Érdekes utat jártam olvasás közben ezzel
a könyvvel. Mintha nem ugyanazt a könyvet olvastam volna a hatvanadik oldal
után, mint előtte. Ugyanazokat a szereplőket követve mintha egy másik betűből
tákolt műfaj vödrébe pottyantam volna a csöbörből – hogy aztán ez a mutatvány
még legalább kétszer megismétlődjön. Érthetőbben, de igazságtalanul fogalmazva:
mintha a könyvet Christopher Moore
kezdte volna, egy ponton átadva a tollat Terry
Prachettnek, aki egy elvesztett itt-a piros, hol-a piros után Neil Gaiman ügyetlenebb kezébe ejtette
– s ez közrejátszhatott abban, hogy helyette William Styron kapta el… bár a végén Neil csak kicsavarta a Sophie választ írójának kezéből.
Persze a tollat-billentyűzetet mindvégig
egy B. Lotterfeld álnevű úriember
használta – mindent összevéve arra, amire való. Hogy elmeséljen vele egy
frappáns, magvas mesét. Úgyhogy amikor itt nevekre vesztegetem a szót, nem arra
célzok, kinek a (lehetséges) epigonja a nevezett álnév – hanem azon örömködök,
hogy valakit itthonról automatikusan odamérhetek az említett urakhoz, nincs
neki egy csepp „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk” érzete sem, az író
effajta mentségre nem szorul. A története szellemes, humoros, filozofikus és
szíven ütően mély – ha adott pontokon változik is az említett összetevők
aránya. Van egyfajta egyenetlenség-érzete, de eközben az általam látott egyik
legszellemesebb beetetés is: miután a könnyed kezdés horogra akaszt, magához
csörlőz egy szellemes, több lépcsős vallás-gyorstalpaló, hogy aztán teljesen
helyénvaló módon kirántson a legkegyetlenebb valóság levegőtlenségébe. Ezek
után a haltartóban való oxigén után kapkodás, a befejezés kifejezetten üdítő.
Abban a tudatban, hogy a végén úgyis mindannyian tányéron végezzük.
Richard Love, az elkésve önmegvalósító
zenei producer kiborul – naná, hiszen a saját dalaihoz gründolt együttes
lemezbemutató koncertjére a mindenség rászervezi a világ végét. Amolyan bibliai
változatban, Armageddon mezejére leszálló hadakkal, Krisztussal és
Antikrisztussal, parkban tébláboló rezignált mitológiai lényekkel. Richard –
világvége ide vagy oda – koncertet akar. Némi tündér-segédlettel és szófukar
technikai zseni asszisztense-barátja, Janek társaságában nekiáll hát
támogatókat gyűjteni egy emberi vétóhoz, világvége ellen. Ez lenne a beetetés.
Ritkán sikerül bibliai (és egyéb szent
iratokból ismert) hősöket életre kelteni úgy, hogy a dolog ne legyen kínos, és
izzadtságszagú – nem véletlen, hogy Chris Moore jut az ember eszébe párhuzamnak,
mivel ez neki is parádésan sikerült. Pofátlan bája van ezeknek a
fejtegetéseknek és kellemesen profán hitvitáknak – mert messze túlszaladnak a
kocsmapulti jellegen. Lotterfeldnek sikerült belesűríteni szép sorban a három
egyistenhitbe azok legirritálóbb jellemzői mellé a legjózanabbakat – valahogy
magát a szellemet, amit sugároznak. Persze, nagy kérdés, hogyan szórakoznak
ezeken a részeken azok, akik az utalások felét sem értik – de talán ők sem
fognak unatkozni, szerintem legalábbis: a röhögéstől nem érnek majd rá. Így húz
be a horgász.
A többit nem mesélem. Mert roncsolná
magát a hatást. Velem tényleg olyasmi történt, amire nem számítottam. Próbáld
ki, neked milyen élmény lesz. Tényleg arra emlékeztet, mint amikor visszatartatják
veled a lélegzetvételt. Persze ilyen erős középfordulatot nem véletlenül
engednek meg maguknak ritkán a profik – szinte lehetetlen méltó befejezést
illeszteni hozzá. Itt majdnem sikerül: visszatér a térdcsapkodós humor, érkezik
a mindent átfókuszáló nagy fordulat, s a helyükre kerülnek az addig
elpotyogtatott narratív morzsák. Majdnem sikerül – és ez majdnem a legtöbb, ami
olvasóként kapható. Ja, és. Ha már vallások: egy ponton feltűnik a mindent
elnyelő nagy semmi is. Az igazi ellenpont. Tudod mit? Ez a könyv segített
megérteni a paradoxont, hogy erre hogy a fenébe sikerült „vallást” alapozni.
Arra, hogy „még a feledés is a feledésbe zuhan”.
Azért a végére leesett a tantusz:
szerintem az álnév mögé bújó író igazi szerelmese lehet Madách 'tragédiájának. Ez
a könyv Az ember tragédiája egyfajta komplementere.
Mégpedig hallatlanul ügyes, egyszerre görbe és egyenes úton elkövetett
ellentettje. Ott lakik benne az azóta tapasztalt, elmélyült kiábrándultság, ami
a tragédia alkotójának egyetlen színébe se tolakszik így – de közben képes azt
is megmutatni, milyen, amikor az (igazi lúzer) ember (egyenesen és görbén)
küzd, és bízva bízik. Az ellentétes kiindulópontból bejárt út íve mintegy át is
világítja a 'tragédiát. Viccelhetnék azzal, hogy ez a könyv (urban fantasy
létére, a könnyű szövete ellenére is) ennyi réteggel posztmodern a javából –
hiszen legalábbis az eszközkészletét bőszen és minden szintjén használja. Miközben
(ellentett-voltából fakadóan is) igazi komédia. Remélem, ez nem akadályozza
majd, hogy klasszikus legyen, mint nemes mívű elődje. Hiszen ez lenne aztán az
igazi tréfa: egy posztmodern komédiaklasszikus, ami a világ végéről szól…
Kiadó: Konkrét Könyvek
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése