Ki is az a Sheryl Sandberg? Igazi amerikai
„wonder woman”, jelenleg a Facebook operatív igazgatója, a Szilícium-völgy egyik
legbefolyásosabb női vezetője, aki mielőtt Kaliforniába tette át székhelyét, az
USA Pénzügyminisztériumának kabinetfőnökeként is tevékenykedett. A Lean In – Dobd be magad! című könyv
szerzője és az azonos névre hallgató mozgalom megalapítója, mely immáron világszerte
több tízezer nőnek segített a munkahelyi érvényesülésben. A Time magazin „Ne
gyűlöljétek őt, csak mert sikeres!” felhívással tette címlapra, vagyonát 1,5
milliárd dollárra becsülik, többször szerepelt a nagy amerikai listázók „legbefolyásosabb
ez meg az” listáin és sokan őt látnák szívesen Hillary Clinton után a következő
női elnökjelölt szerepében. Mégis, mit tud nekünk mondani ez a saját bevallása
szerint is meglehetősen kivételezett helyzetben lévő szupernő a veszteségről és
a válságról?
Nagyon is sokat. Sheryl 2015-ben, tizenegy
év házasság után váratlanul veszítette el férjét, David Goldberget – egy mexikói
nyaralás során egy délután hirtelen szívmegállás, és nincs tovább. Ordas nagy
közhely, de a gyász munkahelyi sikerektől és társadalmi státusztól függetlenül
mindenkit ugyanúgy sújt. A veszteség ellen nem létezik vakcina. Sheryl két
kisgyerekkel maradt magára, és dacára a munkájának, a kapcsolathálójának, a bankszámlájának
és a szerencsére jelen lévő támogató családjának, megjárta a teljes
elszigeteltség, a magány és a kilátástalanság stációit. Aztán - köszönhetően nyilván
részben analitikus gondolkodásának, részben a körülötte sürgölődő pszichológus
szakembereknek, részben saját, akkor már évek óta vállalt filantrópiájának - elhatározta,
hogy ha már gyermekeit és saját magát kirángatta a kétségbeesésből, könyvet ír
személyes tapasztalatairól – megspékelve barátja, a Wharton Üzleti Iskola szervezetpszichológusa,
Adam Grant tanácsaival és szakmai hozzáértésével.
Gyászfeldolgozásról nem lehet eleget írni –
ezt megtapasztaltam az elmúlt években. Újságírók, szépírók, pszichológusok hada
írt róla – lélektépő merülésektől analitikus esszéken át terápiás írásokig
számos könyv került a kezembe a témában. Sandberg annyiban tud újat mutatni,
hogy még senkinél nem találkoztam azzal a mindent felülíró szándékkal, hogy a
minket sújtó csapás tanulságait kényszerűen felhasználva próbáljuk erősíteni
rezilienciánkat. Nem új fogalom a poszttraumatikus növekedés, de új, ahogy a
saját gyász tapasztalatából kiindulva az egyén és a mikro- illetve
makrotársadalom megküzdési képessége kerül fókuszba.
„A
gyász suttogás a világban és annak zajongó lármájában. A gyász a szexnél, a hitnél, de még annak
jegyszedőjénél, a halálnál is sokkal erősebb, a nyilvánosságban mellőzött tabu –
a temetés pillanatait leszámítva, ám azok túl gyorsan elröppennek.” – idézi Sandberg
Anna Quindlen szavait. A gyászolót körülvevő értetlen csend végigkíséri a
mindennapjainkat. Senki sem értheti meg a másik gyászát – mégis: mindenki
jobban tudja, hogyan kéne gyászolnunk, mint mi magunk. A „túl kéne már lépned
rajta”, a „most már előre kéne nézned”, a „törődj az élőkkel” mind egyfele
mutatnak: nem értjük, ami benned zajlik, nem tudunk hozzáférni a gyászodhoz,
inkább hagyd már abba. Namármost, nem hinném, hogy bárkinek sikerült volna „abbahagyni”
a gyászolást felszólításra – a túllépés, a megküzdés, a jövőbe tekintés nem
kierőszakolható folyamat.
Ellenben fejleszthető – de nem a
gyászidőszakban és nem egycsapásra. Sandberg könyve a személyes vallomáson túl lényegében
azt járja körül, hogyan lehetne már az iskoláskortól segíteni a reziliencia
fejlesztését (például a nálunk is dívó rögzült szemléletmód helyett fejlődési
szemléletmóddal, hogy csak a legtriviálisabbat említsem); milyen társadalmi
intézkedésekkel lehetne megakadályozni, hogy családok kerüljenek az út szélére egy
szülő halála miatt (mert nem, szerzőnk egy percre sem feledi kivételezett
helyzetét, de meglehetősen élesen látja a nála kevésbé szerencsések
veszteségének hatását a családi kasszára is); hogyan védjük ki a gyászunkban turkálók
rosszindulatú támadásait és (visszakanyarodva saját „Lean In” mozgalmához) hogyan
hat a női önérvényesítésre például egy férj elvesztése (gondoljunk csak arra,
hogy egy gyermekeit egyedül nevelő özvegy karrierlehetőségei nagyjából a nulla
felé tendálnak).
Roppant szimpatikus, ahogy Sandberg túllát
a saját személyes veszteségén és megkeresi-megszólaltatja azokat, akik nála
sokkal rosszabb körülmények közt kell megküzdjenek hasonlóan súlyos
veszteségekkel: betegséggel, halállal, bűncselekménnyel, otthontalansággal. A
könyv és a belőle kinövő alapítvány mintha Sheryl Sandberg saját
rezilienciájának lenyomata lenne: ő tán épp ezzel dolgozza ki magából a
gyászát. Akárhogy is, hasznos és megrendítő olvasmány – jó néhány jellegzetesen
amerikai túlzása és olykor becsúszó hurráoptimizmusa ellenére is őszintének
érzem: mind a személyes vallomást, mind a filantróp szándékot. Ha egy ilyen
befolyással rendelkező közszereplőt, mint Sheryl Sandberg, az segít túllendülni
saját gyászán, ha megpróbálja megtanítani a világot kicsit jobban küzdeni a
nehézségekkel, hát csak hálásak lehetünk érte.
Kiadó: HVG Könyvek
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése