Herman Koch: A vacsora

Négy ember, két fivér és feleségeik egy holland luxusétterem asztalánál. Öt mesterien megkomponált, drága, ám ürességtől kongó tányérokon szervírozott fogás, több száz eurós vacsoraszámla, hajbókoló pincérek és konyhafőnökök serege. Társadalmi anomáliák, hajléktalangyilkosságok, jólétbe belefáradt felső-középosztálybeliek fanyalgása és a kikerülhetetlen kérdés: meddig mennénk el, hogy mentsük a családi boldogság látszatát? Ez A vacsora. Herman Koch világsikerű könyvének beharangozói ügyesen lovagolják meg a „vérfagyasztó családi dráma” kliséjét. Minden adott ahhoz, hogy a borzongást váró olvasó rávesse magát a regényre – és nem is fog nagyot csalódni. Ez a vacsora valóban vérfagyasztó. Csak épp kicsit máshogy, mint azt tán elsőre hittük.

Elbeszélőnk, Paul Lohman már a vacsorára való készülődés közben gondoskodik arról, hogy hozzá és elbűvölő feleségéhez, Claire-hez hasonlóan az olvasó is hangulatba kerüljön – mire az étterembe érünk, minden lényegeset megtudunk azokról, akikkel együtt kell vacsoráznunk. Paul elbeszélésében megismerjük és megutáljuk bátyját, a tenyérbemászóan populista, „parasztos bájjal” rendelkező miniszterelnök-aspiráns Serge-t; valamint megismerjük és megvetjük az enyhén neurotikus, de mindenképp felszínes, címlap-feleségnek teremtett leendő miniszterelnöknét, Babette-et. És előre remeg a mi gyomrunk is, hogy ilyen kellemetlen társaságban kell töltenünk az estét, ahelyett, hogy a TV előtt kucorodnánk Paullal és Claire-rel és kilesnénk az ő megkérdőjelezhetetlen családi boldogságukat.

Ám még az előételig sem jutunk el, máris kikristályosodik előttünk, hogy ez a Paul nem is biztos, hogy az a pártatlan, éles szemű, korrekt megfigyelő, akinek a szerepében oly jóízűen tetszeleg. Sokkal inkább egy tőrőlmetszett bunkó, aki a saját küszöbén túl mindent és mindenkit gondolkodás, megfontolás, érzelem és tolerancia nélkül hord le a sárga földig, miközben saját kétségtelennek vélt intellektuális fölényével takarózik. Paul a jól ismert megmondóember, aki a kocsma sarkában, sörrel a kezében hadonászva kritizálja a gazdagokat, a szegényeket, a tanárokat, a politikusokat, a kormányt, az ellenzéket, a hajléktalanokat, az alkoholistákat, a bevándorlókat, a kivándorlókat – aki az „elfajuló politikai korrektség” ellen úgy harcol, hogy nemes egyszerűséggel mindent és mindenkit lealáz. Természetesen saját tökéletes kis felesége és egy szem gyermeke kivételével.

Igen ám, de a vacsora apropója épp a gyermek, Michel és unokatestvére „apró ballépése”, melynek során felgyújtottak egy hajléktalan nőt. Mit tesz ilyenkor a harcos apa, aki minden hibát és gyengeséget nagyítóval kutat? Elgondolkodik azon, hogy az ő gyermeke sem tökéletes? Ugyan már!

Koch rém ügyesen épít a folyamatos feszültségre, ami a vacsorát jellemzi – ahogy a szereplők is tisztában vannak azzal, hogy miért vannak ott, és mit kéne megbeszélniük, úgy az olvasó is pontosan tudja – hála a fülszövegnek – hogy miféle „botrány” kéne kitörjön itt; azonban ahogy ők kerülgetik a forró kását és várnak a desszertig a konkrét kimondással, úgy a szerző is kerülgeti azt a bizonyos kását, és ugyan időről időre megajándékoz minket egy-egy sokat (még többet…) sejtető flashback-kel, és utalgat arra, hogy van, aki többet tud a többieknél arról, mi történt és arról, még mi történhet, ám a teljes képet sokáig homályban hagyja. Órákig beszélteti a szereplőit és filozofáltatja a narrátorát teljesen indifferens dolgokról, Woody Allen filmjeitől és Scarlett Johansson melleitől kezdve a holland történelem sekélyességéig és a feleségek ruhaválasztásának módozataiig. Hogy aztán az legyen az érzésünk, egy hajléktalan erőszakos halála is csak egy „mellékesen” a beszélgetésbe szőtt téma.

Mert bár látszólag mindannyiukat megrázza, hogy gyermekeik ilyesmit műveltek, az egy percig sem lehet kérdéses számunkra – és számukra sem – hogy mi a valódi álláspontjuk: „valahol bűnös, de nehogy az legyen már, hogy egy hajléktalan, aki odafekszik és lehetetlenné teszi, hogy használd az automatát, egyszer csak maga legyen az ártatlanság”. És itt vált át A vacsora „vérfagyasztó családi drámából” társadalmi kérdéseket boncolgató szociodrámává – mert rég nem az a kérdés (igazából már az első oldaltól nem…) amit a borító sugall („A gyerekedért bármit megtennél, ugye?”), hanem az, hogy ér-e annyit egy koszos, büdös, „útban lévő” hajléktalan élete a „társadalom” szemében, mint két „jó családból való”, „jó iskolába járó”, „nagy jövő előtt álló” kamaszé?

Koch ügyesen teszi fel a kérdést, és ügyesen dobálja azt oda-vissza a családi és a társadalmi szint között – és ügyesen kérdőjelezi meg a kézenfekvő válaszainkat. Ettől olyan erős ez a regény, ezért képes magába rántani és olvastatja el magát gyakorlatilag egy lélegzettel. Mégsem hibátlan – sőt, sokszor kimondottan olcsó megoldásokkal él. Azt például nehezen bocsátom meg, hogy Paul bicskanyitogató otrombaságát és embergyűlöletét úgy „magyarázza”, ahogy, ezzel mintegy felmentve egy kicsit Michelt is a bűne alól – felesleges engedmény ez a mindent kényelmesen, megnyugtatóan elvarrni hazug követelményének. Sokkal erősebb lenne a regény, ha nem ad ilyesfajta „fogódzókat” a kezünkbe (és a szereplők kezébe). Ha hagyja valóban hatni a történetet. Mert akkor tényleg nem tudnánk szabadulni a kérdéstől, amitől azért így is elég nehéz (de nem lehetetlen): mit tennénk, ha a saját gyerekünkről lenne szó?

Kiadó: Európa

Fordító: Bérczes Tibor