Helen Macdonald: H, mint héja

„Van az életben egy időszak, amikor úgy gondolod, hogy a világ telis-tele van új dolgokkal. Aztán eljön a nap, amikor rájössz, hogy a legkevésbé sem így áll a dolog. Felismered, hogy az élet voltaképpen lyukakból áll. Hiányokból. Veszteségekből. Dolgokból, amik voltak, de többé már nincsenek. És rájössz arra, hogy ezek között a lyukak között, ezek körül a tátongó hiányok körül kell növekedned, pedig átdughatod rajtuk a kezedet, ott, ahol a dolgok voltak, és érezheted az emlékek helyének feszült, fénylő tompaságát.”

Atyaúristen! Nem mondhatnám, hogy minden szempontból jól indult ez az év, de március közepe van és két ilyen félelmetesen jó olvasmánnyal, mint Az Aranypinty és a H, mint héja olvasás szempontjából már most köröket vertünk a tavalyi évre (legalábbis ami a szépirodalmat illeti). Jó egy éve jelent meg ez a könyv, és már akkor felfigyeltem rá, de Amadea óva intett tőle: ő tudja, miért. Tudja, hogy máig betömhetetlen, áttetsző lyukként hordozom a bensőmben apám halálát és a legkisebb karcolás képes felszakítani úgy azt a vékony hártyát, amit ráfeszítettem a puszta életben maradás kedvéért, hogy aztán vinnyogva sírjak a konyhakövön, és napokig képtelen legyek normálisan folytatni az életem. Helen Macdonald könyve pedig nem egy kis karcolás.

Mégis el kellett olvasnom. Mert miközben időnként valóban vinnyogtam és sirattam magam, Helent, Mabelt és az összes veszteséget, újra megmerítkeztem fenékig a gyász legrosszabb pillanataiban, valahol felszabadító hatással volt rám is Mabel repte. A veszteség megszelídíthetetlen – írja a kötet egyik ajánlása; és valóban. A héjanevelés csupán pótlék, groteszk kivetülése legnagyobb kudarcunknak, hogy nem tudjuk a saját képünkre formálni, éleket gondosan elsimogatva, udvariasan kikészítve, visszafogottan mindennapi életünkbe illeszteni a gyászt. Akkor jön, amikor akar és úgy mar belénk, ahogy neki jólesik. Nem törődik társadalmi konvenciókkal, elvárásokkal, „úgy illik”-ekkel. Az idő minden sebet begyógyít… Hát valaki ezt közölje a gyásszal is, legyen kedves.

Helen Macdonald persze valóban felnevelt egy héját. Ami olvasói szemmel csupán pótlék, nála egy gyermekkorból eredő szenvedély kicsúcsosodása – a történész, egyetemi oktató Helen kiskorától szenvedélyes szerelmese a ragadozó madaraknak, tapasztalt solymász. Mikor belevág Mabel nevelésébe, úgy hiszi, tudja, mire számíthat. De a héja, miképp a gyász, kiszámíthatatlan, nevelhető, de nem szelídíthető jószág, egyéniség, aki épp annyira formálja saját képére nevelőjét, mint fordítva. Helen héjaként mártózik meg a vad természetben, gyilkol nyulakat és fürdik könyékig vérben a héja zsákmányától. Átlényegül. Héjaként dobja el magától a konvenciókat, amelyekkel emberként, abban a depressziós, elveszett, egy merő hiányként létező állapotban nem tud mit kezdeni. Az írói teljesítményt dicséri, hogy noha Helen valóban felnevelt egy héját, regénye az első oldaltól az utolsóig olvasható úgy, mint a gyászmunka allegóriája.

Mégis - bár oldalakat tudnék írni az elengedés-visszacsalogatás ördögien gyönyörű köreiről, a láthatatlanság érzéséről, az első sokkról, hogy lehet a gyász ellenére is létezni - kár leragadni ennél az egy aspektusnál. Helen könyve nem csupán gyászmunka és nem is csupán héjanevelési napló – természetfilozófiai elmélkedésekkel tarkított szerelmeslevél is a ragadozó madarakhoz és fájdalmas megemlékezés T. H. White munkásságáról. White, az Üdv néked Arthur, nagy király szerzője maga is kísérletet tett egy héja felnevelésével, ám sem képzettsége, sem tapasztalata nem volt benne, a madarat sokkal inkább házikedvencként kezelte, mint ragadozóként – a félresikerült kapcsolat Gos szökésével ért véget. Helen - noha képzett solymász, már bővében a releváns szakirodalomnak, ráadásul számos szintén képzett madarász baráttal körülvéve - épp a lelkileg sérült, társadalom által kivetett, perverziók és gyerekkori bántalmazások hálójában vergődő White-ban talál előképre. A gyermekként olvasott Arthur, nagy király hatása nyilván nem elhanyagolható, de tipikus depressziós gesztus ez is: a lehető legrosszabb példából kiindulni, hogy úgymond joggal tarthassunk a teljes kudarctól.

Érdekes módon bár megjártam a poklot a gyászmunka olvastán, és olykor nagyon jól szórakoztam Mabel felnevelésének lépésein, legerősebben mégis a regény természet-kezelése maradt meg bennem. Helen úgy elmélkedik a természethez való viszonyunkról, a modern ember eltávolodásáról, a természeti ciklusok, a születés, felnövés, halál mesterséges („civilizált”) elutasításáról, hogy sosem csap át valamiféle trendi „vissza a természetbe” propagandába. Egyszerűen belesüpped a héjalétbe és azon keresztül festi elénk a bozótosban futkározó zsákmányállatokat, az esőtől pettyezett hatalmas réteket, a titokzatos erdőket. Bennem van egy nagy adag városi távolságtartás, mégis gyönyörűséggel mártóztam meg a héjával való vadászat minden egyes leírásában.

„Arra gondolok, hogy mik is a vadállatok a mi képzeletvilágunkban. Meg arra, hogy hogyan tűnnek el nemcsak a szabad természetből, hanem az emberek mindennapi életéből is, és hogyan foglalják el a helyüket az őket ábrázoló képek a képernyőkön és nyomtatásban. És hogy minél ritkábbak lesznek, annál kevesebb jelentést hordoznak, míg végül már csak a saját ritka fajukat fogják jelenteni.”

Ahogy olvasom az idézetet, adja magát a párhuzam: nem csupán a vadállatokat távolítottuk el mindennapi életünkből, hanem a (vad)érzéseket is. A gyász érzésének helyét mára elfoglalták a gyászt ábrázoló képek és idézetek és elvárások és szabályok és rárakódott szertartások. Kizárjuk a lehetőségét is a szabadon szárnyaló gyásznak mert nem illik a társadalmilag ránk kényszerített keretekbe. Helyette koszorút veszünk, gyertyát gyújtunk, udvariasan pityergünk. De a bensőnkben tátongó lyukat semmilyen koszorú nem fogja betömni. Ahogy egy kondorkeselyű röptét sem helyettesítheti száz kép egy röpülő kondorkeselyűről.

Kiadó: Park

Fordító: Makovecz Benjamin