2014. január 31., péntek

Gail Carriger: Blameless – Szégyentelen



Alexia Tarabotti visszatért, méghozzá nem is akárhogyan! A Napernyő Protektorátus előző része, a Changeless végén igencsak méretes pácban hagytuk magára immáron Lady Maccon néven ismert lélektelenünket. Miután fény derült terhességére – mely minden, természeten túliakról ismert tény szerint egyszerűen lehetetlenség – férjura, a nem épp átgondolt viselkedéséről híres farkasember kidobta otthonukból, megszégyenítve a londoni társaság előtt, s ami tán még borzalmasabb: arra kényszerítve Alexiát, hogy visszaköltözzön rémes családjához. A Blameless első oldalain épp egy meghittnek cseppet sem mondható családi reggeli közepébe csöppenünk, melynek során nem csupán az derül ki, hogy Alexia féltestvérei még annál is jóval ostobábbak, mint ahogy hittük, illetve hogy az új inasok felettébb bosszantóak; de az is, hogy Loontwill méltóságos úr sem a gerincesség bajnoka, amikor is a családi béke megőrzése érdekében konkrétan az utcára teszi nevelt leányát.

Amit ő olyan nagyon azért nem bán – azt már sokkal inkább, hogy egyetlen valamire való barátja és szövetségese, Lord Akeldama épp akkor tűnik el nyomtalanul, amikor az ő londoni palotájába bútorozna. Az ősöreg vámpírúr és egész pereputtya eltűnése valamivel még annál is nyugtalanítóbb, hogy hősnőnket lépten-nyomon meg akarják ölni – ezúttal megbuherált gépkaticákat eresztenek a nyomába. És nincs hova mennie. Mit tehet ilyenkor egy lélektelen, aki maga sem tudja, pontosan kiféle-miféle, azt még kevésbé, kiféle-miféle lény lapul a pocakjában, s nem csak saját férje, de még a királynő is kiutasította, amikor kirakta őt az árnyékkormányból s megfosztotta lélekőri pozíciójától? Természetesen nekivág a nagyvilágnak, hogy válaszokat kapjon kérdéseire. Lévén a rejtélyek fő okozója a titokzatos papa, Alessandro Tarabotti, s az ő lélektelensége, adja magát, hogy Alexia visszatérjen ősei földjére, Itáliába s megkeresse azokat, akik tán tudnak valami magyarázattal szolgálni az állapotára: a Templomosokat.

Namármost, nem elég, hogy az utazás számtalan veszélyt rejt – hisz a Templomosok indítékai és módszerei finoman szólva megkérdőjelezhetőek, az oda vezető út során pedig lépten-nyomon újabb merénylők bukkannak fel –, ráadásképp mindenféle botrányos kulturális különbségekkel is meg kell küzdenie ízig-vérig brit hölgyeményünknek. Melyek közül a legbosszantóbb kétségkívül az olaszok hozzáállása (vagy inkább hozzá nem állása) a teázás nemes brit szokásához… 

„Csak eszembe jutott az a rémség, amit a taljánokról hallottam – nyomkodta Ivy zsebkendőjével a szeme sarkát kitörő érzelemrohamában. – Azt hallottam… ó, még kimondani is rémes… azt hallottam, hogy Itáliában… – elhallgatott – …kávét isznak! – Kecsesen megborzongott. – Oly rémes a gyomornak!” 

Azért persze eme kis kellemetlenséggel sikerül megbirkóznia Alexiának és kis csapatának. Melyből nem hiányozhat a bolondos francia feltaláló, Madame Lefoux és Alexia inasa, az egyre titokzatosabbnak tűnő Floote (komolyan kifúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy mit rejteget még…). Az út során összefutnak két még bolondosabb feltalálóval, Párizsban ornitopterrel szállnak fel háztetőkről – a lehető legkényelmetlenebb közlekedési eszköz –, égivasúttal kelnek át az Alpokon, életveszélyes kiskutyákkal hadakoznak, és kiiktatnak számtalan bárgyilkost. Hogy aztán a Templomosok vendégszeretetét élvezve várják a felmentő sereget.

S hogy mit csinál mindeközben Lord Maccon? Amikor épp nem formaldehiddel próbál lerészegedni és felejteni, hűtlennek vélt felesége után sír és közben akkora kalamajkába keveri falkáját és nagyjából az egész természetfeletti társadalmat, amekkorát még nem látott Britannia – még szerencse, hogy azért teljesen nem vesztette el a józan eszét, és legalább egy vérfarkast Alexia után küldött. Persze a nagy kérdés – vajon kiféle-miféle kis lénnyel várandós Lady Maccon – is megválaszolásra kerül előbb-utóbb, de a rengeteg kalamajka, üldözés, napernyővel verekedés, gépkatica és menekülés közepette ez tulajdonképpen lényegtelennek tűnik.

A Blameless nagy erénye épp az, ami végső soron a leggyengébb is lesz benne: hogy nem ül az első két rész babérjain. Carriger féktelenül pörgeti a cselekményt, újabb meg újabb kalandokba sodorva hősnőjét, mi meg lélegzetvisszafojtva figyeljük, már megint mi az ördögbe keveredik ez a nőszemély – ellenben egy téren elvérzik: ezek pedig a „csatajelenetek”. Amik azért nem is igazi csaták, inkább csak kiscsoportos verekedések – de annak is túl összevisszák, olykor átgondolatlanok. A társasági szócséplés, a vicces-romantikus évődések és a politikai intrikák nemes egyszerűséggel jobban mennek a hölgynek, mint az akció – az egyik részem azt mondaná, maradt volna a kaptafánál, a másik viszont örül, mert a jelek szerint a sorozat minden kötete rejt újdonságot.

Szerencsére előbbiekből is van bőven: bár javíthatatlanul romantikus énem naná, hogy örült, amikor Alexia és Lord Maccon egymás karjaiba zuhant a Soulless végén, bevallom, a Changeless egyik legbosszantóbb vonása számomra pont a házastársi cívódásuk volt – most mit tagadjam, szívesebben olvasok egymás után epekedő szerelmesek romantikus kalandjairól, mint házaspárok huzakodásáról. E részben a két főhős kapcsolata inkább az első részre emlékeztetett: ugyan szinte végig földrésznyi távolságra egymástól, de mindketten felváltva bosszankodtak a másik kiállhatatlanságán és epekedtek utána. Ez pedig felettébb szórakoztató nekünk, olvasóknak. A végkifejlet pedig egy még érdekesebb, újabb megválaszolatlan kérdéseket rejtegető folytatás ígéretét rejti. Hmmm… Alig várom!


Kiadó: Könyvmolyképző
Fordító: Miks-Rédai Viktória

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...