Szóval kedveltem ezt a könyvet, mert pont ezt szeretné: olvasmányos formában, minél fiatalabb korban csodálkozz rá. Egyáltalán nem alapos, vagy teljes igényű - a nagynevű emberi hősök: Iaszón és az argonauták, vagy Héraklész és tíz (plusz kettő) feladata Stephen Fry egy másik könyvében szerepelnek, mint ahogy külön megírta a trójai háború meséjét is (valahol remélem, ezek is megjelenhetnek valamikor magyarul). Ebben a könyvében abból táplálkozik, amit nagy szeretettel olvasott, ami megragadta, ami megmozgatta a fantáziáját. Az istenek születése, jobbára Hésziodoszt követve (de bevallottan modern feldolgozások nyomán); az Apollodórosznak tulajdonított Mitológia, Longosz művei, Apuleiusztól Az aranyszamár, de legfőképp Ovidius és az Átváltozások a forrásai – talán, mert az írót is legfőképp a szerelem érdekli, akár az egykori római költőt. Mintha elsősorban nem a hatalom természete, nem az ananké, a kikerülhetetlen végzet érdekelné, hanem a szerelem.
Öltsön akármilyen formát. Stephen Fry csak elmeséli, a maga kedvesen laza modorában, mintha csak beszélgetnénk. Az ígért angol humor ugyan kevesebb volt benne, mint amire számítottam, de legalább intelligens, és eljátszik a mostanában született játékainkkal - hiszen amióta valaki úgy mesélte, Poszeidón egyik fiát úgy hívják, hogy Percy Jackson, azóta lett egy ilyen nevű fia. Tényleg. Mert a mítosznak ez a lényege, az emberek mesélték egymásnak, és ahogy Fry elnevetgél rajta: elég volt egy részeg énekmondó, hogy megszülessen egy új változat belőlük. A szájhagyománynak nincs kánonja (mint ahogy a popkultúrának se). Így eshetett például, hogy (személyes kedvencemnek) a Minótaurusz-történetnek négy különböző variációjára is kultusz épülhetett négy különböző ókori görög városállamban. Csoda, hogy a lejegyzés korában, amikor elterjedt az olvasás az antik világban, fennmaradtak – az ókori (le)írók is hajlamosak voltak nagy egészben, meg összképben gondolkodni, úgyhogy sokat szöszöltek a mítosz úgymond ellentmondás-mentesítésén. Ebben az értelemben az antik istenvilágra meglehetősen későn épült a mi fogalmaink szerinti vallás – tényleg jobban járunk, ha mitológiai kultuszoknak tekintjük őket (s talán minden kritikám ellenére ezért szerettem ennyire ezt a vállaltan felszínes és teljességre nem törekvő bemutatást – mert nem lát bele összképet).
Első kóstolónak kiváló – aztán vagy teremt kíváncsiságot, vagy nem. Mivel azért sikerült így is elég sok történetet belezsúfolni, külön öröm, hogy a kötet végén van pár függelék, köztük egy tisztességes név- és tárgymutató, hogy ezt-azt visszakereshess, ha úgy tartja kedved. Lehet nem szeretni a hasonló, laza szövetű, önkényes megidézéseket, de lassan tényleg ott tartunk, hogy az emberiség közös szellemi kincseire olvasó híján csak a gépi memória emlékezik – egyáltalán nem baj, ha a polcokra kerül egy ilyen szubjektív olvasat. Tanyát verhetne a fejekben az is, hogy ez teszi a mítoszt – ezért az, ami, mert csak szubjektív olvasatai vannak. A lényeg az volna, hogy olvassuk őket. Mert csak úgy döbbenhetünk rá, mennyire gazdag formában van jelen az életünkben ez a gondolkodásmód, hogy erre a szemléletre tényleg van létező igény – hogy élnek vele most is és éltetnek általa. Hogy a ráció világa alatt most is ott lakik a zsigeri vágyak és ösztönök féktelen, háromfejű kutyával őrzött barlangbirodalma, amit se eddig, se ezután nem világíthatsz át teljesen az értelem kézben tartott, fegyelmezett, dolgokra fókuszáló reflektorával – mindig ott borzong körülötte a sötétben az, amire épp nem esik rá a fény. Hiszen aki fényt gyújt, sötétséget is teremt körülötte.
Kiadó: Kossuth
Fordította: Kisantal Tamás
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése