A Francia Kiadás - film

Az a jó, hogy nem vagyok kritikus. Olvastam, hogy rendezői önkielégítés, elfelejtett nézők, hogy a saját celluloidszobra – hát tényleg szerencsés vagyok, mert általában úgy ülök le megnézni valamit (még Wes Andersont is), hogy hagyom: csináljon velem a filmje, amit tud. Jó, hogy nem vagyok kritikus, egy halom prekoncepcióval arról, hogy néz ki az aktuális és/vagy jó film (vagy a képzettel, hogy adott rendezőnek hogyan kell kiszolgálnia a nézőt) – és így nyugodtan szerethetem egyszerre Wes Andersont, Peter Jacksont (amikor nem utálom), Sorrentino-t, Tarantino-t (amikor szeretem), meg Tarkovszkijt mindenek felett. És itt és most a tizedét se soroltam fel azoknak, akiknek köszönettel tartozom. Olvastam, hogy szerelmes levél az újságíráshoz; olyan levél, amit akkor ír a rendező, amikor már bármit megtehet (kap rá lóvét – hiszen egy stabil kör úgyis szeretni fogja), ami tele van az élő sajtóra tett utalásokkal, és összefoglalja, ami a rendezőnek fontos, beleszuszakolható az összes kedves színészhaver, szóval szkeccs és sorfilm, valójában öncélú, magáért való film-kollázs. Nem tudom, úgy se szeretném szeretni ezt a filmet, hogy így nézem el a hibáit (ha vannak). Mondom, szerencse, hogy nem vagyok kritikus, csak egy néző. Ebbéli szerepemben örülnék, kedves olvasó, ha félreraknád ezt a bekezdést, mint kötelező táncot (Ja tényleg: Baz Luhrman...). Mert most Wes Andersonról és A Francia Kiadásról szeretnék beszélni, hogy nekem mit jelentett.

Hóbort. Arthur Howitzer Junior elugrik a rá váró kansasi élet elől, Párizs helyett egy francia kisvárosba. Ennyiből nem elveszett ember, ahogy a nemzedék volt az a két háború között: Hemingway, Zelda és Scott Fitzgerald, meg a többiek, legalábbis a tyúkanyójuk: Gertrude Stein szerint – Párizs helyett egy kisvárosba költözik, ahol ő a Valaki, aki az amcsi kisvárosi családi lap jelentéktelen mellékletéből világszerte elismert magazint kreál. Ez hóbort, ami csak ebben az ötvenes évekbeli álom-Franciaországban valósulhat meg, ebben a múltba helyezett párhuzamosban – gondolnánk; holott számos példa akadt az ilyen életképes csodákra, a magazinok fénykorából (a linken a sci-fi magazinokat emlegetem, de a leírtak szélesebb körben is jellemzők); mielőtt Média elmerült az elektronfelhőben. Hóbort mégis, mint ahogy az igazi művészet mindig; illetve hóbort és kompromisszum, mivel sajtó. Amit a szeretett szerkesztő pontosan tud, de velejéig utál. Nem dobunk ki semmit a túlírt, tanulmány-méretű cikkből sem, ha jelent – jelenti ki a szeretett szerkesztő. Akkor sem, ha nem azt és nem úgy, és ezzel maga a szerkesztő pontosan tisztában van. Igazi, és alkalmazott művészet, karikaturistával, titkárnővel, és úgyis csak addig olyan, amíg a szerkesztő él. De addig legalább olyan. Olyan, mintha a szerzők elhinnék, amit írnak.

Szóval nincs benne praktikum. A szerkesztő ezt is pontosan tudja, és bár megkeresi a kedves szerzői helyét a lapban, az életben - az egyetlen valódi tanácsadóját, a pincérfiút eredeti státuszában tartja. Ne vegyél ki a kereteiből egy jó pincért! Ez ilyen egyszerű. Mert a szerkesztő tudja azt is, minden jó toll a saját tolltartójában működik csak jól. Esze ágában nincs egyesíteni ezeket a tolltartókat – ahogy a záró képeken történik, a gyász súlyát levető közös nekrológíráskor, amiben otthagyjuk a szereplőket. Ahol művészet biztosan nem születik, de beszélgetés a magányos tolltartólakók (írógép-billentyűzetek) között talán igen. Ez a tükör a szerkesztői elhivatottságot a maga görbített felületével kedves, bohókás zárójelbe teszi – a szerkesztőhöz méltó temetéssel, például, ahova a kutya nem megy el, ha nincs a dolognak folytatása. Ha nincs ott az utód, például, aki majd másképp válogat és súlyoz, akinek a füle hallatára be kell mutatkozni – például egy szívbe markoló gyászbeszéddel. Így, hogy a dolognak a szerkesztő végakarata szerint nincs folytatása, nincs jelentősége se, csak egy sárga munkagép, egy markoló markol a közönyös táj szikkadt földjébe. Bill Murray simán megoldja azt a keveset, ami ehhez az összképhez kell – ez nem az ő filmje, ő csak a szerkesztő. Akinek az irodájában sírni tilos – a halála napján is. Amikor összegyűlik a válogatott csapat.

Akik kiadják a keresztmetszetét a sajtó működésének, amikor művészet szeretne lenni. A száguldó riportertől kezdve, aki egy összképet szolgál ki. Milyen vicces volt látni, hogy ebben az ábrázolt sétatempó-világban még a bicikli az a sebesség, amitől a riport felszínes lesz, a szuggesztivitás kedvéért egyfajta népszerű torzkép. Az itt megtartott terjedelem (hogy ez csak a bevezető) reciprokfricska – hiszen ma a sajtó ezzel van tele, ez a legvastagabb rétege, ez a vékony, bármiről alig is szóló elsiklás a dolgok alatt-felett-mellett. Owen Wilson tökéletes Herbsaint Sazerac, nem kicsit önreflexív ez a vállalás – színészként őt is elég sokan tekintik felszínes alaknak. A fejezete tényleg csak bevezető, még száma sincs. Hiszen tényleg ez a leginkább sajtó és legkevésbé művészet.

Ahogy mondjuk a kritikaírás inkább művészet mint sajtó. J.K.L. Berensen (Tilda Swinton naná, hogy briliáns) minden színpadi gesztusa a mai előadáson esszenciálisan paródiája az előre tekintő művészet-értelmezés hihetetlenül gyorsan avuló divatjainak. Moses Rosenthaler meséjén át, aki a dutyi-diliházban válik korszakalkotó művésszé a saját börtönőre, Simone lemeztelenítésével és Julien Cadazio, a kisstílű-nagystílű műkereskedő aktív segedelmével (Benicio Del Toro és Léa Seydoux betegen jó páros, meg Adrien Brody is elhozza magát a szerepbe). Ez egyszerre röhögi szét a (poszt)modern művészet megcsinálásának minden elemét, rámutatva, hogy mennyire fújható lufi az egész – sajnos a valódi tartalmaitól függetlenül: nem attól lesz vizes ez a hal, hogy vannak, vagy nincsenek zsigerei. Eljátszik vele, hogy amit most művészetnek tekintünk, azt egyben nagyon gyakran elmebetegségnek is, és hogy értelmezők és műpártolók együttesen hogyan sütik a mű bélyegét akár a sületlenségre. Kiröhögi a Gyűjtőt (így, nagybetűvel) – de elsősorban az egész bennfentes ábrázolását, ahonnan kezdve magazin lesz, széles körben eladható ízlésformálás. A legnagyobb fricskát itt is az újságírás kapja a maga fenn hordott műértő nózijára.

A kedvencem mégis inkább Lucinda Krementz (Frances McDormand) meséje, az oknyomozásról, az objektív sajtóról, ami mellékesen művészet – bár a görbe tükör itt direktebben mutat valakikre. Nekem a valakik legfontosabb tudjukkije Norman Mailer (meg a Moonfire, például, amit a Life magazin felkérésére írt), holott lehetnének azok a sajtómunkások, akik felerősítették 1968-ban a párizsi diákság hangját – csak őket nem ismerem, és nem is érdekelnek különösebben. Ez a belülről-beszéd, a távolságtartás (itt játékosan testi) hiánya igen – ahol azonos fontossággal bírnak a külvilág történései és az észlelő reflexiója. Hitelesítő és hitelfosztó egyszerre. Kis realisztikus novellák színpadiasan előadva – riport és művészet, gyakorlatilag ugyanúgy manifesztum, mint a diákságé, sőt, hiszen itt bele is ír, rajta hagyja a keze nyomát a lelkesedés érzékeny szervein. Ez a beszédmód most is velünk van, többé vagy kevésbé színpadiasan; gáborgyörgyök és más konok baloldaliak használják ezt a hitelesítő hitelfosztást (én is, basszus, én is); sokaknak ez a tálalás ma is etalon. Amikor a Magazin melléd ül, mélyen a szemedbe néz, megfogja a kezed, vagy egyéb szerved és meggyőz az igazáról. A legtöbbször mása sincs, csak igaza. Igaz, mindegyiknek más. Szóval ezt nagyon szerettem, főleg mivel bekerült a rendező-haveri körbe általa Timothée Chalamet a manifesztum szerzője, Zeffirelli szerepében – jó ez a srác, oka van, hogy időnként a csapból is ő folyik.

A tálalás a lényeg az utolsó számozott etapban is, azaz itt a leginkább. A bűn(esetek) gasztronómiai tálalása, előételtől fő fogáson át a desszertig. Ezen egyfolytában röhögtem, pedig lényegében ma sem tudunk másképp beszélni erről, csak a sütés-főzés közben másképp adagoljuk a fűszereket. Máshol vannak a tabuink - ma például bűncselekmény-számba menne, ahogy egy korszak tartotta a médiakezében-szájában a cigarettát. De a bűn botránya a médiában ugyanígy mese, sajnos mostanában a happy end kényszere nélkül – a mi katarzisunk általában sokkal belsőségesebben véres. Ez a zsáner művészete a sajtóban, a ponyva, a krimi, az akció – a napi szenzációk, figyelemfelkeltő címeken. Jeffrey Wright pazar a szerepében, a szerepben, ahol nem az eseményre és nem az ízekre, hanem a róluk leírt saját szavaira emlékszik (azokra viszont hiba nélkül). A hazugságra, ami tényleg a ponyva szintjén ránt össze, szerkeszt a felkészített olvasó várakozásait kielégítve, s ahol kizárólag az egy szem kihagyott oldal valódi, ami túlmutat a panelen. Ez a legjobb benne – a legtöbb krimibe tényleg nem jut ebből több. Ahogy a sajtóban közzé tett receptekbe se kell egynél több szokatlan összetevő.

Még hogy szerelmes levél a sajtóhoz! Játékosan, a szokott manírokkal és szimmetriákkal fel lett mutatva itt az, ami például az Édes vízi élet ál-természetfilmjében is: hogyan hamis a rólunk alkotott bármilyen kép; hogyan nem működik a sajtó se tájékoztatásként, se köznevelésként, se mint sokadik hatalmi ág – mert valójában semmit nem ad át az öröknek. Forma és tartalom is időleges benne – s ezeket a legtöbbször a szerkesztővel együtt temetik el (idézd fel a Nyugat folyóirat történetét például – még akkor is így van, ha ott pont megkísérelték túlnyújtani a működést a szerkesztőhalálon). A médium, a film is, amit egy rendező nagy gonddal és szeretettel összehoz a haverokkal, ilyen avuló, hulló, örökbe hiába csimpaszkodó, felszínes izé. Ahogy ez a cikk is. Szóval ez körülbelül ennyire himnusz Médiához. Nem tájékoztatás, nem tudatformálás, nem művészet – csak a látszata, szerencsés esetben. Nem biztos, hogy egyet értek ezzel, de szeretem, ahogy mondja, mert (Lucinda Krementzzel szólva) szerettem gondolkodni róla. Nem annyira, mint a Holdfény királyságról, vagy A kutyák szigetéről, de épp eléggé. Szeressétek ti is – mást nagyjából úgysem tehetünk a világgal, mint hogy szeretjük – úgy is, hogy nem szeret viszont.