2014. január 7., kedd

Philomena - film



Sokáig nem tudtam hova tenni ezt a filmet – ha csak a tartalom kivonatát olvassuk, az „idős nénike ötven év után elkezdi keresni eltitkolt és tőle csecsemőként elszakított fiát” jellegű történet könnyen nyálas-érzelgős tévéfilm-színvonalra enged következtetni. Ráadásul a feelgood-movie-ra hangolt plakát sem segít komolyan venni a dolgot. Ellenben ha tudjuk, hogy Stephen Frears rendezte, akinek a csodás Veszedelmes viszonyokat és az ezredforduló egyik legjobb életrajzi filmjét, A királynőt köszönhetjük (és akinek „kisebb” mozijai között is olyanok lapulnak, mint a Pop, csajok, satöbbi, a Gyönyörű mocsokságok vagy a Svindlerek), azért elkezdünk reménykedni, hogy valami különlegeset kapunk. És nem is csalódunk – mert bár a Philomena messze nem olyan zseniális, mint a rendező két legnagyobbja, magasan kiemelkedik napjaink filmes átlagából.

Az idős nénike, aki fiát keresi, a hatvanas, ír származású Philomena Lee – egy egyszerű, nem túl iskolázott, romantikus lányregényeket olvasó és gagyi szappanoperákat néző vidéki öregasszony, aki ötven évig hordoz egy szörnyű titkot, míg egyszer csak nem bírja tovább, és bevallja lányának: anno megesett leányként egy apácazárdába dugva szült egy fiút, akit aztán erővel elszakítottak tőle, és azóta sem tud róla semmit. A lány szó szerint belebotlik egy kormányközeli állásából épp kirúgott egykori újságíróba, Martin Sixsmith-be, aki ugyan elsőre konkrétan suttyó bunkóként kiröhögi „szánalmas kisember-történetét”, nem sokkal később némi szerkesztői nyomásra (no meg mert semmi egyéb munkája…) ráveti magát a sztorira és ütős-érzelmes cikket remélve segít Philomenának felkutatni elveszett fiát.

A megtörtént esetet feldolgozó film (melynek forgatókönyve jórészt a valódi Martin Sixsmith nagy vihart kavart, Philomena Lee elveszett gyermeke című dokumentumregényén alapul) egyfelől valóban egy anya könnyes-bús kutatása, annak jónéhány kliséjével, másfelől két nagyon különböző ember már-már buddy-movie-szerű egymásra találásának története – ráadásképp pedig okosan és cseppet sem direkten megfogalmazott társadalom- és egyházkritika. Hogy hogy fér bele mindez egy alapvetően könnyed, szórakoztató filmbe? Na, ehhez kellett Stephen Frears! A rendező legnagyobb érdeme már A királynő esetében is az volt, hogy iszonyú ügyesen egyensúlyozott az emberi dráma és a társadalomrajz között, zsonglőrként játszva a politikai és a magánéleti szállal. Ezt itt is csúcsra járatja.

Miközben Philomena és Martin közös utazásán kacarászunk – melynek során egészen Amerikáig követik az elveszett fiú nyomát – szinte észrevétlenül csepegtetik elénk a morzsákat az írországi Magdolna menhelyek tevékenységéről (érdekes színezetet ad a filmnek, ha valaki látta A Magdolna nővérek című, sokkal brutálisabb filmet a témáról – egészen addig egyébként a Philomena könnyed kis családi drámának tűnik, amíg rá nem jövünk, ja kérem, itt pont egy „olyan” zárdáról van szó). Ezeken a „menhelyeken” a huszadik század során egyes kutatások szerint több tízezer megesett ír tizenéves leányt fosztottak meg gyermekétől, hogy aztán jó pénzért amerikai nevelőszülőknek adják őket örökbe. Ezeknek a lányoknak nem volt más bűnük, mint hogy házasságon kívül teherbe estek – a zárdába kerülve titokban megszülhették bűnük gyümölcsét, cserébe évekig fizetség nélkül dolgoztatták, zaklatták, bántalmazták őket, és gyakorlatilag agymosást végeztek rajtuk – ennek eklatáns példája Philomena, aki még hatvanon túl is vallásos hittel bizonygatja, hogy ő bizony bűnt követett el isten ellen és megérdemelte a szenvedést.

A film egyik sarokpontja kétségkívül az egyház magatartása ezen leányanyákkal szemben – ám Frears és forgatókönyvírói okosabbak annál, hogysem direkt propagandát folytatnának az egyház ellen. Sixsmith alakjában helyet kap az ateista, cinikus, „igazságbajnoka” újságíró, aki ha tehetné, minimum rágyújtaná a zárdát azokra a képmutató apácákra, akik nem hogy elkövették Philomena ellen, amit elkövettek, még ráadásul megtagadtak minden segítséget a fiát kereső idős nőtől (s mint később kiderül, az anyját kereső fiútól is, aki szintén eljutott születése helyére). Sixsmith kimondja azt, amit mindannyian legszívesebben kiordítanánk ebben a helyzetben: mégis hogy a túróba lehetne ilyen bűnt megbocsátani? És ott van mellette Philomena, ez a kedves, egyszerű, néha irritálóan bugyuta asszony, aki azt mondja: én megbocsátok, mert ez a legnagyobb keresztényi erény. Ezzel mintegy megmutatva az apácáknak, hogy is kéne az egyháznak viselkednie „bűnös” híveivel szemben (is). Azt hiszem, ez hatásosabb kritika Frears részéről, mintha direkt egyházellenes filmet forgatott volna.

S ha már kettejük ellentéteiről van szó: egyszerűen elbűvölő az, ahogy ez a néni (Judi Dench fergeteges, bár kissé túlságosan elegáns alakításában) a karót nyelt, vérsznob, Oxfordban diplomázott, saját felsőbbrendűségét minden gesztusával éreztető politikai újságíró agyára megy. Steve Coogan tökéletes partner ehhez – annál inkább, mert nézőként én alapból vele azonosulnék, és Philomena egynémely eszmefuttatásától sírva rohannék ki a moziból, Coogan viszont épp annyira tenyérbemászó, hogy az ő elutasításával párhuzamosan én meg megkedveljem a nénit. Akit persze a végére ő is megkedvel, de szerencsére az alkotók arányérzéke itt sem mond csődöt: nyálas egymás-nyakába-borulás helyett valamiféle szelíd elismerést és egymás nézeteinek legalábbis meghallgatását kapjuk – van, hogy ez is igen nagy eredmény.

Okos, kedves, szerethető film a Philomena – nem váltja meg a világot (nem is célja), „csupán” szórakoztatva gondolkodtat, ami kevés filmnek sikerül ilyen jól. Kiváló alakításai, finom humora és okosan feltett kérdései miatt sokáig emlékezni fogok rá – és valószínűleg jó ideig nem tudok majd ránézni egy romantikus történelmi regényre sem anélkül, hogy eszembe ne jussanak Philomena ismertetései…


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...