Figyelmezzünk a kötet címére -
amit először nem értettem; az első olvasás lendülete fogytán, újra kézbe véve
nyílt csak az értelme. Rasszista utazások. Nos, először is a rasszista nem
utazik - hiszen miért érdekelné az "alacsonyabb rendű" élet
egzotikuma. Hacsak nincs egy ájult tisztelettel emlegetett, másolt mintaképe -
de ha van, valójában oda is "haza megy", oda is (a maga biztos
küldetéstudatában) otthon érezni magát. Tehát a rasszista valójában csak úgy
"utazik", ha hódít. Helyben járó, maradni akaró, makacs (kozmopolita?)
szíveket - ahogy a borító sugallja a vasúti alagút végén a keresztbe sötétülő
kereszttel. Vagy akár irodalmi formákat, ahogy András László foglalja el a
novellát, markánsan a maga szája (feltűnően, széttartóan sokféle) íze szerint.
Olykor használva a medvekutatás
közben tőle már megszokott hangot (azt a fogalmakat értelmezve szálazó, komótos
macitempót); olykor stílusban is több lábon elindulva, mint a Származástechnikai felmérések során (miközben
mintha régi fotókat nézegetnél vele); olykor elbújva a Serpenyő sörpince homályában a többi szereplő mögé (Utolsó út, bazdmeg. És: testvéred neked a
Káin); olykor az etnográfus távolságtartásával (a Sen-kise népét, de magunkat is...); olykor a próféta (mű)haragjával
(Krisztusban szeretett, khm, testvéreim!).
Ez a kötet egy megszólalás határvidéke a belakott irodalmi otthon-érzet körül,
utazás dokumentarizmustól a legendaépítésig - hangfoglalások egy amúgy mindig
felismerhető alaphangú szerző által.
Én András Lászlót az Egy medvekutató feljegyzései miatt szerettem meg - az a könyv egyszer
nagyot repül még (ha ebben a fonnyadozó kultúrában lesz még erre ideje).
Mindenesetre az egyik méltatlanul alulismert kincsnek tartom abban a ránk áradó
gazdagságban, ami a kortárs magyar irodalom. Egy igen hamar gunyorba hurkolt
alaphelyzet ihletett kifeslése volt, társadalomba való be- és kiilleszkedések rajza
- laza szálakkal szőtt, de szépen összefüggő egész. A Rasszista utazások viszont novellák, azaz: n_v_ll_k; kis külön világok - még ha akad két-három történetre
terjedő ciklikus kohézió közöttük, akkor is; még ha egyébként a kötet szépen
húz ívet származástól (végső) elszármazásig, akkor is. A magánhangzók kivétele
egyrészt tovább erősíti a "mással hangzás" műfaji játékát, másrészt
idézőjelbe helyezi magát a műfajt (az én így csinálom önkényébe - mondanám, ha
amúgy nem volnának ezek a történetek annyira jók), harmadrészt jelzi: a fókusz
itt gyakrabban esik a köz-hangzás, s ritkábban a magánhangzás szituációira.
Azoknak kellene írni, akiknek már semmijük nincsen, akik meghalnak.
Hogy nekik legyen mit - nem is az, hogy olvasniuk, hanem legyen valamijük egyáltalán.
Persze, tudom, oda nem vihet magával semmit az ember, de nem is átvinni, hanem
hogy átmenni, hogyan menni át. Nemcsak úgy általában és filozofikusan vagy
éppen hisztérikusan, hanem nagyon is konkrétan. Mindenki más ellesz valahogy.
Addig. Én is elleszek valahogy addig, de nem árt elkezdeni gyakorolni...
Mindazonáltal szolid, ironikus
bemutatkozással indul (a maga módján ez is amolyan rasszista utazás - a
származás körül), érintve a gyerekkort (s a gyermek korát - nagyon fimoman
megtartva, mennyi látszott a gyereknek,
s a belenövő kamasznak belőle). Innen nyílik aztán a már említett kocsmaajtó (Az örök visszatérés); a fogalmakkal
(igen kedvemre) való játék (A mindegy);
a jelentőségteljesnek érzett találkozások jelenség-vizsgálata (Az ebéd); az ismeretlent közel vonni
akaró "oknyomozás" (Remény,
szeretet) - amolyan suta, szelíd, látszólag 'közöm nincs hozzá történetek -
pedig másból sem állnak ezek a mesék, mint a "mással hangzásból", adott
esetben a "velem-hangzásból" - ahogy felismerem András László, s a
saját (nagyjából azonos korban) megélt élményeim össz-közhangzattanát. Miközben
érzem: ez amúgy az azonos idejű élmények mankója nélkül is vígan menne - ez a
mással-hangzás szerintem egy fiatalnak nyilván más visszhangokkal, de
lényegében ugyanúgy intenzív kor- és kórtükör lehet.
Amikor férfivá értem, elhagytam a gyermek szokásait és megtanultam
büntetni azokat. Sokan avval vádoltok, Blaszfémiából származom, noha római
polgár vagyok, vízzel és Szentlélekkel keresztelkedtem. De aki énutánam jön, az
kétszer is meggondolja, hogy bármit mondjon nektek, ha így fogadjátok. Mert nem
én vagyok a világosság, én csak azt mondom, sötét van.
Szeretem az ilyen szövétnek
alkatú szófonatokat, minél lassabban olvasod őket (s minél több elolvasott szó
után) annál inkább nyílik: mennyi mindennel játszik ez a szűkszavúság a
kultúránk ismert (vagy ismerni vélt) erősen gyúlékony kincseiből. Tény, a
humorához sokszor kell némi kultúra - viszont ha megvan, mire és miért (kire és
kiért) szól ki a szerző egy-két meglehetősen találó módon illesztett szóval a
jól ismert (vagy ismerni vélt) szövegből, akkor időnként harsány nevetésre is
ingerel. E tekintetben olyan, mint egy bő lére eresztett, több részletben
elmesélt székely sírvers. Más tekintetben meg nem - mert teljes komolysággal
aggódik értünk. És sajnos nem mondhatom, hogy ne volna aggódni valója.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése