Graham Joyce: A katicák éve

Vannak könyvek, melyeket felesleges boncolgatni. Graham Joyce könyve is ilyen – az utolsó oldalak után úgy dédelgettem magamban az élményt, mint egyet a gyermekkorom homályba burkolózó, délibábos emlékei közül. Ezt a regényt át kell élni, ízlelgetni kell, hagyni, hogy átjárjon, hasson ránk minden lassú, álmatag, lebegő mondatával. Nyitott szívvel, különösebb elvárások - pláne bármilyen műfaji elvárások - nélkül. Csak úgy, önmagában, jólesően. Az se baj, ha néha belealszunk, ha letesszük és csak bámulunk magunk elé, befelé, valahova a messzi múltba. Az se baj, ha közben megpróbálunk kibékülni a saját kísérteteinkkel – ha vannak, Joyce úgyis felszínre csalogatja őket és nem lesz választásunk.

Pedig a felszínen ez egy rém egyszerű történet ám. Az a fajta, ami után a nagy durranást váró olvasók értetlenkedni szoktak – „csak ennyi?”. Ennyi. Egy fülledt, forró, katicainvázióval terhelt nyár; egy lepukkant tengerparti üdülőközpont a maga fénykorában is idejétmúlt látványosságaival; megfáradt, rutinba fásult személyzet; egész éves hajtást kétségbeesetten kipihenni vágyó üdülők; a perzselő napon délibábszerűen felragyogó kísértetek – és az egész közepén a „jajistenemmindjártfelkellnőni” állapotában szédülten lézengő David.

Klasszikus coming-of-age sztori a kamaszkor és a fiatal felnőttkor határán lebegő főiskolásról, aki elindul élete első szülőktől független nyári munkájára, hogy megtalálja önmagát és választ kapjon a múltját érintő kérdésekre. Mindezt a hetvenes évek Angliájának társadalmi változásai közepette – egyszerre küzdve a munkásosztálybeli származással és a mindenáron való kiemelkedni vágyással, a békés tengerparton is ébredező, naná hogy minden bizonytalan fiatalt megkörnyékező szélsőjobbos mozgalmakkal és az első elsöprő erejű szerelemmel (no meg az elsöprő erejű vággyal, ami ugye korántsem biztos, hogy ugyanahhoz fűz…). Daviddel nem történik igazából semmi különös, nem menti meg a világot, nem keveredik országos jelentőségű felfordulásba, nem csöppen kísértethistóriába - bármit is sugalljon az alcím - egyszerűen megtörténik vele minden, ami egy tizenévessel egy sorsfordító nyáron megtörténhet.

Mi meg fognánk a kezét és vezetgetnénk, de közben tudjuk: olyan tapasztalások ezek, melyeken mindenkinek magának kell átesnie. Hiába is óvnánk, amikor a tábor legellenszenvesebb suttyójának csodaszép, elnyomott felségét „mentené meg”; hiába figyelmeztetnénk, hogy ne keveredjen néhány csúsztatott tízesért kétes üzletekbe és politikai gyűlésekre; hiába vágnánk nyakon, amiért nem ismeri fel már az elején, hogy a lánynál, aki figyel, jobbat úgysem talál. És persze hiába is kötnénk az orrára az első alkalommal, ki az üveges tekintetű, szétfoszló öltönyös alak a kisfiúval a parton, aki mintha a régmúlt eltemetett emlékei közül szabadult volna ki – azt pláne tudjuk, hogy a saját kísérteteivel mindenkinek magának kell megküzdenie.

Graham Joyce kivételesen érzékeny író lehetett – látszólag egyszerű és könnyen fogyasztható egynyári felnövés-történetében olyan traumák laknak, melyek, ha összecsengenek a sajátjainkkal, képesek szétmarcangolni; mégis: úgy írja meg őket, hogy közben simogat, mint egy lágy, forróságot enyhítő nyári szellő. Mindeközben emléket állít egy letűnt világnak, melyre (legalábbis nagyon hasonlóra) az én generációm még épphogy emlékezhet – a balatoni úttörőtáborok, vállalati üdülők szottyadt világa ez, ragacsos-hangos-fülledt nyarak, zsákbanfutás és homokvárépítő verseny, helyiérdekű csillagocskák tündöklése a művház színpadán szombat este, tombola a turnus utolsó napján. Könnyű beleveszni ebbe a fullasztó hangulatba, melyet a katicainvázió, a tengerparti kísértetek, a cirkuszi attrakciók épp annyi mágikus realista felhanggal ajándékoznak meg, hogy még ne akarjunk kényszeresen címkézni, csak élvezzük azt a kis „pluszt”, ami ott bujkál a sorok közt… Mestermű. Ide nekem a szerző többi regényét is!

„A jövő olyan lesz, amilyennek mi akarjuk, feltéve, hogy gondosan megtervezzük a jelent. Ami pedig a múltat illeti, az elpereg, mint lábunk alatt a homok. Ezek a dolgok régen történtek, mégis ott világítanak az elmémben. Miközben ezt írom, íróasztalomon egy halom papír tetején üveg papírnehezék pihen. Skarlátvörös, fekete pöttyökkel, és egy gyönyörű katicabogarat formáz.”

Kiadó: Gabo

Fordító: Komló Zoltán