2015. június 22., hétfő

Árni Þórarinsson: A boszorkány ideje

Ugye írtam már párszor ezeken az oldalakon, hogy mennyire utálom a meleget? Írtam? Naugye. Ez az érzés az évek előrehaladtával csak súlyosbodik – nem csoda hát, hogy amint beköszöntött a júniusi kánikula, én azonnal elkezdtem viszketni valami skandináv krimi után. Tavaly ilyentájt A terapeuta volt a „túlélőfelszerelés” – a hóval borított svéd tengerpartra képzelve magam még azt sem bántam volna, ha egy őrült sorozatgyilkos üldöz, csak szabaduljak a forró városból. Idén A boszorkány idejére esett a választás – ami ugyan nem skandináv (ugye mindenki emlékszik a középiskolai földrajzórákra?) de legalább északi és szerencsére Izlandon sincs kevésbé hideg, ráadásul itt azért a gyilkosságok is eggyel visszafogottabbak voltak, szóval különösebb borzongás nélkül merülhettem el a fagyos hegyvidék varázsában.

Apropó, varázs! Ha valaki - hozzám hasonlóan - a fülszöveg alapján várna némi mágiát, boszorkányságot, természetfelettit, csalódnia kell: itt bizony a legmitikusabb gonosz maga az ember. Ez is épp elég. Sőt…

De ne szaladjunk ennyire előre. Árni Þórarinsson regénye ugyanis nem is annyira vérgőzös krimi, mint inkább látlelet a kisvárosi Izland mindennapjairól, problémáiról, társadalmi feszültségeiről – emberi tragédiákkal, kapzsisággal, pszichés betegségekkel, helykereséssel súlyosbítva. A krimi itt kedélyes nyomozás, főszerepben egy saját démonaival küzdő újságíróval (igen, ordas nagy közhely, de legalább a „küzdés” maga nem közhelyes) – a rendőrség csak mellékesen van jelen, a nyomozás szigorúan saját szakállunkra történik, két hétvégi „kis színes” között, segítséget sokkal inkább egy középkori színdarab nyújt, semmint a nyomozati anyagok. Az egészet belengi valami jóízű amatőrség, már ami a nyomozást illeti – maga a regény ellenben profi.

Einar, a frissen vidékre helyezett újságíró persze hogy nem találja a helyét – nem elég, hogy küzd alkoholizmusával és minden „tiszta” napot hallatlan sikerélményként kéne megélnie, ha éppenséggel érdekelne bárkit a környezetében, hogy iszik-e vagy sem; ráadásul a főváros nyüzsgéséből (már amennyire Reykjavík nyüzsgő) Akureyri porfészkébe vezénylik, hogy segítsen felfuttatni a vidéki eladásokat. Ezt főképp több helyi tartalommal kéne elérnie, csak hát Izland negyedik legnagyobb városa a maga tizenhétezer lakójával együtt is leginkább egy dunántúli kisvárosra hasonlít, ahol az égvilágon nem történik semmi. Nem csoda, hogy Einar épp készül beleőrülni az unalomba, pláne annak fényében, hogy a helyi kirendeltség vezetője régről gyűlölt kollégája, akinek még zsémbes feleségét és Zsömi nevezetű idegbeteg kutyáját is el kell viselnie az irodában. Csoda-e hogy a legmeghittebb kapcsolat az albérletével együtt járó papagájhoz fűzi?

Akureyri - ide bármikor...

Einar tipikusan az a hétköznapi életéből kizökkent, emberi kapcsolataitól megfosztott szenvedélybeteg, akinek egyszerűen muszáj valami „küldetést” találnia, különben garantált, hogy egy csendes estén vagy leugrik egy hídról, vagy visszaesik. Szerencsére a küldetés rátalál – mi pedig örömmel követjük terápiának is beillő nyomozását.* Egy szép napon a helyi csokoládégyár igazgatójának felesége némiképp gyanús körülmények között kizuhan a csónakból a céges csapatépítésnek szánt vadvízi evezésen és belehal sérüléseibe. Amíg a „gyanús körülmény” kimerül annyiban, hogy a dolgozók jó szokásukhoz híven fogyasztottak némi alkoholt a céges kiránduláson, addig az eset meg is maradna a helyiérdekű bulvárhírek szintjén – amikor azonban a nő idős édesanyja megosztja gyanúját az újságíróval, miszerint lányát meggyilkolták, szép lassan elkezd körvonalazódni a dráma. Nem sokkal később a helyi színjátszókör vezetőjét, a némiképp küldetéstudatos, ám mindenki által körülrajongott huszonéves szépfiút, Skarphédinn Valgardssont (hah, csak leírtam) holtan találják a Vajákos Loftur bemutatója előtti napon. Két rejtélyes haláleset ilyen rövid idő alatt, hát ilyet is ritkán látni errefelé, mégis, a kisváros ugyanolyan álmos unalomban lézeng tovább, mint eddig, csak ez a mindenlébenkanál fővárosi újságíró nem tud megmaradni a hátsóján és mindenáron nyomozni akar. A rendőrség meg valahogy úgy lehet vele, hogy hát jó, ha pattogni akar, pattogjon csak, hátha nekünk is hasznunk származhat abból, amit megtud… Mindeközben a szomszéd városban politikai feszültségek kerülnek napirendre – középpontban a bevándorlás és a kábítószer. De vajon van bármi köze mindennek a fiatal színész és a gyógyszerfüggő gyárosfeleség halálához?

Þórarinsson krimijében az a legjobb, hogy nem is próbálja felvenni a ma divatos krimik tempóját – nem jut minden oldalra egy hulla, nem lőnek a főhősre napjában százszor, még csak az idő sem szorít senkit, nem folyik patakvér és nincs hősies megmenekülés a végén; ahogy nincs lélektépő thriller sem. Lassan csordogáló, komótos, régivágású krimi ez, középpontban az emberrel – a tragédia is úgy szolgálja a makrotársadalmi problémák bemutatását, hogy egy percre sem érezzük azt: minden hulla csak kellék hogy valami nagyot mondjunk. Szerethető szereplőivel, kellemesen otthonos kisvárosi hangulatával, belterjes csipkelődéseivel és fagyos hangulatával - no meg a Vajákos Lofturre való utaláshálóval és az időnkénti idézgetéssel - kiváló szórakozás a régimódi krimik rajongóinak. Nem kell mindig sokkolni.


Kiadó: Scolar
Fordító: Egyed Veronika

*Hogy Einar hogyan jutott idáig, azt nyilván megtudhatnánk a sorozat első három kötetéből – A boszorkány ideje ugyanis egy negyedik. Engem mondjuk nem zavart, hogy nincs a szánkba rágva az előzmény, de legalábbis fura hogy ezt olvashattuk először. Ötletem sincs, vajon kiadják-e a korábbiakat…

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...