Ennek az előadásnak csaknem minden
elemét ismerhette az érdeklődő, kultúrára fogékony ember – a Kaláka, vagy Sebő
Ferenc előadta megzenésített verseken generációk nőttek fel, s Gryllus Dániel
csodálatos, megzenésített A teljesség
felé-je se mai gyerek, 1988-ban jelentette meg saját költségén s azóta
számos alkalommal előadta barátaival a zeneszerző. De ahogy a verseskötetet is
érdemes sokadjára is lapozgatni – úgy érdemes újra hallgatni a megzenésített
verset. Főleg, ha így kezdenek egymással a feldolgozások beszélgetni, mint ezen
az estén… A kirajzolódó többlet nem az előadókról, de a megidézett verseken át
Weöresről mondott el szinte minden lényeges dolgot, ami egy ekkora életművel
bíró költő esetében higgyétek el: nagyon nagy szó. S nem utolsó sorban: így
kell méltón ünnepelni, egy ennyire átpolitizált közegben a Magyar Kultúra
Napját, a legapolitikusabb költőnknek szentelt centenáriumi év lezárásaképp, s
halálának 25. évfordulóján – annyi buktató, egymásnak feszülő aktualizált
múlt-nézet, a nem szűnő kulturális háborús sértések és sérülések frontkórházi
közegében. De erre nem is vesztegetnék itt több szót. Mivel hál’ istennek az
alkotók-megidézők sem vesztegettek…
Óriási élmény volt egy színpadon látni a
Kalákát és Sebőéket! Különböző zenei megközelítéssel, más hang- és
hangszeranyagot használva zenésít mind a kettő – de azonos hitellel indulva ki
az adott versből. Elsőre úgy tűnt: a Kaláka-dalokat a felszabadult játékosság,
Sebő választásait a zaklatottabb szövegi attitűdű versek választása is
elkülöníti – persze hamar kiderült, hogy ez így nem igaz. A Kaláka a maga
szelíd módján is képes nagyon együttfájni a verssel – és Sebő is szívesen
vicceli körül a dallammal az arra provokáló strófákat. S fantasztikus, mennyire
ismerik egymást – a reflektorfénnyel kiemelt játszókat az árnyékban figyelő
várakozók végig „kísérték” elhalkított hangszereiken; együtt lélegeztek a
másikkal. Megható volt látni ezt a puszta szakmai tiszteleten messze túlmutató
figyelmet.
Összbenyomását tekintve e páratlan páros
koncert azért leginkább Weöres Sándor Rongyszőnyeget szövő, játékosságában
szavak súlyával dobálózó énjét mutatta fel. A mindannyiunk számára legkedvesebb
„Sanyikát”, aki hallatlanul gunyoros humorral állt a maga költőségéhez is,
előre látta és a helyén kezelve élte meg az „óvodai gyerekköltészet” sikerét –
és aki szerintem hatalmasakat kacagott ezen az estén, a túlvilági költőmezőkön,
amikor kortárs költőink: Kiss Judit Ágnes, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina és
Lackfi János felolvasták Weöres verseire, a magyar nyelv talán leggyönyörűbb
nyelvi ritmikáira írt parafrázisaikat. Mindenki a maga jól felismerhető módján
játszott el a játékkal; mindenkinek máshogy állt hozzá a szava – számomra
legmerészebben tán Lackfié –, jó volt hallani, a közönség mennyire jól
szórakozik. Jó volt ezt látni; persze tény: ezek a megidézett Weöres versek
valóban a legismertebb költészeti közkincseink – s a parafrázis teljes
élvezetéhez kell az eredeti ismerete…
S ezután felvételről láthattuk magát a
költőt, verset mondani. Iróniával, a maga hajlíthatatlan, konok szelídségével
mondta Nagyság című versét. Íme, egy
részlete:
…valamennyi
dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret
vonz
engem, nem a nagy ragyogás, a szörnyű talapzat.
Létrehozni
a velem született s a szerzett képességtől telhető
legjobbat,
ha cipőt szegelek, ha fát ültetek, ha verset írok:
ennyit
kívánok önmagamtól. Munkámat használni lehessen,
ne
szájtátva csodálni.
Nem
akarok óriás hulla lenni, melyen tízezer évig araszolva majszol
megannyi
puhány kandiság (mit izélt, hol?) és kathedra-hű hódolat;
se
példakép, mellyel az új kezdeményeket dermeszti meg
a
múltba mutató zsandárkodás; se fennkölt szobor a sarkon,
melyről
csurog a vidám verebek kritikája…
Úgy álltunk fel a szünetre, hogy ha
ennyit kaptunk volna ettől az estétől, már megérte volna eljönni érte. Pedig a
szünet után jött a java. A Gryllus Dániel válogatta, megzenésített részletek
Seress Zoltán prózai cezúráival gyönyörűen idézik meg A teljesség felé gondolat-ívét – és felrajzolják Weöres kevéssé
„általánosan ismert” másik arcát, a rólunk hallatlan felelősséggel gondolkodni
hajlandó, értünk beszélő költőt. Aki egész életén át kereste a szavaiban is azt
a hiteles helyet, ahonnan olyannak látszik a világ, amilyennek érzi. Aki minden
játékos hajlandósága ellenére azok közt van, akik a látszatok fátylainak
lerántásában a legmesszebb jutottak. A költő mesterének: Hamvas Bélának
ajánlotta e filozofikus, prózai művét – s Hamvas ezt az ajánlást köszönettel el
is fogadta. A magam részéről számtalanszor ajánlottam már Hamvasra
kíváncsiaknak első olvasmányul ezt a könyvet. Mivel Weöres megfogásai meglepően
pontosan építik fel az irányokat, amelyek mestere hatalmas (változásaival
együtt értelmezendő) életművében legalábbis megnehezítik az eltévedést.
Amikor először halottam róla, a megzenésítés
gondolata is mulattatott – nos, tévedtem. Nemcsak közelebb hozza a szövegeket;
a zene körbeölelő tartalmai olykor meglepően komoly többlettel is
megajándékozzák az énekelt szavakat. A kibomló többletek sorát ezen az estén tovább
gazdagította, hogy Horváth Csaba komoly táncszínházi produkciót koreografált az
előadáshoz, amelyet a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színház szakos
hallgatói adtak elő. Érzésem szerint a táncosok elé mindvégig hihetetlen
fizikai követelményeket állító koreográfiának akadtak olykor látványos, de
nehezen értelmezhető pillanatai – viszont bőven olyan pillanatok is, amikor azt
éreztem, valóban a szavak és a zene egysége válik előttem mozdulattá. Mindenesetre
itt szeretnék gratulálni koreográfusnak és táncosoknak is – fontos részeivé
váltak az előadás-egésznek.
Weöres Sándor szavaival köszönöm ezt az
estét:
„Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom
váljék jósággá benned.
Egyetlen
parancs van, a többi csak tanács:
igyekezz
úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen
ismeret van, a többi csak toldás:
Alattad a föld,
fölötted az ég, benned a létra.”
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése