„Leül az ember vacsorázni, és amit addig az életének vélt, egyszerre
véget ér.”
Joan Didion, napjaink egyik
legnagyobb amerikai esszéírója 2003 decemberének végén leült vacsorázni
férjével, a sikeres író és forgatókönyvíró John Gregory Dunne-nal New York-i
lakásuk nappalijában. Egyetlen lányuk, Quintana karácsony első napja óta súlyos
szeptikus sokkban feküdt kórházban és akkorra kómába esett. A kórházból
hazafelé jövet bénultan úgy döntöttek, étterem helyett otthon vacsoráznak.
Didion épp salátát készített, férje az első világháború jelentőségéről
értekezett, amikor egy pillanatra megdermedt, majd leesett a székről. A
következő pillanatban halott volt.
Mihez kezd az ember, amikor
szembesül a felfoghatatlannal, hogy aki negyven évig a társa volt, egyik
pillanatról a másikra a szeme láttára hal meg; egyetlen gyermeke pedig kómában
fekszik és azt sem tudja, az apja halott? Mihez kezd valaki, aki a kórházi
szociális munkás szerint „jól viseli a helyzetet”? Aki nem őrjöng, sír
nyilvánosan, bénul meg a fájdalomtól – vagyis minden tekintetben megfelel
korunk „civilizált gyászról” alkotott elképzeléseinek? Mihez kezd, miközben
belülről lassan, de biztosan megőrjíti a felismerés, hogy milyen tehetetlenek,
kiszolgáltatottak vagyunk a halállal szemben? Írni kezd. Elmenekül. Bezár egy
kaput, tagadja a valóságot, mágikus gondolatokat kezd magában gyűjtögetni –
arról, hogy ez az egész csak vicc, hogy az elhunyt férj visszatér egy nap és
szüksége lesz a cipőire, hogy nem érhet véget csak úgy minden.
Torokszorítóan kemény, szűkszavú
gyászkrónika ez – nem a sírós-kiborulós fajtából, nem a szívettépően megrázók
közül és nem is a „hogyan éljük túl a gyászt” típusú önsegítő könyvek
kategóriájából. Didion minden újságírói bravúrját bevetve kívülről nézi
önmagát, gyászát és özvegységét; úgy analizál, hogy közben az olvasóban
óhatatlanul megfogalmazódik: fordulhatna több empátiával vizsgálata tárgyához.
Aztán helyére kerül, hogy dehát a vizsgálat tárgya önmaga. Az esszéíró
védekezése: a tárgyilagosság. Miután hetekkel apja halála után Quintana
felébred a kómából, értesül a halálhírről, beszédet mond a temetésen, már
gyógyultnak nyilvánítva egyszer csak összeesik a reptéren és az életmentő
agyműtét után újabb heteket tölt kórházban. Didion pedig a lánya betegágya
mellett orvosi jelentéseket olvas, szakkönyvekbe merül, próbálja szakmai
szemmel nézni a kórismét is – a hűvös, távolságtartó hangtól, amivel leírja
Quintana CT-eredményének összefoglalását, a hideg kiráz, olvasás közben a
rosszullét környékez, nem fér a fejembe, hogyan képes ennyire kívülről nézni
ezt az egészet. Miközben tudom: védekezés ez is.
Didion a legintimebb érzéseibe
nyújt betekintést, szinte kukkolásra hívva az olvasót – egy olyan életszakaszba,
egy olyan gyászévbe, amit a legtöbbünknek eszünkben sincs meglesni. Hosszan
időz korunk kicsavarodott gyászkezelési metódusain: a szemlesütéstől a
kenetteljes képmutatáson át a társaságilag elfogadott viselkedésmódokig. Mert
ahogy sok mindent, gyászolni is mindenki más „jobban tud” mint az, aki épp
átéli. És mert a sok ránk aggatott elvárás közepette gyakran mi magunk is
elveszünk: hogyan kéne gyászolnom?
Hogyan kéne árvának vagy épp özvegynek lennem? Hogyan kéne tettetnem, hogy
hiszek a holnapban? A gyásznapló elsődleges funkciója a túlélés – a másik a
tudatosítás. Ha leírom, véglegessé válik. Ha szavakba öntöm, már nem
fikcionalizálhatom, nem ringathatom magam a hitbe, hogy aki elment, visszatér.
Maximum groteszk mód megkönnyebbülhetek egy újabb halálhír hallatán, hogy
„legalább van kivel ebédelnie a túlvilágon”.
Fontos könyv Joan Didion
memoárja. Miközben ahogy az élet minden területén, a gyászfeldolgozással
kapcsolatban is ellepnek minket a szivárvány legkülönbözőbb színeiben pompázó
életvezetési tanácsadó könyvek és a skála másik végén az olykor túldramatizált
fikciók, kevesen, nagyon kevesen mernek ennyire mélyre menni és a végsőkig
csupaszítani saját legbensőbb érzelmeiket. Azok minden ellentmondásosságával,
bizonytalanságával, őrület határán táncolásával együtt. Leírni azt, amit nagyon
nem szokás leírni: lehetetlen ép
ésszel felfogni, miért történik ez meg valakivel. Lehet menekülni mindenféle
hitekbe, lehet analizál(tat)ni, lehet a józanság álcája mögé bújtatni és
elnyomni – de felfogni nem lehet. Csak menni tovább. Kihúzhatjuk magunkat a
legmélyebb gödörből a saját hajunknál fogva, túlélhetjük a legnagyobb
megrázkódtatásokat is, írhatunk könyveket, olvashatjuk sorstársaink memoárjait;
de az a kínzó, megválaszolhatatlan kérdés örökké rágni fog: hogyan érhet véget egy pillanat alatt az,
amit addig az életünknek hittünk?
Kiadó: Európa
Fordító: Varga Krisztina
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése