifjúkori ideáinkat veszi célba. Mert mindannyian voltunk álmodozó fiatalok, mind hittünk a szépségben, a tisztaságban, saját kivételességünkben és egy tökéletes világban, ahol mindez megvalósulhat. Tartt leránt minket is a mocsokba – ahol édes emlékeket sejtettünk, ott sincs más, csak hazug illúziók és pusztító vágyak. Hajszoljuk az intenzíven megélt, értékes, szépséggel teli élet ideáját, ahelyett, hogy élnénk – a hajsza a tökéletes után öl meg minket. Leggonoszabb csavarja, hogy ezeknek a fiataloknak egytől egyig lett volna lehetőségük minderre – az egy Richard, az örök kívülálló kivételével nem akadályozta őket sem anyagi korlát, sem család, sem az intellektus hiánya. Meglehetett volna mindenük – percekre meg is volt. Miért dobták el a valós idillt holmi zavaros szépségeszményért? Gyönyörű bukástörténet ez, tanulságos, fájdalmas, magával ragadó – olyasfajta regény, ami az olvasás után fejti ki valódi, letaglózó hatását és utána sokáig, nagyon sokáig velünk marad…

Kiadó: Park

Fordító: Greskovits Endre

Patrick Rothfuss: A szótlan tárgyak lassú szemlélése

Négy éve várják kicsik és nagyok milliói szerte a világon, hogy Patrick Rothfuss végre befejezze a Királygyilkos-krónika harmadik részét és lekerítse Kote, a meséjével mindenkit rabul ejtő kocsmáros és Kvothe, a legendás mágus-királyölő-komédiás hőstörténetét. Amikor először találkoztam (tán tavaly?) A szótlan tárgyak lassú szemlélése címmel kis híján kiugrottam a bőrömből hogy „végre!” – persze elég hamar kiderült, hogy nem kellett volna. Ez ugyanis még nem a befejező rész, sőt, még csak nem is valamiféle átvezetés, kis történet a nagyok között, nyári szomjoltó kisregény, mellyel talán-talán kihúzzuk még pár évig. Nem. Ez egy hangulatkép. Illusztráció a Királygyilkos világáról. Annak is egyik legkülönösebb mellékszereplőjéről.

Auri egy rejtély. Az Egyetem alatti sötétben él, pincék, folyosólabirintusok, elhagyott termek, víz alá került egykorvolt otthonok rengetegében. Hogy került oda, senki sem tudja. Mi történt vele, senki sem tudja. Ki ő – senki sem tudja. Egy árny, egy simogató árny, aki olykor megjelenik, ajándékként békét-megnyugvást-meghittséget hozva magával, miközben megtört kis lénye borzalmakról mesél. Auri olykor, mint egy gyermek, alig várja, hogy adhasson kincseiből, máskor, mint egy kivert kutya, reszket egy figyelmes érintésért. Közben saját kis világában él, melyhez soha senki nem férkőzhet közel. Senki, kivéve egyvalakit… Akire vár, akinek ajándékot készít, akinek helyet ad – szívében, otthonában, világában. A legenda neki nem legenda, hanem maga a világ. Aki nem is tudja, micsoda ajándék, ha valaki teljes valóját adná neki.

Auri világába nyerünk betekintést – de csak betekintést ám, percig se higgyük, hogy megismerhetjük őt! A lányt, aki földöntúli érzékeivel talál rá a tárgyakra, hogy aztán megkeresse méltó helyüket; aki minden apróbb-nagyobb tárgyhoz úgy kötődik, ahogy azok megkívánnák; aki látja a szépséget, rendet, a dolgok helyét ott is, ahol más csak keszekuszaságot látna. Auri azért van, hogy megtalálja a dolgok helyét – hogy aprócska mikrovilágában rázza helyre mindazt, ami a „nagy” világban kizökkent. Talán ha mindennek megtalálja a helyét, előbb-utóbb a sajátját is megleli. Önmagában.

„Akaratlanul azt kell találgatnom, vajon hányan megyünk úgy végig az életen, napról napra, hogy egy kicsit megtörtnek és magányosnak érezzük magunkat, holott körülöttünk mások pontosan ugyanezt érzik. […] Ez itt a kissé megtört embereknek szól.” Auri megtört, ahogy Rothfuss írja az utószóban – ő az a gyermeki lényünk, aki nem bír el a világ zajával-bajával, kihívásaival, összevisszaságával. Aki inkább visszavonul szobája magányába és a plüssmackójával beszélget, mint hogy ki kelljen tennie magát az emberi gonoszságnak. A magányt választó, bezárkózó-elzárkózó, szorongó énünk, akit már túl sokat bántottak ahhoz, hogy bízzon. Aki, ha valakit mégis megajándékoz a bizalmával, egész világát neki adja. Auri egy aprócska, törékeny, illanó csoda – frissítő nyári zápor ebben a fülledt, tomboló széllel és pusztító viharokkal terhes világban. Félek, megbánja ő is, hogy kinyílt, félek, elsodorja a vihar – hogy Kvothe-é vagy másé, ki tudja…

…bár tudnánk! Rothfuss lassan felzárkózik Martin mögé a közönség idegeit leginkább borzoló fantasy-szerzők képzeletbeli listáján. Mert szép és jó ez a kisregény, valóban üdítő élmény fejest ugrani Auri világába, de hol van ez attól, amit várunk? Még csak ízelítőnek is sovány. Arról nem is beszélve, hogy finoman szólva nem túl szép húzás egy nagyjából 60 oldalas novellát széthúzni könyv terjedelműre, felturbózni illusztrációkkal és könyvárban eladni (mielőtt bárki félreértené: eszemben sincs a magyar kiadót hibáztatni – az amerikai kiadás pont ugyanekkora, ugyanezen illusztrációkkal, hasonló árfekvésben). Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szerző szándéka szerint ez a novella egy antológiába íródott – csak aztán kinőtte a terjedelmét, másfelé kanyarodott, önálló helyet és időt követelt. Abba az antológiába (George R. R. Martin & Gardner Dozois: Zsiványok - pár hete jelent meg a Fumax gondozásában) végül egy másik novella került - egy másik mellékszereplőről - Auri pedig megkapta saját helyét a könyvespolcokon. Ki tudja, lehet, hogy végülis mindez így van rendjén. Az olvasó pedig még jobban várhatja a trilógia lezárását – most már nem csak Kvothe, hanem Auri sorsa miatt is izgulva. Mert mi tagadás, könnyű megszeretni ezt a kicsit zakkant leányzót.

Kiadó: Gabo

Fordító: Bihari György

Iselin C. Hermann: Dominó

A Dominó szerelmesregény – írja a fülszöveg, és valóban, sokáig nem is más, mint egy újabb - biztos kézzel megírt, kellemesen szellős-franciás - párizsi szerelmesregény. Három nő és három férfi kering benne egymás körül, ki csal, kit csalnak, ki szerelembe esik, ki csak játszik – és az egész közepén ott van maga Párizs, utánozhatatlan hangulatával, könnyed flörtre csábító rakpartjaival, lebegő sáljaival.

Manon, a gazdag, hűvös szépség magányosan tengeti napjait elegáns lakásában, miközben férje, a menő orvos Zephyr látszólag mindent elkövetne, hogy közelebb kerüljön feleségéhez – ám rendre egymás falaiba ütköznek. Rose, a gyermekét egyedül nevelő tűzrőlpattant pincérnő napról napra csak várja, hogy szeretője, a híres író, Toqué végre faképnél hagyja feleségét és igazi család legyenek – hiába. Eric, az életművész-egyetemista-betegápoló, aki mindenkin segít, egy lélekben fiatal és örökké lázadó idős hölgy alkalmazásába kerül. Sabatine, a fotóművész-családanya, aki épp szétszakadni készül unalomba fulladó házassága, két gyermeke és hivatása között, egy szép napon váratlanul belefut egy férfiba, aki fenekestül felforgatja egész életét.

Az olvasó meg nem győzi kapkodni a fejét, hogy ki kicsoda ebben a könnyed kis társasjátékban. Iselin C. Hermann azonban trükkös szerző, és nem hagyja, hogy túlságosan kényelmesen belehelyezkedjünk ebbe a „lebbenünk, mint lepke virágról virágra, különösebb következmények nélkül” hangulatba, ami oly sok franciás szerelmes regény sajátja. A Dominó szerelmesregény – ám a szerelem sötétebbik, bántó, kegyetlen oldaláról. Arról, mily hányavetin csaljuk egymást, bántjuk egymást, mennyire képtelenek vagyunk elköteleződni, megnyílni, elfogadni valakit a maga teljességében. Pofán csap a regény realitása, pedig csak épp olyan, mint az életünk. Nem az a tipikus rózsaszín lányregény.

Sokkal inkább tanmese arról, meddig gabalyodhat valaki a saját hazugságai hálójába, hogy aztán már ő maga se tudja, kicsoda, kihez fűzi hűség, kihez szerelem, kihez kötelesség. Hogy hova jut az ember, ha addig redukálja az érzelmeit, hogy ne érintse meg, ha valaki teljes valóját adná neki. Hogy mennyire elvakítanak a látszatok, a percnyi gyönyör, az életünkön gyorsvonatsebességgel átzakatoló vágy. Van, aki csal, van, akit csalnak. Van, aki a szemünk láttára épül érzelmi analfabétává, és van(nak), aki(ke)t magával ránt és tönkretesz. Kirakós, ami ha kiegészül, legszívesebben nem hinnénk, hogy ilyen létezhet, hogy ennyire gerinctelen, érzelemtelen emberek ily könnyedén csavargatják az ujjuk köré embertársaikat – miközben tudjuk, hogy létezik, hogyne létezne.

Édesen indul ez a regény és nagyon keserű lesz a végére. Mint egy kihűlő kapcsolat, fokozatosan fojtja meg a benne élőket – szereplőt és olvasót egyaránt. A végén nagyon tudunk örülni érzelmekkel zsonglőrködő bűnösünk bűnhődésének, ám óhatatlanul felmerül a kérdés: mi változik? Vajon ő megváltozik? Tanul a hibáiból? Vagy széttöredezett már annyira, hogy fel sem fogja, fel sem merül benne, hogy hol rontotta el? És vajon attól, hogy az ő élete fordulatot vesz, azok, akiket megcsalt, megalázott, eldobott, jobban érzik magukat? Tudnak újra bízni? És vajon ők körültekintőbben szórják szerteszéjjel az érzelmeiket eztán? Vagy minden marad a régiben? Úgy hiszem, Iselin C. Hermann kritikája elég egyértelmű: túlságosan könnyedén játszadozunk egymás érzelmeivel és tesszük kockára újra meg újra azt, ami a legfontosabb. Játszunk, anélkül, hogy ismernénk a játék valódi tétjét. Csoda-e hogy amikor ráébredünk, mit is kockáztattunk, már rég késő?

Kiadó: Park

Fordító: Kertész Judit

Neil Gaiman: Felkavaró tartalom

Legelőször összehánytságnak neveztem a sokszínűségét; és bosszantott, hogy egy-egy formás történetét, ötletét, mifenéjét olykor három különböző formában is: novellaként, rádiójátékként, és képregény gyanánt is futtatja, többször lehúzott rókabőrről beszéltem - viszont már akkor elismertem: az ismert mítoszokkal való, azok törvényszerűségeit mégis zsigeri szintig tiszteletben tartó szabadjáték hallatlanul izgalmas tükör; és füstje alatt ott izzik a parázs. Másodszor már könnyebben elragadhatott a mítoszok tág tereit belélegző, erős alakok jelenléte mellett az olykor harsány, olykor elegánsan visszafogott, könnyed humor; a szokatlan nézőpontok választásával jellemezhető látásmód annyiféle stílusban való megvalósulása. Úgy vettem észre, mintha direkt kísérletezne elbeszélői hangokkal, hogy a meséjéhez valóban meglelje a megfelelő formát; olykor úgy, hogy mások stílusát idézve egyszerre megvalósít és parodizál, olykor úgy, hogy konkrét történetet, ismert mesét világít át a szokatlan nézőponttal. Egyre inkább így kezdtem nézni a különböző médiumokkal való játszódásait is: egyre jobban megbecsülve a hangsúlyeltolódások jelentés-többleteit, a Törékeny holmik másképp tördelődéseit képregény- és novellavariációkba. Mire újraolvashattam új fordításban az első történeteket, már ezt tekintettem Neil Gaiman rövid szövegei egyik legnagyobb értékének: hogy az írójuknak mintha nem volna úgymond „standard elbeszélői stílusa”… (sokat segített, hogy körülbelül ekkorra értettem meg néhány történetét a maga teljében… de erről majd bővebben hajtás után).

Úgyhogy bizony eléggé rosszul esett, hogy a cím ígéretével szemben az új kötet első néhány története egyáltalán nem kavart fel; a megint jól eltalált hangon előadott Bevezető kellően adagolt többletinformációi ellenére sem. Mert tényleg művészi, ahogy az író odagonoszolja ezeket a bevezetéseket az elejére, amolyan fals Ariadné módjára, soha nem ahhoz adva fonalat, ami majd vezethet a történetben – de például amíg a Tükör és füst bevezetőjébe csomagolt plusz novella (A nászajándék) jó értelemben vett pofonnal ért fel, az itt tálalt Shadder olvastán azt éreztem: olyan gaimanes… és ezt nem volt jó érezni. Megköveteltem volna hozzá, és a többihez is azt a (nyilván sok munkával megtalált) hangot, ami keresetlennek tűnik, mégis: kizárólag az általa befoglalt történeté. Nem mondom, nem ügyetlen történetek ezek… Se a nyitóvers, se a Holdlabirintus, se a Vagy ami Cassandrát illeti – szépen összerakott holmik, csak (ismerve a szerzőt) valahol fáradtan csordulnak. Olyan gaimanesek. S talán ettől éreztem sokkal jobban, mire megy ki a játék.

Persze egy ponton túl megint elkezdtem élvezni az olvasást. Már nem a rejtély izgatott (ha volt, ha nem); hanem Az igazság egy barlang a fekete hegyen oda-útja például. Hogy nagyjából sejthető, hova megyünk és miért, de megint fenékig élvezhetem, ahogy fokozatosan kiderül: kivel. Élveztem a Narancs kérdések nélkül is tökéletesen érthető (akár harsány röhögésre ingerlő) válaszait, A Halál és a méz esete kibomlását úgy is, hogy Gaimannel ellentétben én nem vagyok Sherlock Holmes-rajongó. Mire eljutottam a kötet feléig, végre megint éreztem azt a nagyon jóleső ajándékozottság-érzetet, amit az írónál már annyiszor.

Ezek azért sokkal inkább búcsútörténetek, mint a két korábbi novelláskötet meséi – és a kötet egészét tekintve kevesebb bennük a remény. Nyugodtan elmondhatom, hiszen a Bevezetőben maga az író is elárulja: sok történet rosszul végződik legalább egy szereplő számára. Az „én mesélem” egyes szám első személyű hangja még annyira se garancia a megúszásra, mint eddig. Tény, a tündérmeséknek tényleg nem az az értelme, hogy elmondják: vannak szörnyetegek; hanem hogy hirdessék: le lehet őket győzni – de Gaiman jó pár története itt egyes szám első személyben is annak illusztrációja, hogyan ne akard legyőzni a szörnyet. Ilyen értelemben „öreg történetek” ezek: a derűjük derűsebb, de a fájdalmuk is szigorúbb, kíméletlenebb. Halállal kacérkodó történetek. Másképp személyesek, mint a kedvenceim… Talán nem is csoda, hogy az igazi, „csak nekem szól érzetű”, belém maró katarzis most csaknem elmaradt. Mert végül azért akadt néhány olyan történet, amely nemcsak szórakoztatott, de fel is kavart. Mint Árnyéké, a végén… az író még egy londoni történetet ígér vele, s ha azt túléli, ideje visszaküldeni Amerikába, hiszen annyi minden történt, amióta elhagyta. Na, arra maradéktalanul kíváncsi leszek, ha visszatér, hogy hova és hogyan…

Furcsát mondok: minden itt összefoglalt morgásom ellenére, ami Gaiman frissebb novelláit illeti, szerintem valójában azok a fiatal olvasók járnak majd jól, akik ezt a kötetet veszik először a kezükbe. Mert a három közül messze ez a legkönnyebb szövetű; s ehhez képest kellően kiábrándult és illúzióvesztett is. Időnként azért jót játszik a remélhető reménnyel, és jól alapoz annak az időtlen meséhez-fordulásnak, ami a legjobb Gaiman-novellák sajátja. Könnyebb utána a másik kettő veszekedettebb tartalmaival mit kezdeni… A rajongók persze úgyis elolvassák és szeretni fogják… sőt, talán még a verseket is szeretni fogják. Ha magamból indulok ki, biztosan; hiszen rajongó volnék, és én nagyon szerettem őket; számomra a három közül e kötetbe kerültek a legerősebb Gaiman-versek - hogy valamiben kihozzam végre győztesnek… - még recenziós epigonverset is ihlettek.

Aki akarja, azt tovább kalauzolom (vezetem tévútra…), kíméletlenül feltárva tartalmakat; a legkedvesebb novellákra (és persze Árnyékra) koncentrálva – nem is feltétlenül ebből a kötetből kiindulva csak; a hajtás után.

Graham Joyce: A katicák éve

Vannak könyvek, melyeket felesleges boncolgatni. Graham Joyce könyve is ilyen – az utolsó oldalak után úgy dédelgettem magamban az élményt, mint egyet a gyermekkorom homályba burkolózó, délibábos emlékei közül. Ezt a regényt át kell élni, ízlelgetni kell, hagyni, hogy átjárjon, hasson ránk minden lassú, álmatag, lebegő mondatával. Nyitott szívvel, különösebb elvárások - pláne bármilyen műfaji elvárások - nélkül. Csak úgy, önmagában, jólesően. Az se baj, ha néha belealszunk, ha letesszük és csak bámulunk magunk elé, befelé, valahova a messzi múltba. Az se baj, ha közben megpróbálunk kibékülni a saját kísérteteinkkel – ha vannak, Joyce úgyis felszínre csalogatja őket és nem lesz választásunk.

Pedig a felszínen ez egy rém egyszerű történet ám. Az a fajta, ami után a nagy durranást váró olvasók értetlenkedni szoktak – „csak ennyi?”. Ennyi. Egy fülledt, forró, katicainvázióval terhelt nyár; egy lepukkant tengerparti üdülőközpont a maga fénykorában is idejétmúlt látványosságaival; megfáradt, rutinba fásult személyzet; egész éves hajtást kétségbeesetten kipihenni vágyó üdülők; a perzselő napon délibábszerűen felragyogó kísértetek – és az egész közepén a „jajistenemmindjártfelkellnőni” állapotában szédülten lézengő David.

Klasszikus coming-of-age sztori a kamaszkor és a fiatal felnőttkor határán lebegő főiskolásról, aki elindul élete első szülőktől független nyári munkájára, hogy megtalálja önmagát és választ kapjon a múltját érintő kérdésekre. Mindezt a hetvenes évek Angliájának társadalmi változásai közepette – egyszerre küzdve a munkásosztálybeli származással és a mindenáron való kiemelkedni vágyással, a békés tengerparton is ébredező, naná hogy minden bizonytalan fiatalt megkörnyékező szélsőjobbos mozgalmakkal és az első elsöprő erejű szerelemmel (no meg az elsöprő erejű vággyal, ami ugye korántsem biztos, hogy ugyanahhoz fűz…). Daviddel nem történik igazából semmi különös, nem menti meg a világot, nem keveredik országos jelentőségű felfordulásba, nem csöppen kísértethistóriába - bármit is sugalljon az alcím - egyszerűen megtörténik vele minden, ami egy tizenévessel egy sorsfordító nyáron megtörténhet.

Mi meg fognánk a kezét és vezetgetnénk, de közben tudjuk: olyan tapasztalások ezek, melyeken mindenkinek magának kell átesnie. Hiába is óvnánk, amikor a tábor legellenszenvesebb suttyójának csodaszép, elnyomott felségét „mentené meg”; hiába figyelmeztetnénk, hogy ne keveredjen néhány csúsztatott tízesért kétes üzletekbe és politikai gyűlésekre; hiába vágnánk nyakon, amiért nem ismeri fel már az elején, hogy a lánynál, aki figyel, jobbat úgysem talál. És persze hiába is kötnénk az orrára az első alkalommal, ki az üveges tekintetű, szétfoszló öltönyös alak a kisfiúval a parton, aki mintha a régmúlt eltemetett emlékei közül szabadult volna ki – azt pláne tudjuk, hogy a saját kísérteteivel mindenkinek magának kell megküzdenie.

Graham Joyce kivételesen érzékeny író lehetett – látszólag egyszerű és könnyen fogyasztható egynyári felnövés-történetében olyan traumák laknak, melyek, ha összecsengenek a sajátjainkkal, képesek szétmarcangolni; mégis: úgy írja meg őket, hogy közben simogat, mint egy lágy, forróságot enyhítő nyári szellő. Mindeközben emléket állít egy letűnt világnak, melyre (legalábbis nagyon hasonlóra) az én generációm még épphogy emlékezhet – a balatoni úttörőtáborok, vállalati üdülők szottyadt világa ez, ragacsos-hangos-fülledt nyarak, zsákbanfutás és homokvárépítő verseny, helyiérdekű csillagocskák tündöklése a művház színpadán szombat este, tombola a turnus utolsó napján. Könnyű beleveszni ebbe a fullasztó hangulatba, melyet a katicainvázió, a tengerparti kísértetek, a cirkuszi attrakciók épp annyi mágikus realista felhanggal ajándékoznak meg, hogy még ne akarjunk kényszeresen címkézni, csak élvezzük azt a kis „pluszt”, ami ott bujkál a sorok közt… Mestermű. Ide nekem a szerző többi regényét is!

„A jövő olyan lesz, amilyennek mi akarjuk, feltéve, hogy gondosan megtervezzük a jelent. Ami pedig a múltat illeti, az elpereg, mint lábunk alatt a homok. Ezek a dolgok régen történtek, mégis ott világítanak az elmémben. Miközben ezt írom, íróasztalomon egy halom papír tetején üveg papírnehezék pihen. Skarlátvörös, fekete pöttyökkel, és egy gyönyörű katicabogarat formáz.”

Kiadó: Gabo

Fordító: Komló Zoltán

Sirokai Mátyás: A káprázatbeliekhez

Mi vagyunk a káprázatbeliek. A gyönyörű értelemben, amely már a Védákat is áthatotta, a világ körülöttünk összes mérhető és mérhetetlen, számolható és számolatlan, szimmetrikus és amorf jellemzőivel, teljességében és részeire bontva is: káprázat. Ez az első. Ez a verseskötet, Sirokai Mátyás sorban immár harmadik kötete nekünk feszíti (növényi) rakétáit a végtelenbe. A káprázatlakóknak. Nekünk, űrutazóknak. Akik egyébként is elképesztő sebességgel utazunk a végtelen űrön átpörögve saját éltető napunk körül, mint egy gigantikus térben emelkedő (avagy nézőpont kérdése: zuhanó) búgócsiga palástján az apró porszem. Ezen a porszemen űrutazunk úgymond, a teljes hóbelevanc, a számunkra hatalmas, vaskos golyó tetején gélesedő vékonyka teljes-élet; térben és időben kis fikarc, de önmagára oly büszke részeként, a saját kihalásunk rémével-tudatával vert – egyáltalán: tudattal vert-áldott űrutazók. Káprázat is, ismert és ismerhető valóság is; minden, amit csak ismerünk: űrutazik – de legbátrabban a képzeletünk. A szavakat belakó, rajtunk túl mutató álom. A vágy, amely látni akarja, honnan jött és végül hova tart.

II.4. Mindannyian két testbe születünk, senkit nem adnak egyedül az űr karjaiba. Második önmagunk alakja felrémlik olykor előttünk, s ha van magány, amiért elcseréljük a sokaság örömét, páros magányunk az. Távozásunk percében másikunk kilép felettünk egy zsilipajtón, és sétára indul a teljes csend mélyföldjén. Súlytalan léptei könnyítik lépteinket, s ahogy keze a kezünkkel mozdul, lélegzetvételnyi időre félrehajtja a sötétség szövedékét, mely elválaszt bennünket egymástól.

Félrehajtjuk az ágakat, hogy lássuk a horizont fölött keringő, pislákoló szenteket és a rezzenetlen űrt, amit elcseréltünk egy fölénk lebegő, fénylő szentjánosbogár-felhőért. A pillanatért, amikor minden lámpás egyszerre villan. Elcseréltük az érintésért, a kéreg öröméért. Az elforgó földért, aminek árnyékából kilépve másikunk felperzselődik az arany vadállat pillantásában.

Nyugodtan belelapozhatsz a kötetbe, itt-ott kinyitva, hogy kóstolgasd; a képei képzettársításokat provokálnak majd, a gondolatai (letet, hogy…) vitát. De ha elkapott, kedves olvasó, akkor lapozz előre, és vágj neki az utazásnak a maga rendje szerint; az Első Földtől a reménybeli akárhányadik Éter „dzsungeléig”, amihez majd hozzá kell szelídülnünk. Mert a kötet a legjobban úgy működik, mint a valahai filozófiai tanköltemények – melyeknek szellemi örököse; akkor is, ha fegyelmezett vadságában hamar túlszalad a logika, a „miből mi következik” ellentmondásmentes rétegein. A ciklusokra tagolt rendszerben a számok teljes tisztelete benne lakik: nemcsak a rideg matézis, de az okkult szám-felfogása is, ahol az egység kettébomlásának gyümölcse a három, az önismeret első lépcsője a négyes számjegy, s mivel első lépcső, a továbblépő szükségszerűen bukik el az ötös szám sugallta vereség továbblépés-kényszerében. Hatodik ciklus nincs: a győzelmet (a vereség felett) az olvasónak önmagának kell összeraknia. A világ itt tart: a vereség kényszerű továbblépés-kényszerében. Mindannyian tartunk itt; ez a kötet a teljességről megfogalmazott gyönyörű látomásaival, a képzelet elreppenő jövőivel együtt valójában pillanatnyi Űrutazásunk sajátosan pontos tükre is.

IV.9. Levetjük legszebb ruhánkat, a testet, és a levegő harangjaiba bújva emelkedünk az égbe, mely egyetlen csobbanás nélkül nyel el bennünket. Éjszaka indulunk el, földárnyékban, holdsütésben. Mikor a szelek megkötve várják, hogy a délről odaszaladó folyó vize felmelegítse a völgyet, mikor a fák minden élő szemét eltakarják, és csak az űr lebeg felettünk kiterjesztett szárnnyal, akkor indulunk el. 

Lábaink, ezek az elszabadult növényi zsigerek, visszabújnak a földbe, s a térdek szeme többé nem fürkészi, melyik hegy előtt kellene leborulnunk, melyik lejtőről indulhatnánk lombsétára a lapály felett, mely kőképeivel és fenyő-konstellációival a vadaktól népes égbolt mása. Kezeink még a verdeső szárnyak után kapnak, mielőtt az ágak maguk közé fogadják őket, s a szánk, ez az elhagyott barlang, még vörösen felragyog, amikor az üstökös megjelenik az égen, hogy tűzzel keresztelje meg a Földet.

Konkrét mitológiák lenyomatait rejti számos sor, a kultúránk időszigeteinek számtalanszor, olykor merész társításokkal köszön oda… így találkozhat egy szerkezetben Homérosz és Kubrick. Ami egyfelől jó, hatalmas ajándék az olvasott embereknek, értelmi többletek rakott hajója lesz tőle a mondat, sőt búvárolható tartalmak óceánján lebeg a jól rakott hajó, ahova bátran búvárolhatsz, ha odavonz akármelyik jelző – másfelől (akárcsak Bartók Imre félelmetes munkával körbebarikádozott regényfolyama esetében) óhatatlanul ide csúsznak átvezető fontos momentumok, a megérezhető tartalomfolyam útjelző bójái is; az utalásokba. Lesz olvasója, akit lerak majd a saját műveltsége hiányosságainak zátonyán.

Kézbe kell venni. Olyan, mint a borítón található űrhajós-sisak röntgenképe: könnyed hatású, áttetsző látszatai ellenére életben tarthat a saját vákuumaidban. És minden kihallható aggodalma ellenére valójában bizakodó. Hisz bennünk – és ez ma nagy ajándék.

Kiadó: Libri

Géczi János: A Bunkerrajzoló

„Néha jó, néha rossz, néha nem.”

A Bunkerrajzoló nem Likó Marcell életrajza. Inkább egy fiatal fiú története, aki elmerül a reménytelenségben – írja a fülszöveg, és ez olyannyira így van, hogy nem csodálkoznék, ha jó néhány Vad Fruttik rajongó és/vagy celebéletrajz-rajongó az első néhány oldal után sarokba hajítaná a könyvet. Pedig ők szóltak. Egy fiatal fiú története, aki elmerül a reménytelenségben – rögtön helyre kerül a szerző személye is, akitől elsőre tán meglepőnek is tetszhet egy zenészéletrajz. Igenám, de ne feledjük: Géczi János számos verseskötet, művelődéstörténeti tanulmány mellett a legendás Vadnarancsok szerzője is – a nyolcvanas években betiltott, majd vihart kavart kötet, a társadalom peremére szorult fiatalok élettörténet-rekonstrukciója köszön vissza A Bunkerrajzoló lapjain. Ami sokkal inkább szociográfia egy (már megint) peremre szorult, a posztszocialista reménytelenséget maga mögött hagyni képtelen, drogokban, gyógyszerekben, alkoholban menedéket kereső generációról, mintsem Likó Marcell életrajza. Ő a katalizátor és ő a szócső, aki saját történetén keresztül mindannyiunkról mesél. Csak győzzük erővel, ahogy sót szór a sebeinkbe, miközben tépi a sajátjait.

Likó persze remek alany – a Vad Fruttik énekese az elmúlt években már számtalan alkalommal tépte darabokra magát előttünk dalszövegben, színpadon, olyannyira, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni: ismerjük már a történetét. Nehéz gyermekkor, telepi kamaszévek, sárga zsiguli és ’szóljál már muternak dobjon le szotyira pénzt; alkoholista apa, gyógyszerfüggés, drogok, pszichiátria, halálvágy. Ezzel kerül közel, ezért olyan könnyű azonosulni vele, ettől válhat egy generáció himnuszává a „Nem hiszek” vagy a „Nekem senkim sincsen”. Közös élmények, közös emlékek, közös fájdalmak. Együtt süllyedünk vele a reménytelenségbe. És valóban, ha jól figyeltünk, a kötetet olvasva túl nagy meglepetések nem érnek minket – ami viszont simán gyomorszájon vág, az a kendőzetlen őszinteség és az attrakciómentesség.

Szövegszinten és az elmesélt történetben egyaránt – Likó mesél, Géczi jegyzi, minimális szerkesztéssel, a dramatizáltság teljes(nek tűnő) hiányával. Nem életrajz, sokkal inkább oral history – mintha az olvasót kettőjük közé ültetve beszélnék át újra meg újra az élettörténetet. Már-már terápia ami a szemünk előtt folyik: megannyi ismétlés, vissza-visszakanyarodás kulcspontokhoz, mantraszerűen hajtogatott alapvetések. Tudatosítás-elfogadás-továbblépés. Borzasztó vékony jég az, amin Likó és Géczi táncol. Könnyű lenne túldramatizálni (van is mit) könnyű lenne démonizálni az apát, a helyet, a körülményeket, a sorsot – de ennél mindketten józanabbak. A terápia nem ítélkezik. Feltárjuk a legmélyebb rétegeket, felfejtjük az okokat, megvizsgáljuk a különböző oldalakat. Ott mar legmélyebbre a szöveg, ahol az elbeszélő elfogadja, ami adatott, ahol nosztalgiával emlékszik vissza az őt sorson kívül helyező gyerekkorra, ahol azt mondja: vannak jó emlékek, nem csak rosszak. Ahol a „Nem hiszek” alkoholista apafigurájából („…én mindig is nagyon szerettem volna az apámat szeretni.”) beteg öregember lesz, akit féltünk, akiről gondoskodunk, akinek megbocsátunk. „Az esküvői képen […] a fateromon elegáns konfekcióöltöny, a hozzáillő szürke és fehér nyakkendő, amelyet aztán, amikor Szécsi Pál dalát énekeltem a Szimfonik Live-on, az apám tiszteletére a nyakamba akasztottam.” Nekem ettől igazi és őszinte – nem a drogos élmények sorjázásától, nem a botrányos részletektől, nem a kamaszkori kallódástól és a főiskolás évek nihilizmusától, hanem attól, hogy meri vállalni: emberek vagyunk. És a viszonyaink olyan nyomorultul összetettek, hogy azt sose fogjuk megérteni. Vagy megértetni – leginkább az életünket így-úgy-amúgy megkeserítő felmenőinkkel.

Persze aki botrányos részleteket szeretne, az sem fog csalódni. Likó nem kendőzi el a drog nyomorult oldalát, ami messze van a mámortól és a csillogástól, ahogy azt sem, mennyire nehéz kimászni belőle – pláne, ha a művészben épp a drogmámor szakítja át a gátakat és repíti a sikerig. Ami igazából érdekesebb, az a természetesség, amivel ezeknek a fiataloknak a kezébe ugranak a különböző tudatmódosító szerek – hogy hogyan lesz az „életet nem lehet másképp elviselni csak betintázva” apák fiaiból önsorsrontó drogos, hogy hogyan determinál a segélyekből lézengő egykori munkástelep légköre arra, hogy magad is lecsúszott ingyenélő légy. Hogyan nem tud egy egész generáció már megint felállni – mert nem tanultuk, mert olyan mintákat követünk, amelyek csak lejjebb tuszkolnak a reménytelenségbe, mert valódi segítséget sehonnan nem kapunk, mert a könnyen elérhető örömök áráról pont azok nem szólnak időben, akiknek ez a dolguk lenne.

Van kiút? Van. Likónak is volt, és őszintén hiszem, hogy ez a könyv segíthet nekünk, többieknek is. Ha nem is megtalálni a kiutat (mert nem, nyilvánvalóan nem lesz mindenkiből rocksztár), legalább szembenézni azzal, honnan jöttünk. Ez az első lépés…

„Valahogy minden könnyebb, hogyha ki merem mondani, hogy nehéz.”

Kiadó: Athenaeum

Kiadói ösvények, olvasói elvárások – avagy „mi nem ilyen könyveket szoktunk olvasni”…

Lassan egy éve, hogy a Komfortzónák felrúgásáról való elmélkedéssel útjára indítottuk a TÉMÁZÁS rovatot – jelenlegi témánk kis túlzással olvasható annak folytatásaként, kiegészítéseként is. Míg ott az olvasó - azaz én - komfortzónájáról volt szó, ez esetben a kiadókra fókuszálunk. Avagy kiléphet-e egy kiadó a komfortzónájából (ez az egyszerűbb ügy) és megteheti-e hogy tudatosan kizökkenti az olvasót az ő kis komfortzónájából? Vagy épp ellenkezőleg: a kiadó csak ne ugráljon, ne akarjon semmi újat olvastatni velünk, neki kutya kötelessége olyasmivel szórakoztatni a népet, amit az megszokott? (Itt jegyzem meg, hogy kizárólag zsánerirodalomról, azon belül is elsősorban SF-ről lesz szó. A szépirodalom egész más ügy, sokkal összetettebb kérdés, és bizonyos szempontból sokkal előrébb jár e tekintetben, köszönhetően a posztmodern több évtizedes tündöklésének.)

Ha az ember sokat időz könyves közösségi oldalakon vagy könyves blogokon (inkább ne tegye, de hát lenevelni erről a mai netfüggő közönséget reménytelennek tűnik…) rendre belefuthat ugyanannak a polémiának számtalan vadhajtásába. Az olvasók egy része hajlamos úgy tekinteni a kiadókra, mint akiknek egyetlen feladata hogy kiszolgálják az ízlését – ők azok, akik mérhetetlen felháborodásuknak adnak hangot, ha valaki merészel megjelentetni egy addig (nálunk) szokatlan, ismeretlen, idegen hangot. Mert az olvasónak erre nincs igénye. Személyes véleményem erről nem annyira tűr nyomdafestéket, de sajnos be kell látnom, hogy van benne igazság. A többségnek tényleg nincs.

Jó, akkor most kezdjük el meredten bámulni a köldökünket és ne is kísérletezzünk semmi újjal, maradjon - rossz esetben - a jól belakott langymeleg mocsár? Inkább ne! Mert bármilyen túlhaladottnak tűnik manapság, van ennek egy olyan nézőpontja is, miszerint a könyvkiadás nem színtisztán üzlet, hanem kultúraközvetítés is – igazi kardigános idealisták még olyasmit is gondolhatnak (persze csak titokban, hogy más meg ne tudja) hogy valamiféle missziót folytatnak, melynek célja az olvasó minél jobb könyvekkel való ellátása, látókörének szélesítése, ízlésének nem csupán kiszolgálása, hanem finomítása. (Szinte hallom a felháborodás hangjait – mi az hogy egy *** kiadó engem nevelni akar? ÉN tudom, mit akarok, hozzanak nekem olyat amilyet akarok és ne nézzenek iskolás hülyegyereknek!) A szakadék a két véglet között beláthatatlannak tűnik, pedig nem is vagyunk olyan messze egymástól – mert hiszitek vagy sem, egyszer minden újdonságnak számított. Mindannyiunknak volt egy első – első sci-fi, első fantasy, első YA, első urban fantasy. Egyikünk sem az anyatejjel szívta magába a kedvenc zsáner szeretetét. És bár hajlamosak vagyunk azt hinni, mi, olvasók (és mi, emberek) hogy „készen vagyunk”, hogy minket már nem érhetnek meglepetések, hogy nem fogunk megszeretni semmi újat, ez nettó baromság. Csak minimális nyitottság kell hozzá, és lehet hogy jövőre új kedvencet avatunk.

Persze akkor tuti nem, ha szakmányban olvassuk az egy kaptafára íródott regényeket. Ha nem merünk kizökkenni. Ha nem merünk kérdéseket feltenni. Ha nem merünk válaszok nélkül maradni. Ha nem vagyunk hajlandóak megdolgozni a befogadásért. Egyre inkább azt gondolom, hogy a friss, előremutató, újító hangvételű SF befogadásának legnagyobb akadálya az olvasói lustaság. Márpedig mi, olvasók baromi lusta népség vagyunk. Szeretünk jól bejáratott kategóriák mentén gondolkodni. Egy regény (pláne egy szórakoztató regény) az nézzen ki úgy, hogy van eleje-közepe-vége (ugye mindenki emlékszik még az iskolás olvasónaplók bevezetés-tárgyalás-befejezés rémségeire?); azonosulható főhőse és jól körülhatárolható gonosza; világos mondanivalója (ha netán felszólít a tanár és megkérdezi, miről szólt a könyv); egyértelmű tanulsága. Ja és legyen már bekategorizálható, különben tökre nem tudjuk belőni a molyon, hova tartozik. Nem véletlen, hogy a legtöbb formabontó új SF regénnyel kapcsolatban a leggyakoribb kritikák valahogy így néznek ki:

- Nem tudom eldönteni, milyen műfaj…

- Nincs egyetlen pozitív, azonosulható szereplője sem.

- Nem világosak a konfliktusok.

- Most akkor ennek mi a vége?

Ja kérem… Elárulom, az életünkről sem igazán lehet eldönteni, milyen műfajba tartozik (tragikomédia? horror? társadalmi dráma? fantasy? esetleg egy félresikerült viccgyűjtemény?); a legtöbbünk nem számítana „azonosulható főszereplőnek” (én biztos nem szeretnék azonosulni magammal, köszi); a konfliktusaink a legritkább esetben világosak és egydimenziósak és rohadtul nem tudjuk, mi lesz a vége.

Én pont azt szeretem az új „weird” SF regényekben, hogy kiszámíthatatlanok. Hogy furcsák, olykor elmebetegek, hogy olyan utakra visznek, amiken előtte nem hogy nem akartam járni, de el sem tudtam képzelni, hogy ilyen utak egyáltalán létezhetnek. Nem biztos, hogy mindegyiken szívesen kalandozok, nem biztos, hogy mindegyikre visszamennék, nem biztos, hogy mind otthonos vidék lesz. De kellenek ezek a kóstolók, kell, hogy egy könyv pofán csapjon, kell, hogy megmozgasson és visszaadja a rácsodálkozás képességét. És igenis baromira hálás vagyok azoknak a kiadóknak, akik hisznek abban, hogy az olvasó nem csak arra vágyik, hogy fülüket-farkukat behúzva tolják a segge alá a megszokottat, hanem mernek kockáztatni és bevinni minket a zavarosba. És tudjátok mit? Ezerszer inkább elnézem az időnkénti mellényúlást annak, aki bátran válogat és nem kímél, mint annak, aki berendezkedik a biztosra és aztán elkezd szép lassan csúszni lefelé a lejtőn. (Mert azért ne legyenek illúzióink. A remekművek kalapja nem kimeríthetetlen. Lehet örömködni hogy mennyire csúcsszuper hogy a kedvenc kiadónk már az ötszázadik pontosan ugyanolyan regényt teszi elénk, és mi ezt mennyire szeretjük olvasni, de jó ha látjuk: még ha az elején zseniálisan is indultak (???) előbb-utóbb akkor is csökken a színvonal.)

Persze mellényúlások mindig lesznek, nem tetszhet mindenkinek minden, ezt el kell tudni fogadni. Olvasónak és kiadónak is. Ami tőlünk, olvasóktól fokozott nyitottságot követel, az a kiadók részéről fokozott türelmet. A lehető legnagyobb hülyeség kiadói részről azon hisztizni, hogy nem értenek meg és nem esnek hasra tőlem, pedig micsoda remekműveket hozok – sajnos erre is láttunk nem egy példát. Ennél már csak az rosszabb, ha a kiadó a saját rossz gazdálkodását az olvasókon akarja leverni – bocs, de az olvasónak rohadtul semmi köze ahhoz, hogy a könyvkiadás mennyire biznisz, őt az érdekli, hogy jó könyveket olvashasson. A kiadónak meg tudni kell gazdálkodni – és zsonglőrködni a tetemes hasznot hajtó sikerszerzők és a rétegirodalom között. Nem lehetetlen ez sem, szerencsére. Sajnos nehéz úgy tenni, mintha nem lenne az SF egyébként is nehezített pálya – értetlenkedő olvasók kedvelt kifogása, hogy „le vagyunk maradva” pár évtizeddel. Valóban. Kimaradt egy halom olyan regény, ami megalapozná a kortárs nemzetközi trendek feldolgozását és igen, állati jó lenne, ha ezeket be lehetne pótolni, de lássunk tisztán: senki nem fogja pusztán szívjóságból kihozni nekünk az elmúlt évtizedek meghatározó regényeit, csak azért, hogy megértsük az újakat, úgy, hogy köztudott: ami nem friss, abban (kevés kivételtől eltekintve) gyakorlatilag semmi potenciál nincs a magyar piacon. Meg kell tanulnunk eme „mérföldkövek” nélkül olvasni – hiszitek vagy sem, lehetséges. (Amúgy ez egy borzasztó kétélű dolog, sokszor az az érzésem, hogy az olvasó csak kifogást keres, de azt nagyon. Ha valaminek ismerjük az előzményét, rögtön az lesz a baj, hogy „ilyen meg olyan hatásokat mutat”. Ha nem ismerjük, akkor meg nem értjük, mert új. Csoda, hogy a kiadók nem tudnak kiigazodni rajtunk?)

Tanulság? Nincs. Ahogy főhős és körülhatárolható gonosz sincs, mert juszt se nevesítek. Tessék elolvasni a sci-fi címke alatt található bejegyzéseket és úgyis világos lesz, mely kiadót tekintem ebben a játékban pozitív példának :) A többieknek meg csak azt tudom mondani: inkább ne akarjátok kiszolgálni az ízlésemet, köszi. Lepjetek meg. De úgy, hogy a fal adja a másikat.

Többiek a témában:

PuPilla

Nima

FFG

Újraolvasásra várva

A napokban Katacita posztolt újraolvasás témában, én meg roppant mód megörültem neki, mert az utóbbi hetekben-hónapokban egyre többször kerül szóba, hogy újra elő kéne venni ezt meg azt, csak hát mindig oda jutunk, hogy „so many books, so little time” és megyünk tovább az újdonságok felé… Aztán hazafelé a buszon merengve rájöttem, hogy de hát én épp újraolvasok, mégpedig Donna Tartt A titkos történetét – szóval nem is lehetne aktuálisabb a téma. Az újraolvasás egyébként mintha örök vita tárgya lenne könyvmolykörökben. Vannak a javíthatatlan újraolvasók, akik képesek a kedvenceiket évente elővenni és még végig is olvassák őket újra meg újra – és vannak a kizárólag új élményeket hajszolók, akik szerint az újraolvasás egész egyszerűen időpocsékolás. A kettő között persze van vagy ezer árnyalat, de manapság nem annyira divat árnyaltan gondolkodni, ezért ezek halkabbak…

Én régebben rendszeres újraolvasó voltam, ha nem is évente és nem is minden kedvencet, de azért csak elő-elővettem azokat, amik a szívemhez nőttek – kismillió oka van annak, hogy ez miért változott meg. Két éve aztán elkezdtem újraolvasni a kedvenc Woolf-regényeimet, és megmoccant valami: részben, mert újra megízleltem milyen félelmetesen jó élmény „hazaérkezni” egy kedves szövegbe, részben, mert felfedeztem, hogy öt-tíz év után mennyire mást tud adni még az is, amihez a legmeghittebb viszony fűz. Érik, hogy lassan újrafeldolgozzam az egész életművet, hisz nekem ez valóban szerelem, és van olyan darabja amit (kimondani is ijesztő) tíz éve olvastam utoljára. Persze nem Virginia az egyetlen, jó pár nagy kedvenc várja türelemmel a polcon, hogy a nagy komfortzóna-felrúgásaim közepette visszatérjek hozzájuk.

  

Mindenekelőtt A Gyűrűk Ura – mostanában megint sokat időzünk virtuálisan (film, rajz, képek, zene) Hobbitfalván és úgy érzem, pont elég idő telt el a legutóbbi olvasás óta ahhoz, hogy újra beköltözzek a létező legbékésebb vidékre. Csak ne kéne kiruccanni onnan, kellenek a fenének a kalandok :) De ha már Hobbitfalva, akkor nem maradhat ki A Hobbit sem – őt direkt nem vettem elő, amíg le nem csengett a felhizlalt filmes őrület, de most már szabad a pálya. Ráadásul ezt az újragondolt fordítást még egyszer sem olvastam végig szerintem. Évek óta tervezgetem, hogy újra elutazom a Roxfortba is – bevallom, ez egy picit rosszindulatú kirándulás lesz, hisz évről évre egyre több kritikám fogalmazódik meg Harry Potterrel kapcsolatban, de szilárd elhatározásom, hogy mielőtt végképp eltemetem magamban a valaha volt rajongást, még egyszer végigolvasom, hátha visszatér a varázs.

  

Régóta tervben van egy Amerikai istenek újrázás is, pontosan azóta hogy kijött az új, bővített, szépített kiadás; most a Horzsolások (plusz a remek Óceán az út végén) újra ráirányította a figyelmem, de annyira hogy félek levenni a polcról mert tuti a kezemben ragadna :) A hollókirály újrakiadása számomra az év egyik legjobb könyves híre eddig, ami már csak azért is furcsa, mert nekem itt vigyorog a polcon a régi kiadás, bármikor elővehettem volna, csak épp eszembe sem jutott. Most viszont, részben az új, részben a sorozat hatására nagyon rákívántam, egész biztos sorra kerül hamar. Ahogy a Rúnajelek is, pláne mert kezd Harris-elvonásom lenni (Vajon az Ulpius bedőlése után átveszi valaki a kiadását?), no meg mert ezt anno pont a költözésünk idején olvastam, némiképp zaklatott állapotban, félig mindig másra figyelve (ezért nem lett belőle poszt sem). Megérdemelné, hogy egyszer csak rá figyeljek.

  

Ahogy Doris Lessing Az arany jegyzetfüzete is – szintén költözés-áldozat, sokkal nagyobb koncentrációt igényelne, mint amire akkoriban képes voltam, mert egyébként gyönyörű és borzasztó összetett regény. Apropó, Lessing kiadását pláne folytathatná valaki, ha már… Amióta megnéztem a rettenetesen elcseszett végű sorozatot, azóta birizgál, hogy újra kéne olvasni az Átmeneti üresedést – emlékszem, aznap este nem tudtam eldönteni, én emlékszem-e rosszul vagy tényleg ennyire hülyék a készítők, ezért gyorsan elolvastam a végét, aztán csak hasaltam az ágyon a könyvvel és nagyon kellett magam győzködni, hogy letegyem. És ha már Woolf-fal nyitottam a posztot, fejezzük is be Woolf-fal, mert nyilván mindenki rettentően izgatott amiatt, melyik lesz a következő, amit újraolvasok tőle :) Szándékaim szerint a Felvonások között – a szerző utolsó, még épp befejezett, de életében sajtó alá már nem rendezett regénye nem hibátlan, a kritika által jócskán alul is értékelt mű, nekem viszont nagy kedvencem, jó néhány emblematikus jelenettel, amiket szívesen élnék újra.

Maradjunk ennyiben. Érdekes, hogy olyan könyv, ami anno nem tetszett és veszettül szeretnék új esélyt adni neki, egy sem reppent fel erre a listára. Majd egyszer, egy másik élethelyzetben biztos megengedőbb hangulatban leszek és jöhetnek a második esélyek – most inkább azt érzem, a szeretett hangulatokba lenne jó visszaérni. Hogy valóban elolvasom-e őket belátható időn belül? Tudja fene :) Lehet, hogy egy-két hónap múlva megint elkap a gépszíj és csak és kizárólag új élmények kellenek majd. Az a jó, hogy egyáltalán nem vagyunk kiszámíthatatlanok…

És ti hogy álltok az újraolvasásokkal? 

Robert Galbraith: A selyemhernyó

Magam is meglepem vele, hogy leírom (vállalva az elvetemült rajongók felháborodásának kockázatát), de egyre biztosabb vagyok benne, hogy J. K. Rowlingnak a Harry Potter széria „csupán” belépő volt az irodalmi életbe (na jó, dollármilliárdokat érő belépő…) és nem csúcspont. Simán lehet, hogy az még előtte van – akár az is lehet, hogy Cormoran Strike történeteiben éri el. A tavalyi „lopakodó sikerkönyv”, a Kakukkszó után immáron itt a sorozat második része, s ha hinni lehet a szerző terveinek, még legalább öt követi. A legújabb hírek szerint a következő már el is készült. Lássuk!

Rowling tobzódik. A selyemhernyó olvastakor nem egy helyen az volt az érzésem, mintha végre fellélegezne és minden elvárást, könyvpiaci követelményt, célcsoport-tanítási célzatot figyelmen kívül hagyva szabadjára engedné mindazt a gátlástalan fantázia-tömeget, amit eddig - ha nem is nyomott el, de - gondosan keretek közt tartott. Megteheti: most nem gyerekeknek ír, nem kell tekintettel lennie senkire és semmire, nincs felelősség; és hát hogy őszinték legyünk, a piaci sikerre is magasról tehet. Azt ír, amit akar. Ha épp Hieronymus Bosch vásznára illő groteszk horrort akar írni, megteheti. Ha oda akar mondani a londoni belterjes irodalmi életnek, megteheti. Ha társadalomkritikáját vérgőzös krimibe akarja burkolni, megteheti. És ez nagyon jó nekünk.

Cormoran Strike az előző kötetben felgöngyölt szupermodell-gyilkosság után a londoni magánnyomozó-szakma igazi sztárja lett: szó szerint várólistát vezet a potenciális ügyfeleknek. Minden megcsalt feleség, csúf válóper előtt álló üzletember, meghurcolt híresség őt akarja. Közben azért néha arra is szakít időt, hogy jó pénzért bulvárlapokat lásson el értesülésekkel bizonyos politikusok viselt dolgairól (persze mindezen értesüléseket kizárólag törvényes úton szerzi be – a szerző azért nem tagadja meg teljesen önmagát és jól odaszúr a lehallgatási botrányért a bulvársajtónak). Szóval fut a szekér… Közben magánnyomozónk tovább viaskodik a híres papa árnyékával és érzelmi manipulálásban nem kispályás exmenyasszonya emlékével. Mi meg mindkettőnek bemosnánk egyet-kettőt, mert már a második kaland első oldalaira eljutottunk oda, hogy teljes szívünkből imádjuk ezt az olykor nagyra nőtt gyerekként viselkedő veteránt.

Szerencsére nem csak mi vagyunk így ezzel – asszisztensnője is egyre inkább Cormoran és a nyomozószakma varázsa alá kerül. Jó kis páros ők, bármily műfajidegenül hangozzék is, kifejezetten aranyos, ahogy csiszolódnak egymáshoz – dinamikájuk még mindig üde színfoltja a regényeknek, és őszintén remélem, hogy minden pengeélen táncolás ellenére viszonyuk megmarad a kollegiális barátság szintjén, mert ezt bizony nagy kár lenne holmi romantikus klisékkel elrontani. Pláne, mert Robin ebben a részben végre engedi felszínre törni nyomozói ambícióit, és talán-talán a következő etapra kilép a titkárnő szerepköréből, hogy igazi Watsonként egyengesse az ő bumfordi Sherlockja útját. Ehhez mondjuk még át kell verekednie magát undok vőlegényén, aki a háta közepére sem kívánja Robin munkáját, még kevésbé főnökét – na, ezt a pasit is simán megkínálhatná valaki egy-két maflással, kíváncsi vagyok, mit rejteget még ez a hármas kombináció. Látható, hogy egyre közelebb kerülünk a főszereplőkhöz, ami jó – de még mindig vannak titkaik, ami még jobb. Szépen fokozatosan épülnek előttünk a karakterek, ami garantálja, hogy ne unjunk rájuk egyhamar.

Persze nem csak a szereplők épülnek a lapokon, van itt bizony nyomozás is… Nem is akármilyen! Mert miközben sorban állnak a drága idejéért a válófélben lévő szépek és gazdagok, Cormorant felkeresi egy zavarodott, szürke egér típusú hölgyemény, aki elpanaszolja, hogy férje, a közepesen híres író, Owen Quine bizony eltűnt. Nem mintha ez annyira meglepő lenne, párszor már szedte a sátorfáját, de most az istennek se akar előkerülni, ugyan nem keresné-e meg a magánnyomozó ráérő idejében? Nyilván tízből kilencen elhajtanák, hát még hogy fizetni se nagyon tud – nem úgy Cormoran, aki jó szokásához híven alaposan beletenyerel a szószba. Mondhatni, szó szerint.

Kisebb vargabetűk után ugyanis Quine előkerül – ám nem teljesen úgy, ahogy a feleség számított rá. Folyvást sötét leplekbe burkolózó, karikaturisztikusan fennhéjázó, a küldetéstudatos különc alakjában sikerrel tetszelgő írónkat valaki egész konkrétan kibelezte – és hogy őszinték legyünk, ez még a kevésbé extrém dolgok közé tartozik azok közül, amit műveltek vele, de hát hagyjunk némi teret a fantáziának is… (Itt jegyzem meg: érzékeny gyomrúak ne olvassák a könyvet. Ez már nem a Roxfort, ahol a legsúlyosabb sérülést is pikk-pakk visszavarázsolják és a gonosz a biztonság kedvéért önmagát öli meg.) Évi rendes horroradag kipipálva, jöjjön hát a krimi! Hamar kiderül, hogy Quine jószerivel maga terített meg saját kibelezéséhez, hisz megjelenés előtt álló regényében pontról pontra megírta a gyilkosságot. És nem csak azt…

A gondosan dugdosott – épp ezért természetesen a fél londoni irodalmi szféra által olvasott – kézirat bizony nem kímél senkit és semmit: lerántja a leplet nevezett irodalmi szféra tagjainak viselt dolgairól, évtizedes titkokat tár fel, titkolt hajlamokat figuráz ki. Mindezt gótikus rémregénybe bújtatva, sokszoros áthallásokkal és gyomorforgató jelenetekkel tarkítva. Ember nincs, aki ne akarná kinyírni Quine-t, miután olvasta a „Bombyx Mori” rá vonatkozó részeit – tán az egy Michael Fancourt, a sikeres rivális kivételével, aki Quine halála után a regényben a lehetőséget látva gyorsan fel is ajánlja, hogy megírja az előszót a posztumusz megjelenéshez… Bájos, ugye?

Rowling tobzódik – nem csupán a horrorisztikus részletekben, hanem a kritikában is. Ahogy a Kakukkszóban elintézte a divatvilágot és odamondogatott a celebkultusznak, úgy kapja meg a magáét A selyemhernyó lapjain a fennhéjázó, belterjes, saját nagyszerűségének és kivételezettségének tudatától szabadulni képtelen irodalmi elit. Bármily pökhendi, tenyérbemászó tuskó volt is Owen Quine, és bármily undorító víziókat írt, titkon nem tudunk nem szurkolni neki, hogy szúrjon csak oda ezeknek az alakoknak… Persze ekkor már tudjuk, hogy végül neki szúrtak oda alaposan, de akkor is… Néha jó lenne hinni, hogy valaki van olyan bátor (és gonosz, tegyük hozzá) hogy lerántja a lepleket, nem törődve a következményekkel. Aztán persze kiderül(het), hogy semmi sem úgy volt, és az egész csak egy gigantikus átverés. Vagy nem. Vagy ez is csak egy fricska a semmit nem tisztelő marketinggépezetnek, amely manapság már az irodalmi életet is irányítása alá vonta? Vagy?

Vagy egyszerűen csak egy bitang jó krimi. Határozott fejlődés az előző kötethez képest – pedig azt sem érhette sok kritika. Bátor, felszabadult, okos, kíméletlen. Ha engem kérdeznek, Rowling tobzódjon csak tovább!

Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely

Árni Þórarinsson: A boszorkány ideje

Ugye írtam már párszor ezeken az oldalakon, hogy mennyire utálom a meleget? Írtam? Naugye. Ez az érzés az évek előrehaladtával csak súlyosbodik – nem csoda hát, hogy amint beköszöntött a júniusi kánikula, én azonnal elkezdtem viszketni valami skandináv krimi után. Tavaly ilyentájt A terapeuta volt a „túlélőfelszerelés” – a hóval borított svéd tengerpartra képzelve magam még azt sem bántam volna, ha egy őrült sorozatgyilkos üldöz, csak szabaduljak a forró városból. Idén A boszorkány idejére esett a választás – ami ugyan nem skandináv (ugye mindenki emlékszik a középiskolai földrajzórákra?) de legalább északi és szerencsére Izlandon sincs kevésbé hideg, ráadásul itt azért a gyilkosságok is eggyel visszafogottabbak voltak, szóval különösebb borzongás nélkül merülhettem el a fagyos hegyvidék varázsában.

Apropó, varázs! Ha valaki - hozzám hasonlóan - a fülszöveg alapján várna némi mágiát, boszorkányságot, természetfelettit, csalódnia kell: itt bizony a legmitikusabb gonosz maga az ember. Ez is épp elég. Sőt…

De ne szaladjunk ennyire előre. Árni Þórarinsson regénye ugyanis nem is annyira vérgőzös krimi, mint inkább látlelet a kisvárosi Izland mindennapjairól, problémáiról, társadalmi feszültségeiről – emberi tragédiákkal, kapzsisággal, pszichés betegségekkel, helykereséssel súlyosbítva. A krimi itt kedélyes nyomozás, főszerepben egy saját démonaival küzdő újságíróval (igen, ordas nagy közhely, de legalább a „küzdés” maga nem közhelyes) – a rendőrség csak mellékesen van jelen, a nyomozás szigorúan saját szakállunkra történik, két hétvégi „kis színes” között, segítséget sokkal inkább egy középkori színdarab nyújt, semmint a nyomozati anyagok. Az egészet belengi valami jóízű amatőrség, már ami a nyomozást illeti – maga a regény ellenben profi.

Einar, a frissen vidékre helyezett újságíró persze hogy nem találja a helyét – nem elég, hogy küzd alkoholizmusával és minden „tiszta” napot hallatlan sikerélményként kéne megélnie, ha éppenséggel érdekelne bárkit a környezetében, hogy iszik-e vagy sem; ráadásul a főváros nyüzsgéséből (már amennyire Reykjavík nyüzsgő) Akureyri porfészkébe vezénylik, hogy segítsen felfuttatni a vidéki eladásokat. Ezt főképp több helyi tartalommal kéne elérnie, csak hát Izland negyedik legnagyobb városa a maga tizenhétezer lakójával együtt is leginkább egy dunántúli kisvárosra hasonlít, ahol az égvilágon nem történik semmi. Nem csoda, hogy Einar épp készül beleőrülni az unalomba, pláne annak fényében, hogy a helyi kirendeltség vezetője régről gyűlölt kollégája, akinek még zsémbes feleségét és Zsömi nevezetű idegbeteg kutyáját is el kell viselnie az irodában. Csoda-e hogy a legmeghittebb kapcsolat az albérletével együtt járó papagájhoz fűzi?

Akureyri - ide bármikor...

Einar tipikusan az a hétköznapi életéből kizökkent, emberi kapcsolataitól megfosztott szenvedélybeteg, akinek egyszerűen muszáj valami „küldetést” találnia, különben garantált, hogy egy csendes estén vagy leugrik egy hídról, vagy visszaesik. Szerencsére a küldetés rátalál – mi pedig örömmel követjük terápiának is beillő nyomozását.* Egy szép napon a helyi csokoládégyár igazgatójának felesége némiképp gyanús körülmények között kizuhan a csónakból a céges csapatépítésnek szánt vadvízi evezésen és belehal sérüléseibe. Amíg a „gyanús körülmény” kimerül annyiban, hogy a dolgozók jó szokásukhoz híven fogyasztottak némi alkoholt a céges kiránduláson, addig az eset meg is maradna a helyiérdekű bulvárhírek szintjén – amikor azonban a nő idős édesanyja megosztja gyanúját az újságíróval, miszerint lányát meggyilkolták, szép lassan elkezd körvonalazódni a dráma. Nem sokkal később a helyi színjátszókör vezetőjét, a némiképp küldetéstudatos, ám mindenki által körülrajongott huszonéves szépfiút, Skarphédinn Valgardssont (hah, csak leírtam) holtan találják a Vajákos Loftur bemutatója előtti napon. Két rejtélyes haláleset ilyen rövid idő alatt, hát ilyet is ritkán látni errefelé, mégis, a kisváros ugyanolyan álmos unalomban lézeng tovább, mint eddig, csak ez a mindenlébenkanál fővárosi újságíró nem tud megmaradni a hátsóján és mindenáron nyomozni akar. A rendőrség meg valahogy úgy lehet vele, hogy hát jó, ha pattogni akar, pattogjon csak, hátha nekünk is hasznunk származhat abból, amit megtud… Mindeközben a szomszéd városban politikai feszültségek kerülnek napirendre – középpontban a bevándorlás és a kábítószer. De vajon van bármi köze mindennek a fiatal színész és a gyógyszerfüggő gyárosfeleség halálához?

Þórarinsson krimijében az a legjobb, hogy nem is próbálja felvenni a ma divatos krimik tempóját – nem jut minden oldalra egy hulla, nem lőnek a főhősre napjában százszor, még csak az idő sem szorít senkit, nem folyik patakvér és nincs hősies megmenekülés a végén; ahogy nincs lélektépő thriller sem. Lassan csordogáló, komótos, régivágású krimi ez, középpontban az emberrel – a tragédia is úgy szolgálja a makrotársadalmi problémák bemutatását, hogy egy percre sem érezzük azt: minden hulla csak kellék hogy valami nagyot mondjunk. Szerethető szereplőivel, kellemesen otthonos kisvárosi hangulatával, belterjes csipkelődéseivel és fagyos hangulatával - no meg a Vajákos Lofturre való utaláshálóval és az időnkénti idézgetéssel - kiváló szórakozás a régimódi krimik rajongóinak. Nem kell mindig sokkolni.

Kiadó: Scolar

Fordító: Egyed Veronika

*Hogy Einar hogyan jutott idáig, azt nyilván megtudhatnánk a sorozat első három kötetéből – A boszorkány ideje ugyanis egy negyedik. Engem mondjuk nem zavart, hogy nincs a szánkba rágva az előzmény, de legalábbis fura hogy ezt olvashattuk először. Ötletem sincs, vajon kiadják-e a korábbiakat…