Odüsszeia - film

Képzeljük el, hogy ott vagyunk a mítoszok korának végén, amikor a mesélés és annak szabadsága átadja a helyét az írott szónak. Amikor a létünkbe addig gátlások nélkül avatkozó istenek visszavonulnak a lelkiismeretünkbe, magára hagyva az isten mivoltra ácsingózó embert. A bronzkor végén, vagy a korszakot felszámoló Tengeri Népek kiáradása idején – mondaná a történetírás, bár a leletek alapján mást is állít: hogy Trója végzete nem ostrom volt, hanem földrengés. Mindezzel együtt képzeljük el, hogy ott vagyunk a fáklyák sora és középen égő tűz megvilágította, füstös teremben, a kérők közt, lakoma készül, mint évek óta minden este – de ma mégis más lesz, téttel telibb, hiszen Pénelopé végre férjet választ. Éppen ideje: húsz éve nincs királya Ithakának.
 
Ezt a történetet (lehet, hogy) egy vak énekes jegyezte le, akit Homérosznak hívtak. Bár inkább úgy véljük a sorjázó jelekből, hogy csak tiszteletből felvette ezt a nevet, tisztelgés gyanánt az Íliász szerzőjének köpenyét terítve a vállára. A korszak végén, amikor a mítosz átadja a helyét a logosznak. Amikor leírja az addig ezerféleképpen mesélhetőt, a saját tehetsége keretébe töri – jól tapinthatóan akar valamit a mesével, bár ennyi idő után azt már szinte lehetetlen kinyomozni, pontosan mi volt az aktuális szándék. Mi csak az eredménnyel szembesülünk, az írott művel, úgy, hogy az egykori szájhagyomány gazdagságának csak a híre üli körbe. Szembesülünk a mai, én-központú kultúránk első pillanatával, amikor a hős a mesében, Alkinoosz phaiák király udvarában, Hókarú Nauszikaa és az udvar népe szórakoztatásául deklamáló, Leleményes Odüsszeusz kalandjait mesélő helyi énekes szájából kiveszi a szót, azzal: ez az én történetem, nálam jobban senki nem tudja elmesélni.
 

Ezt a történetet most elmesélte egy másik mesélő, kortársunk, Christopher Nolan - evidensen ugyanígy: a saját meséjévé téve. Amit látunk, csak tágabb értelemben adaptáció, nemcsak az által, ahogy válogat az elmesélt kalandok közül, ahogy áthangszerel, vagy másra fókuszál, mint az eredeti mű (például teljes egészében kihagyja az imént említett phaiák-epizódot...). A klasszika-filológus Karsai Györgynek teljesen igaza van, amikor felméri: Odüsszeusz leghíresebb leleménye, a Trójai Faló valójában ekvivalens Oppenheimer atombombájával. Nolan legfontosabb mondanivalója a kultúránk felszámolása az értelem által, egy olyan világban, amelyből kihaltak az istenek (vagy legfeljebb lelkiismeret-furdalás gyanánt kísértenek a tudatunkban). Én a magam részéről emellé odatennék egy másik igazságot (vagy legalábbis amit annak érzek). Bár a jelenet, ahol a mesélő én átveszi a szót, a filmben nem szerepel, az egész filmet alapjában meghatározza ez az attitűd, és ezer színnel megidézve a teljes mítoszkört megidézi az akkori korszakváltást, azt a kezdetet, az új Eón születését, mégpedig a korszak végén. Hiszen ebben toporog most az emberiség.
 

Tehát miközben számos helyen hűtlen és önkényesnek tűnik (adaptációs etalonként tényleg sehol nem szerepelhetne), egészében ugyanazt a gesztust teszi velünk, amit Homérosz eredetije tett a kortársakkal – elköszön valamitől, ami kiürült, ami tarthatatlan mivoltát nem rejti senki elől, aki nem vak. A kultúránk, a társadalmunk alapvető építőköveit jelentő írott és íratlan szabályok (és a beléjük csomagolt, feloldhatatlan dilemmák) kiürülésének itt leg kézenfekvőbb példája, hogy például az Odüsszeiát is alig (vagy legalábbis édeskevesen) ismerjük. Holott tananyag. Sőt, a saját elképesztően felgyorsult életünkben az ismerők java is csak egyfajta kivonatát, valamiféle olvasatát ismeri – ezen némileg (időlegesen) változtathat maga a film, és nagyon helyénvaló sikere. De az életünk jelenleg az avulékony új és még újabb bűvöletében, az élmények vadászatában rohan (amelyben ez az élmény is csak egy lesz a többi közt) a szembesülés elől: épp felszámolja önmagát, a környezetét, az életfeltételeit – olyannyira, hogy a tudósok egyre szélesebb körben hívják a korszakunk holocén kihalási eseménynek, aminek mi vagyunk a katalizátora, a fűszere.
 

Miben áll ez a gesztus? Hősünk, Odüsszeusz a hosszabb úton indul el, mert nem akarja a legrövidebb úton hazavinni a bűncselekményt, akivé lett. PTSD-s veterán, az összes gyilkos következménnyel: a képességgel, hogy szükség esetén skrupulusok nélkül hatályon kívül helyezze a gátlásait. Ha kér és adnak, jó, de ha nem adnak, erővel elvesz; az általa is tisztelt, otthon hagyott értékrend végképp ott égett Trója tüzében. A felelőssége a Trójai Falóban, a győzelmet hozó értelmi gesztus, a furfang, a lelemény megtestesülésében központosul – és a film gerincének ez tökéletesen megteszi. A teljes mítoszkört ismerők tudják, hogy teljesebb ez a felelősség: az ő leleménye volt egykor Helené férjet választása is. Az összegyűlt kérőkkel ebben a mítoszkörben mindig csak a baj van... A Zeusz és Léda ikerlányait nevelő Tündareósz (aki tudta, ha kiválaszt egyet, az összes többit magára haragítja) Odüsszeusztól kapja a zseniális ötletet: a kérők húzzanak sorsot, de előtte esküdjenek meg: minden erejükkel megvédik az ifjú párt, mintegy egymástól is óvják a nászukat. Ennek az eskünek köszönhető az egész háborúskodás Trója alatt – hogy az egykori kérőknek (ha akarnak, ha nem) menniük kell, miután az (isteni fondorlattal táplált) igazi szerelem Paris képében megszökteti Helenét a férje mellől.
 
Trója elpusztul, a győztesek hazatérnek – ennek az eposzi tematikus alaptípusnak, a nosztosznak, a hazatérés-történeteknek csak a leghíresebbje az Odüsszeia, minden hősnek megvan a magáé (gondoljunk csak Agamemnón sztorijára, Heléné ikertestvére, Klütaimnésztra férjének is kellően vérgőzös mese jut). Ami Nolan olvasatában tényleg különlegessé teszi, valódi korszakhatár-tudatot építve bele, az a felismerés: a kultúránk felemésztő barbárok, a Tengeri Népek valójában mi vagyunk. Ha már szépséges párhuzamok: Konsztantin Kavafisz A barbárokra várva című verse illik ide. Nem kívülről kell várnunk a kultúra-felszámoló barbárokat. Odüsszeusz teljes tévelygése ezt a terhet vetné le, dolgozná fel. Az elénk tárt változat áthangolt nőalakjai, a háborús traumák sújtotta Kirké („minden férfi disznó”), a testi csábítás helyett egyfajta türelmes, gyógyító erő megszemélyesítőjeként elénk kerülő Kalüpszó („menj, ha akarsz, ha készen állsz rá”) azt a keserű terhet oldaná hazavihetővé, amit Odüsszeusz nem szeretne Pénelopé küszöbe elé helyezni (ezért nem mer sokáig emlékezni se rá...). Ezt veszítené el a katonáival együtt is, megélve a legnagyobb vezetői kudarcot: hogy végül magán kívül senkit nem vezet haza.
 

Más kérdés, hogy amit út közben elveszítene, közben eluralta a palotáját. A kérőkkel mindig csak a baj van... Ők is Tengeri Népekként élik a várakozást: a vendégjoggal gátlás nélkül visszaélő, a helyzetet a pillanatban uraló, szokásjog szempontjából támadhatatlan, de etikátlan fosztogatók. A rajtuk állt bosszú viszont tényleg felszámolja azt, ami volt, azt az úgymond ősi rendet, szokásjogot, ami nemcsak Ithakában, de a nagy, eposzi háború előtti világ aranykorában éltette a közösségeket. Mulatok rajta, hogy Nolan ezt a határkő-történetet egy olyan filmnyelv segítségével szúrja le a kultúránkba, amely sokkal közelebb áll a Ben Hur, a Kleopátra és a többi nagyszabású, klasszikus Hollywood-i stúdió-mozi világához, mint akármelyik kortárs filmes eposz nyelvéhez. A történetet, amely végül kimondja: onnan, ahová érkeztünk szellemben és tettben, nincs „hazatérés”. Amely nem meri a leginkább forradalmi véget elénk tenni – ahol a hős véresen odahal a megérkezés hiábavaló kísérletébe. Az egykori klasszikus mozik pátoszos végét választja: az elhajózást a naplementébe (ami amúgy szintén halál-toposz, csak allegórikus). Nolan szerint a kultúránknak vége, mert kiürítettük, mert plakátvékony, mert insta-morzsákba és reels-videókba kéne férjen a mai fogyasztónak – ami képtelenség.
 
Meglátjuk. Van olyan nézet, hogy újból a Titánok Kora jön – de ezt nem tudhatjuk. Kasszandráink nem ismerjük fel, Teiresziászaink az alvilágban... A tudásunk jósol, az általa ismerni véltből. De most is vannak homéroszi ihletettségű mesélőink. Kíváncsi vagyok, hogy Christopher Nolan mit és hogyan mesél legközelebb.