Zadie Smith: A szépségről

„Harry csak annyit szeretett volna, ha Howard leülne, és elölről kezdenék. Még négy óra príma látnivaló volt hátra lefekvésig - régiséges műsorok, ingatlanos műsorok, utazási műsorok és vetélkedős műsorok - amit ő és a fia együtt nézhetnének végig szótlan bajtársiassággal, alkalmanként megjegyzést téve a műsorvezetők kapafogára, apró kezére vagy szexuális gusztusára. Ez ugyanaz lenne, mint elmondani: De jó, hogy látlak! Régen nem jártál itt. Egy család vagyunk. Ám Howard nem volt képes rá tizenhat évesen, és most sem képes. Apjával ellentétben nem hitt abban, hogy az idő azt jelenti, mire tékozoljuk a szeretetünket. Így tehát, hogy ne kelljen társalogni egy ausztrál szappanopera hősnőjéről, kiment a konyhába, hogy elmossa a csészéjét és még néhány edényt. Tíz perc múlva elment.”

Vajon megunjuk valaha, hogy hétköznapi családok elcseszett életeiről olvassunk? Őszintén remélem, hogy nem. Ha elfogadjuk - s miért is ne fogadnánk el - Tolsztoj örökbecsűjét arról, hogy minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan, akkor a téma bizony kimeríthetetlen. Mert hányféleképpen is tudjuk tönkretenni saját életünket és a körülöttünk élőkét? Hányféle mindennapi kis elhallgatásból, félrenézésből, elmulasztott hívásból, sértettségből, dacból, félrelépésből és hazugságból szőtt tragédiát rejtenek a gondosan karbantartott külvárosi házak homlokzatai? És hányféle tragédiát mesélünk magunknak, ha képtelenek vagyunk szembenézni saját életünk kisszerűségével és esendő mivoltunkkal?

Zadie Smith második regénye két család újra meg újra összefonódó mindennapjainak tragikomédiája. Már-már Shakespeare-i szembenállásból indulva bontakozik ki Howard Belsey, az Államokba szakadt angol Rembrandt-kutató és vetélytársa, az Angliában professzorkodó Monty Kipps, valamint feleségeik, gyermekeik, szeretőik, tanítványaik (és ezek mindenféle kombinációi) története. Howard fia - perszehogy apja elleni lázadásból - Monty mentorálásával folytatja angliai tanulmányait, s szeret bele végzetesen az „ellenséges család” lányába. Szerencsére a Shakespeare-i vég elmarad, a fiatalok nem halnak egymás karjaiba, mire zord atyáik tudomást szereznek a románcról, már ki is ábrándulnak, hiába no, felgyorsult világ, lehet ma már Rómeó és Júlia is instasztoriban szakítana mire Lőrinc barát kieszeli végzetes tervét. De legalább arra jó e románc, hogy Howard istenesen hülyét csináljon magából mindkét család előtt.

Mondjuk neki megy ez segítség nélkül is. Kutatásaiban megrekedt, minden kudarcáért a riválisát hibáztatja, egy ostoba félrelépéssel kockára teszi szinte tökéletes családi életét, gyökereitől szabadulna, de nem tud, gyerekei meg mintha elmentek volna mellette – amikor ráadásul az ő egyetemére (ahol évek óta hiába vár véglegesítésre…) hívják vendégelőadónak Monty Kippset, végképp elszakad nála a cérna. Howard hülyeséget hülyeségre halmoz, mégis ő a legszánalmasabb szerethető alak ebben az egész kavalkádban. Tipikusan az a szerencsétlen hülye, aki az életben halálra idegel mindenkit (nem, én se bírnék ki vele egy órát egy légtérben), de amíg csak a lapokon látjuk, megsajnáljuk. Nem úgy, mint a nagy vetélytársat, aki egy igazi szenteskedő szemétláda. A nagyságos Sir Monty Kipps, aki érdeméremként tűzi gallérjára vallásos hitét, miközben tanítványait döngeti; aki azt hiszi, gyermekei szentek, miközben fia hatalmaskodó görény, lánya meg fél Európát végigkufircolta a tizennyolcadik szülinapja örömére (mondjuk ő legalább nagyjából önazonos); aki tisztességet hirdet, miközben megsemmisíti felesége végrendeletét, ha az nem illeszkedik az elképzeléseihez. Nem nehéz ilyen összehasonlításban Howard pártját fogni.

Sajnos összességében a Belsey család se jobb. Howard felesége, Kiki a sértett fekete feleség szerepébe dermedve játssza végig a szerepét, a színdarabszerű dialógok közepette az olvasó szinte nem tudja eldönteni, a dramaturgia ilyen rossz-e vagy a színésznő. Egyszerre hálás és halálra ítélt szerep Kikié: a magányos háromgyerekes anya, akinek gyermekei épp kirepülőfélben, karrierje nincs, csak unalmas munkája, a férje meg épp egy közeli baráttal csalja – arra van determinálva, hogy az olvasó együtt érezzen vele, napjaink tipikus hétköznapi tragikájával, kinek sorsa milliókét reprezentálja. Csak mintha Kiki maga se tudná eldönteni, hogy köszöni szépen, nem kér az együttérzésből, annál ő öntudatosabb, majd megmutatja mindenkinek, milyen fából faragták – vagy lubickoljon még egy kicsit szerencsétlensége mocsarában és sajnáltassa magát.

Zadie Smith legnagyobb erénye, hogy ebből a se nem túl eredeti, se nem túl izgalmas felállásból roppant érdekes és szórakoztató regényt tud rittyenteni – mert hát valóban, a végtelenségig lehet olvasni két család össze-összefonódó szerencsétlenkedéséről az emberi kapcsolatokat illetően. Belsey-ék gyerekei, a Victoria Kipps után epekedő, teljesen jelentéktelen Jerome, a bizonytalanságát feltűnési viszketegséggel leplezni próbáló, nagyhangú, erőszakos önmegvalósítási törekvéseivel már másodévesen a fél egyetemet kiborító Zora és a gimiből kimaradó, haiti menekültek közé keveredő, utcai élettel és művészetekkel kacérkodó Levi sokszor mintha csak eszköz lenne a szülők drámájához – ugyanakkor módszeresen követik el ugyanazokat a hibákat, szóval kétségeink ne legyenek: ők se csinálják majd jobban.

S hogy miről szól még a regény, a két család tragikomédiáján kívül? A cím szerint a szépségről – adja magát, hogy Howard és Monty kutatási területére asszociáljunk, de valójában a festészet vajmi kevés szerepet kap (s ahol valóban van szerepe egy festménynek, az pont nem a két kutató munkássága – ez azért szellemes fricska); ellenben végighúzódik a lapokon a kérdés, mi is a szépség, mitől függ, mit tartunk szépnek és vajon saját szépség-érzetünknek van-e köze bármiféle kanonizált szépségeszményhez? Victoria Kipps csodás fenekétől Hector Hyppolite mitikus festményein és Mozart zenéjén át a szabadversig és Kiki házának ólomüveg ablakaiig minden lehet valaki számára a megtestesült szépség – másnak meg a teljes érdektelenség.

De nem is a szépség itt a központi motívum – sokkal inkább a Zadie Smith védjegyének tartható, nála mindig borzasztóan összetett faji kérdés. A jamaicai-angol származású, észak-Londonban felnőtt írónő műveiben a faji identitás mindig fontos szerepet kap, de tán soha később nem ábrázolta annyira összetetten, mint itt: kezdve a családi örökség révén egy keleti parti kisvárosban udvarház-tulajdonos Kiki bűntudatával, amiért fekete létére haiti menekültet foglalkoztat cselédként, Levi, a jólszituált színesbőrű kölyök némiképp romantizált megmerítkezésével az „igazi” feketék, a haitiról érkezett „testvérek” utcai életében, egészen a tősgyökeres fehér angol arisztokratákhoz mérhetően sznob Monty Kippsig, aki vallásos hittel küzd a pozitív diszkrimináció ellen, mondván, ha ő felül tudott emelkedni származásán, akkor mindenki felül tud önerőből, segítség nélkül is. Van, hogy ez remek pillanatokat szül: Monty egész személyisége, a származás megtagadása és az aköré szőtt ideológia zseniális; ugyanakkor van hogy félremegy: Kiki megcsalatása felett érzett sértettségébe például feleslegesnek éreztem belevonni a bőrszínt – mintha Howard azért csalta volna meg egy fehér nővel, mert az fehér, nem pedig azért, mert eredendően egy görény, aki nem tudja a nadrágjában tartani a farkát (ráadásul később elég természetesen lép félre egy fekete lánnyal is). Nyilván semennyire sem érthetem, mit jelent a bőrszín, mint identitásképző tényező az érintetteknek, legfeljebb olvasóként érezhetem, hol lóg ki a lóláb. Persze Zadie Smith esetében rendre felmerül, hogy könyveit nem csupán művészeti alkotásként, hanem vitairatként is lehet olvasni – ha így van, akkor mindennek helye van.

Nem akarok sok szót vesztegetni az egészen elképesztően borzalmas (avíttas, életszerűtlen, pontatlan) magyar fordításra – leginkább azért, mert ez a számtalan fajta szlenget alkalmazó szöveg még egy jó fordítással is csak döcögne magyarul. Tipikusan az a könyv, amit, ha valaki megteheti, muszáj lenne eredetiben olvasni. Kár hogy ezt nem tudtam mielőtt belefogtam. Viszont még a botrányos fordítás se tudta elfedni az erényeit – Zadie Smith csodásan ír emberi kapcsolatokról, mindennapi kis balfogásainkról, esendőségünkről, és arról hogy többnyire ezeket úgyis megbocsátjuk egymásnak – mert ha szeretünk valakit, akkor a mindennapi kis faszkodásait is szeretjük.  A szívünk mélyén mind gyarló, érzelemvezérelt, kötődésmániás gyerekek vagyunk, nincs mit tenni. Howard és az apja találkozása meg egyszerűen zseniális, már csak azért a novellányi betétért is megéri elolvasni.

Kiadó: Európa

Fordító: Sóvágó Katalin

Zadie Smith: Fehér fogak

„Micsoda békességes lét! Micsoda öröm lehet az életük! Benyitnak egy ajtón, és nincs mögötte más, mint egy fürdőszoba vagy egy nappali. Csupa semleges hely. Nem pedig ezeknek a jelenidejű szobáknak és múlt idejű szobáknak a végtelen útvesztője, hogy ki mit mondott bennük, és tele az egész cuzammen kinek-kinek a történelmi kulájával. Nem azon filóznak folyton, hogy értelmet pofozzanak a régi hibákba. Nem hallgatják örökösen a régi szart. Nem adnak elő bűntudati szavalókórust a tömegközlekedési eszközökön. Tényleg léteznek ilyen emberek. Én mondom. Életük legnagyobb megrázkódtatása, hogy kicseréljék-e a tapétát. Számlafizetés. Kerítésjavítás. Nem érdekli őket, mit művelnek a srácaik, amíg nagyjából egészségesek. Boldogok. És nem világháborúznak minden kibaszott napon azon, hogy kicsodák, és kiknek kellene lenniük, hogy kik voltak és kik lesznek. Tessék, kérdezzétek meg tőlük! Majd ők megmondják. Nincs mecset. Esetleg egy kis templom. Bűn alig. Sok-sok megbocsátás. Nincs flúg. Nincs bolondóra. Nincsenek csontvázak a szekrényben. Nincsenek dédnagyapák. Itt és most húsz fontot teszek rá, hogy a jelenlévők közül Szamad az egyetlen, aki tudja a dédnagyapja combkörméretét! És tudjátok, hogy ők miért nem tudják? Mert nem érdekes! Nekik ez múlt! Így szokás más családoknál. Nem siratják magukat. Nem rohangásznak, mint pók a falon, azon élvezkedve, igen, élvezkedve, hogy mennyire fogyatékosak! Nem azzal töltik az időt, hogy megpróbálják kitalálni, mivel gubancolhatnák össze még jobban az életüket. Ők csak élnek…”

Zadie Smith két utolsó regénye, az NW és a Swing Time után az elsőként - eredetileg az ezredfordulón - megjelent Fehér fogak egészen meglepő élmény volt. Ahhoz képest, hogy újabb regényei mennyire könnyedek, posztmodern játékaik ellenére is egészen könnyen olvasható, laza szövésű darabok, ezen az elsőn néha olyan nehéz átgázolni, mint egy mocsáron – csak húzza, húzza le a lábunkat, legszívesebben hagynánk a fenébe az egészet, mielőtt teljesen belesüllyedünk, aztán persze vonszoljuk magunkat tovább, és a végére megéri, naná, hogy megéri, de azért ott van a kisördög: lehetett volna ezt ennél sokkal kevésbé sűrűre, benne volt vagy négy könyv alapanyaga, minek kellett ennyire eltúlozni? Pláne annak fényében, hogy témáiban sosem tudott elszakadni a „gyökerektől”: Willesden bevándorlóktól tarkálló utcái, az egykori gyarmatbirodalmak legkülönbözőbb nációinak együttélésre tett kísérletei és azok ismétlődő ellehetetlenülései, az identitáskeresés, a múlttal való szembenézés és a múlt erőszakos magunk mögött hagyásának igénye, idegengyűlölet, hagyomány és haladás ütköztetése, új életutak, új választási lehetőségek, új technológiák és azok beemelése a múltban ragadt életekbe – ezek minden könyvében jelen vannak. Tipikus első könyv a Fehér fogak: szerzője mindent, de mindent bele akart írni, ami foglalkoztatta – tán ő sem számított rá akkor még, hogy képtelen lesz „kiírni” magából a múltat, és további regényeiben is ezt fogja boncolgatni.

Mindettől eltekintve a Fehér fogak remek könyv. Két, a végtelenségig össze nem illő barát meséje, akiket a háború poklában sodor egymás mellé a vakvéletlen, hogy aztán sose szabaduljanak egymástól és feleségek, gyermekek, anyósok, ideológiák, szélsőségek, rossz döntések, tudományos áttörések gubancolják össze az őket összekötő szálakat. A külvárosi angol kisember már-már karikaturisztikus iskolapéldája, Archie és a bengáli hős leszármazottja, Szamad egy lerobbant angol tankban bekkeli ki a háború végét, valami isten háta mögötti balkáni falu határában, ahol, hogy-hogy nem, a helyiek elfelejtenek szólni nekik, hogy az egész hajcihőnek vége. Hősi tettek nélkül, az új generációk szemében már inkább ciki háborús emlékekkel vánszorognak el a hetvenes évekig, amikor mindketten friss házasként és újdonsült apaként kezdhetnének új életet. De vajon mifélét?

Szamad, aki egész életében bánja, hogy maga mögött hagyta a hazáját és egy idegen földért harcolt, akinek legnagyobb vágya, hogy ikerfiai közül legalább az egyiket hazaküldhesse, hogy hithű muzulmánként nevelkedhessen ősei földjén. Archie, akit sosem érdekelt saját származása (hisz ő csak egy Jones, átlagosabb brit nem is lehetne), amíg el nem vette a félig jamaikai Clarát és vele hozományként a jamaikai-angol identitással való háborúzást. A környezet Willesden, Északnyugat-London, ahol a londoni bevándorlók nagy része él: muzulmánok, kínaiak, karibiak, írek, elszegényedett angolok. Ahol a hagyományos keresztény (s pogány természeti) ünnepek mellé a legkülönbözőbb vallások ünnepeit is felvették az iskolai naptárba. Ahol aki nem a többségi társadalom kirekesztési kísérleteivel vív éppen, azt egy másik bevándorló náció képviselői akarják tönkre tenni. Sűrű, zavaros közeg ez, ahol a sorsközösség és az egymás iránt érzett gyűlölet és féltékenység alkot robbanásveszélyes elegyet.

Ebbe a közegbe nő bele Archie lánya, Irie és Szamad fia, Millat. Egy iskolai kihágásnak köszönhetően mindketten a középosztálybeli „kirakatliberális” Chalfen család védőszárnyai alá kerülnek és belebonyolódnak a családfő, Marcus Chalfen tudományos munkájába. Chalfenék nem csupán tanítják és munkával látják el a két elveszett fiatalt, de ha kell, pszichológust fizetnek, ha kell, szállást adnak, összebarátkoznának a családokkal, esetlenül tennének jóvá jóvátehetetlen múltbeli vétkeket, és hazahozatnának elveszett testvért a száműzetésből. Segítenének, mégis a legrosszabb gyarmatosító reflexekkel veszik kézbe a „segítségre szorulók” életének rendbetételét. Ezzel persze csak katalizálva az eseményeket, melyek megállíthatatlanul rohannak a szélsőségek felé. Ugyanazt látjuk a Jones - Ikbal - Chalfen családok faramuci dinamikájában, amit makrotársadalmi szinten: amíg képtelenek vagyunk a bevándorlókat, elnyomottakat, hátrányos helyzetűeket valóban partnerként kezelni, és a legtöbb, amit teszünk, hogy elnyomás helyett pátyolgatással és látszatnagylelkűséggel próbáljuk elkendőzni egykori vétkeinket, addig közeledés helyett csak a radikalizálódás felé toljuk mindkét oldalt.

Ami különösen akkor veszélyes, ha az egyik sarkon ott ólálkodik az iszlám szélsőség, mely alig várja, hogy keblére öleljen egy, a globalizációból kiábrándult eltévelyedett fiatalembert; a másikon a jamaikai nagymama és az ő szektája, akik alig várják, hogy megtérítsék az unokát és együtt várják a világvégét; a harmadikon meg radikális állatvédők, akik bárkit szívesen fogadnak, aki Marcus hajmeresztő biológiai kísérletei ellen tüntetne, hát még a bűnös tudós családtagját. Egyszerre küzd itt minden szereplő múlttal, identitással, barátságokkal, szerelmekkel, izmusokkal, tudománnyal és hitekkel. Ami természetszerűen vezet a drámai végkifejlethez, a valódi robbanáshoz, ahol lehull a lepel egy régi titokról, egy barátság megerősödik, egy lövés eldörren, és újabb apa nélküli gyermek jön a világra, akinek lesz még dolga a saját identitásával… Mert sosem változunk, futjuk ugyanazokat a köröket, bogozzuk tovább ugyanazokat a szálakat, és ha visszanézünk húsz év távlatából, látjuk jól: csak egyre gubancosabbak lettek. Változást várni hiábavaló, amíg nem tudunk megváltozni mi, emberek. Amíg múltban élünk, folyvást múltbeli sérelmeket torolnánk, az se érdekel, kin, csak valakibe belerúghassunk. Hátha azzal egy fikarcnyit visszaszerzünk egykor elvesztett méltóságunkból. Nem fogunk.

Sűrű, sok és a végkifejletben már-már nevetséges túlzásokba esik – mégis remek regény. Mert nagyjából mindent elmond bevándorlásról, identitáskeresésről, múlttal való együttélésről és a jövő kiszámíthatatlanságáról, amit el lehet. Zadie Smith nagyon tud írni – mondjuk most már kíváncsi lennék, tud-e másról is írni. Remélem, egyszer kiderül.

Kiadó: Európa

Fordító: Sóvágó Katalin

Kis érdekesség a végére: tavaly egy koncert hatására új zenei kedvencet avattam, erről írtam már az évösszegzőben is – a norvég Beady Belle zenekar egyik száma alatt teljesen véletlenül figyeltem fel Zadie Smith fotójára, és kis utánaolvasással kiderült, hogy egy egész albumot (Cricklewood Broadway – egy északnyugat-londoni utcáról kapta a címét) szenteltek e regénynek. Több dalszöveg idéz szó szerint a regényből („Every Moment”, „My Name on the World”), az egyik szám pedig egy fontos mellékszereplőről kapta címét („Poppy Burt-Jones”). Hangulatában ez a jazzes minimál groove nekem nem illik a regényhez, ettől függetlenül nagyon bírom, ha így összeérnek a szálak és kiderül, hogy számomra fontos alkotók reflektáltak egymásra.

Zadie Smith: Swing Time

„[…] végül rájöttem, hogy ő jobban hat rám a hallgatásával, mint amit én el tudok érni ezekkel a szavakkal. Ugyanazzal tart sakkban, mint mindig: az ítéletével, és ez túlmutat a szavakon. Semmit nem tudok felhozni, ami megváltoztatná azt, hogy én voltam az egyetlen szemtanúja, az egyetlen ember, aki tudja, mi minden lakozik benne, mi mindent nem láttak mások, mi minden veszett kárba, mégis otthagytam őt a láthatatlanok között, ahol ordítani kell, hogy az embert meghallják.”

Willesden, Nyugat-London, nyolcvanas évek: két félvér kislány, a jamaicai származású, politikai ambíciókat dédelgető anyától és angol apától született névtelen elbeszélőnk és a börtönviselt, munkanélküli fekete apától és segélyen tengődő fehér anyától született Tracey a helyi tánciskola tükrei között kötnek életre szóló szeretettel-gyűlölettel teli barátságot. Vagy valami affélét. A kötelék adja magát: a méregdrága rózsaszín tütük és szőke hajfonatok világában a két szegénynegyedből származó félvér kislány véd-és dacszövetségre lép. Közös szenvedélyük a tánc, közös játékuk a szülőkről szóló légből kapott történetek mesélése (így lesz a börtönviselt apa Michael Jackson táncosa, a mindössze egyszer látott hófehér féltestvér a Királyi Balett növendéke). Vetélkedés, gyermeteg képzelgések, koraérett megalázások és zsarolások az egyik, kitörési kísérletek a másik oldalról. Tracey előtt egyetlen út áll: a tánc. Vagy a legjobb lesz, vagy örökre elnyeli a segélyek, bérlakások, drogos bandák, ki tudja hova lett apák világa. Elbeszélőnk ennél eggyel jobb helyzetből indul, köszönhetően az ambiciózus anyának, aki titkon mélységes elégedettséggel konstatálja a felfedezett lúdtalpat és az előadóművészet helyett egyetemre kergeti egy szem lányát.

Annál nagyobb a csalódás, amikor a média szakos diploma és a kilátástalan ügynökségi munka után hősünk egy gyanúsan Madonnára emlékeztető popsztár-ikon személyi asszisztense lesz. Hello magánrepülők, csillogás, földöntúli luxus, világkörüli turnék… Viszlát magánélet, saját karrier, kapcsolatok, barátságok, kötődések… Willesden a múlté. Ahogy Tracey is. A tehetséges, színpadra termett Tracey, aki egyszer még a West Enden is fellépett. Tracey, aki megvalósította a gyermekkori álmot – egy pillanatra. Vajon nem volt elég tehetséges? Nem volt elég kitartó? Vagy csupán láthatatlan volt – a bőre, a lakcímkártyája, a neveltetése miatt? Vagy csak hiányzott a képből a szem, amely meglátja a csiszolatlan gyémántot?

Gyermeki álmok és felnőtt kudarcok – ezek színezik életünket. A két lány barátsága amit adott, el is vette. Mindkettőjüktől. Tracey soha nem emészthette meg, hogy barátnője tanulhatott, míg ő nem – hogy az elbeszélőnek jutottak lehetőségek, hogy válogathatott, míg előtte egyetlen út állt, azon sem tudott végig menni. Elbeszélőnk soha nem emészthette meg, hogy Tracey tehetségesebb volt, hogy barátnőjének legalább jutott egy morzsányi rivaldafény, míg ő maga, a tanulmányaival, a lehetőségeivel, a világlátásával örökre háttérben maradt. Mindkét lány kudarcot vall a saját terepén. És egyik sem tudja megbocsátani a másiknak a saját kudarcát. Hisz hogy is bocsáthatnánk meg az egyetlennek, aki látta, mi rejtőzik bennünk, hogy hagyta, hogy sutba dobjuk?

Sűrű regény a Swing Time, Zadie Smith többfenekű történetben mesél identitásról, barátságról, sztárkultuszról, modern kori kizsákmányolásról, önbecsapásról és a művészet hatalmáról. Olykor elvész a számtalan téma között, és nem egyszer túlzásokba esik (a drámainak szánt szerelmi sokszög például teljesen felesleges kör volt), ennek ellenére minden percet megér a vele töltött idő. A két lány töredezett, egymást gyötrő barátsága a nyomornegyed poklában nem egyszer juttathatja eszünkbe Elena Ferrante világhíres briliáns barátnőit a Nápolyi regényekből – Lila és Elena épp olyan intenzitással teszik tönkre egymás életét, miközben szabadulnának elnyomó közegükből, mint Tracey és barátnője. Tán épp ez az óhatatlan összehasonlítás (óhatatlan, hisz manapság a csapból is Ferrante folyik – köszönhetően immáron nem csak a szerzőt övező rejtélynek, hanem a regényekből készült sorozatadaptációnak is) a ludas abban, hogy e szőttesből nem a barátságtörténet fogott meg leginkább.

Jóval erősebben hatott rám a narrátor identitáskeresése és annak kudarca – és ezzel alapos összefüggésben a körülrajongott sztár mellett láthatatlanul sürgő-forgó, saját életüket, kapcsolataikat, álmaikat háttérbe szorító segítők élete. A névtelen elbeszélő – elmondhatatlanul utálom ezt a frázist. Hisz mit jelent a névtelensége? Ki ő, mi ő? Tracey egykori barátnője. Aimee személyi asszisztense. A sikeres politikus anya lánya. Egy az arctalan sürgő-forgók közül, akik körül veszik azt, aki számít. Zadie Smith egy interjúban az elmúlt korok arctalan háztartási személyzetéhez hasonlította napjaink hírességek körül tucatszám forgó kiszolgálószemélyzetét – nem kedves összehasonlítás, de van benne igazság. Állj rendelkezésre a nap huszonnégy órájában, légy diszkrét, előbb tudd, hogy megéhezik, mint ő maga és állj készenlétben bármivel, amit épp megkíván. Ha kell, utazz az afrikai nyomor legmélyére és játszd el a misszionáriust a kedvéért. Ha kell, vásárolj neki csecsemőt a harmadik világból. Ha kell, intézd el az aktuális szeretője vízumát. Ne kérdezz, ne érezz, csak tedd, amit mond. Ne legyenek önálló gondolataid. Pláne ne legyenek aggályaid.

Nem véletlen, hogy Afrikába érkezvén elbeszélőnk nem találja meg, amit keresne – gyökerek, identitás, összetartozás-tudat: ilyesmit csak az találhat, aki önmagában, saját személyiségében legalább biztos. Aki nem oldódik fel egy másik rávetülő fényében. Aki nem a lázadásban, a nimbusz lerombolásában látja az egyetlen utat a szabadulásra. Keserédes könyv a Swing Time – egymástól, szerektől, rivaldafénytől, bizonyítási kényszertől való függésről; béklyókról, melyeket nem tudunk levetni; barátságokról, melyeket sem megélni, sem magunk mögött hagyni nem vagyunk képesek. Függőségeinkről, melyek árnyékában soha nem találhatjuk meg önmagunkat. Amíg tápláljuk őket, csak elmosódott árnyak lehetünk – mint amit a borítón táncoló nő alakja vet.

Kiadó: Helikon

Fordító: Dudik Annamária Éva

Zadie Smith: NW

„Natalie Blake és Leah Hanwell abban a hitben éltek, hogy az emberek szuggerálják őket, hogy szaporodjanak. Rokonok, idegenek az utcán, emberek a tévében, mindenki. Az összeesküvés még magasabbra nyúlt, mint Hanwell képzelte. Blake kettős ügynök volt. Esze ágában sem volt nevetség tárgyává válni azzal, hogy nem éri el, amit várnak tőle. Számára csak időzítés kérdése volt.”

Ízlelgessük kicsit a fentieket: elérni, amit várnak tőle – írja Zadie Smith Natalie gyermekvállalásáról. Nem ez az (egyetlen) központi témája a könyvnek, mégis: nekem mindent elmond Zadie Smith Északnyugat-Londonjának két hősnőjéről ez az idézet. A teherbe eséssel egy éve próbálkozó, rokonok-barátok-ismerősök élcelődéseit több-kevesebb méltósággal viselő, kudarcos párját vigasztaló, de titokban fogamzásgátlót szedő Leah és a gyerekre sose vágyó, de a lépésről lépésre kitalált, magazinhasábokra illően tökéletes családi életért teljes természetességgel bevállaló Natalie kapcsolatáról. A mai harmincas nők szereplehetőségeiről és a társadalom által támasztott szerep-elvárásokról. A megfelelni akarásról és a kitörés lehetőségéről – avagy csak akkor vagyok képes kitörni fojtogató közegemből, ha beilleszkedem egy másik körülölelő közegbe és magamévá teszem - akár ugyanolyan fojtogató - elvárásait?

Kitörések és fájó állandóságok regénye az NW. London északnyugati része, egy lepukkant willesdeni lakótelep, önkormányzati lakásokkal, segélyen tengődő lakókkal, drogosokkal, leányanyákkal, sittesekkel. Etnikai sokféleség, zavaros vallási közösségek, összetartó és egymást gyilkoló szomszédság, bandaharcok. Innen törne ki a két gyerekkori jóbarát, az ír származású Leah Hanwell és a jamaicai felmenőkkel bíró Keisha Blake. Kettejük körül forog egész NW – hiába hogy Felix és Nathan is itt kering, ez nem csak nagyon London-regény, de nagyon női regény is. Nemhiába, hogy a négy különálló fejezet - négy kvázi-kisregény - közül a leghangsúlyosabb Leah és az immáron Natalie-vá váló Keisha története – Felix realista kisregénye csupán beékelt történet, kvázi-hangulatfestő életkép NW-ből, ami csak baljós hátteret ad a két hősnőnek, míg Nathan fejezete szinte kizárólag a Natalie-val való kapcsolatában érvényes.

Érdekes kísérletezést folytat Zadie Smith a lapokon. Leah posztmodern-töredezett, de sodró lendületű és valójában rém szórakoztató módon elmesélt fejezete és Felix realista eszközökkel megírt „egy napban egy élet” tisztelgése után Keisha-Natalie 185 pársoros részecskére bontott élettörténete mintha direkt pimasz fricska lenne az olvasónak: nesztek fragmentált elbeszélés, nesztek posztmodern, nesztek irodalmi zsonglőrködés, úgyis ez kell… És tényleg. Persze fele ennyire sem működne a zsonglőrmutatvány, ha nem tudná Natalie személyiségéhez illeszteni a formát: a töredezettség tökéletesen szolgálja annak bemutatását, ahogy szereplője viszonyul – élethez, karrierhez, barátsághoz, szerelemhez. Míg Leah a „nem tudom, mit akarok” csapongó, álmatag, sodródó állapotában leledzik, addig Natalie pontról pontra tervezi életét. Kitörését a telepről, karrierépítését, családi életét és lázadását is.

Mert van itt persze lázadás – hogy az önként vállalt normák fojtogatása ellen, vagy csak úgy megszokásból, azt sose tudjuk meg. Nem engednek közel magukhoz ezek a szereplők, így lehet, hogy bár értjük, miért küzd Natalie egyszerre a biztonság és az izgalom, az unalom és a káosz, a kifinomult és a mocskos iránti vággyal, nem érezzük. Ahogy Leah tengődő bizonytalanságát, vagy Felix eksztatikus kitörési kísérletét sem. Furcsa mód aki a legélőbb a szereplők közül, az épp a telep kilátástalanságába beletörődő, profetikus Nathan – mintha azt mondaná a szerző: aki maga mögött hagyja NW-t, az a lénye egy darabját is maga mögött hagyja. Csak akkor maradsz önmagad, ha elfogadod a gyökereid és együtt élsz velük. Persze hogy ez természetszerűen azt jelenti-e hogy bele kell törődni a reménytelenségbe, és meg sem kísérelni egy jobb életet, vagy lehetséges egy középút, arról lehet vitatkozni.

Érdekes, nyugtalanító regény az NW – formai és tartalmi szempontból is. Zadie Smith nem egy léleksimogató szerző, inkább trükkös: amilyen könnyen olvasható, szórakoztató, posztmodern játékai ellenére is olvasóbarát a könyve, annyira belénk mászik, és nem hagyja letenni magát, napokkal az olvasás után sem. Kíváncsi vagyok, mi pluszt adhat hozzá, ha valaki ismeri az ábrázolt környezetet szocio-kulturális szempontból – sajnos én nagyjából semmit nem tudok Északnyugat-London életéről azon túl, amit elsőre kidob a google. Viszont azt jólesően nyugtáztam, hogy nem véletlenül érzem, hogy jól illeszkedik az NW a London-regények sorába – a szerző bevallása szerint is akad itt némi Mrs. Dalloway hatás. Mind Felix, mind Natalie fejezetében ott rejlik egy vaskos Clarissa Dalloway párhuzam lehetősége: egyik esetben az „egy napban az élet” jelleg, másik esetben a folytonos múltba révedés, a térben és időben párhuzamosan tett utazások miatt. Mindenki mozgásban van: nem csak Londonban járkálnak fel-alá, hanem saját múltjuk és jelenük között is, sőt, egy ponton hála a virtualitásnak különböző (egykori, vélt, valós) személyiségeik közt is. Nincs megállás. Nincs állandóság. Nincs biztonság. Az egyetlen, ami állandó, maga NW.

Kiadó: Európa

Fordító: Pék Zoltán