2014. január 27., hétfő

Steven Saylor: A holtak méltósága



Steven Saylor hihetetlen népszerűségnek örvend kis hazánkban is – amit mi sem mutat jobban, mint hogy eleddig tizenöt ókori kötet jelent meg tőle (a Gordianus- és a Roma Sub Rosa-sorozatból). Én ezek közül mindössze kettőt olvastam, és bár tetszettek, annyira azért pont nem, hogy folytassam (pedig van még itthon pár korai Gordianus-kötet, évről évre meg is nézegetem őket, hogy hátha, de nem nagyon „ugranak kézbe”). Ám amikor először hírét vettem, hogy jön A holtak méltósága, melyet a kiadó úgy harangozott be, mint Caleb Carr könyveinek méltó utódját, percig sem volt kérdés, hogy nekem ez kell (ha már Carr könyveinek nincs folytatása…). A tizenkilencedik század végi Amerika, sorozatgyilkosságok, véres balta a borítón, faji kérdés és egy valóban élt író, akit az ígéretek szerint rejtélyes módon hoz össze a szerző a gyilkosságokkal – minimum borzongató krimire és érdekes múltban vájkálásra lehetett számítani. Ehhez képest jóval többet kaptam – valódi történelmi és kulturális utazást, iróniával vastagon átitatott, játékos, csavaros elbeszélésmódot és olyan korhű és nyomasztó atmoszférát, amitől nehéz szabadulni.

Az ezerkilencszázas évek elejének New Yorkjában találkozunk először O. Henry-vel, a népszerű bűnügyi regényíróval, aki, túl azon, hogy követelőző szerkesztői elől bujkál és retteg a határidőktől, egy húsz évvel korábbi gyilkosságsorozat kísértő emlékeivel küzd. Melyek elől még annyira sem bújhat el, mint a szerkesztői elől, kézenfekvő hát, hogy inkább szembenéz velük – mi pedig csak hálásak lehetünk érte, mert így elkísérhetjük őt utazására, vissza, az 1885-ös év Austinjába, amikor huszonéves pöndörödő bajszú ifjúként kergette a szerencséjét és a város fiatal lánykáit, miközben körülötte lassan elszabadult a pokol.

Texas fővárosa semmiben sem különbözik a Dél többi nagyvárosától – lassú modernizálódás, politikai intrikák, virágzó korrupció, polgárháborús sérelmek közepette próbál megfelelni az új idők igényeinek: a feketék már épp nem rabszolgák, de az idősebb generációk még nem tekintik őket embernek, a nők vagy dolgos feleségek, vagy prostituáltak, az útszéleken csavargó háborús veteránok tanyáznak, miközben grandiózus új parlament épül, hogy hirdesse az állam nagyságát. A világ ki-kinyílik, az Államok hírei egyre inkább beszivárognak az elzárt Délre is, törvényjavaslat készül a nők állami intézményekben való foglalkoztatására, és nagy népszerűségnek örvendenek a különféle kétes gyógymódok és eszközök, melyek a hajhullástól az impotencián át a májzsugorig mindenre megoldást nyújtanak – s legnagyobb előnyük, hogy orvoshoz sem kell menni értük, házhoz hozza a postás.

Ebbe az idillinek cseppet sem mondható, ám nyugodalmas kis világba sújt bele a balta, mely elsőként egy fekete cseléd életét oltja ki. A bűntény felkavarja az állóvizet, elborzaszt, de azért olyan nagy nyomot nem hagy – végülis, „csak” egy fekete cseléd halt meg. Akit aztán még jó néhányan követnek, és bár a kedélyek egyre inkább borzolódnak, csak néhány, a korban haladó gondolkodásúnak számító merész emleget „sorozatgyilkosságot”. Mások, mint a város alkalmatlan, de legalább mélységesen előítéletes seriffje megelégednek annyival, hogy mindig az aktuális áldozat utolsó szeretőjét gyanúsítják. 

„Hadd találgassak: egy színes bőrű cselédlányt, aki a munkaadója házának hátsó traktusában lakott, kegyetlen módon megerőszakoltak és meggyilkoltak. Lee seriff legalább tízperces nyomozás után letartóztatta azt a színes bőrű férfit, akiről kiderült, hogy utoljára haladt el a háztól számított száz méteren belül. A következő cikkben ki fog derülni, hogy a feketét bizonyíték hiányában szabadon engedték, és hogy a rendőrségnek nincs másik gyanúsítottja. A történet itt ér véget, egészen a következő esetig.” 

És ez így megy tovább, egészen addig, míg egy fehér hölgy is az áldozatok közé kerül. Egy fiatal nő, akinek van némi köze a fiatal O. Henry-hez (akkor még William) – és akinek emléke még húsz év után sem hagyja aludni a népszerű írót. Annyira, hogy amikor egy rejtélyes látogató megfejtést kínál a halálesetekre, vonatra száll és a múltba tett utazással párhuzamosan visszautazik fiatalsága színhelyére. Hogy megoldja-e a rejtélyt, felderíti-e a gyilkosságokat? Nos, az már maradjon a könyv titka – annyit elárulok, olvasóként nem nehéz rájönni a turpisságra. Épp ezért olykor a fejemet fogtam kínomban a korabeli nyomozás elmaradottságától és a nyomozók korlátoltságától – az még a kisebbik baj, hogy a „haladó” nyomozati technikák, mint az ujjlenyomat-elemzés ekkoriban még ismeretlenek voltak, a nagyobb probléma az emberi ostobaság.

És nem csak a nyomozást illetően… Bár a krimi is izgalmas és élvezetes (mondjuk kicsit lassú folyású, és miután rájöttünk, ki a gyilkos, azért nem okoz akkora feszültséget), a könyv legnagyobb erőssége a hibátlan és elképesztően részletes korfestés. Én soha nem tartoztam a Dél-mániások közé, és a texasi Austin aztán végképp nem vonzott sosem (sem történelmi, sem modern formájában), de most úgy érzem, úgy ismerem, mint a tenyerem, és legszívesebben felpattannék, hogy megnézzem magamnak a regény helyszíneit (erre egyébként megfelelő erőforrások birtokában simán lenne lehetőségem, ugyanis szerveznek „Cselédirtó-túrákat” a gyilkosságok helyszínére). Persze a korfestéssel együtt jár a korabeli társadalom pontos és részletes ábrázolása is – említettem már az emberi ostobaságot?

Szövevényes, több szálon futó, több idősíkon játszódó krimi, társadalomrajz, egy felderítetlen sorozatgyilkosság lehetséges megfejtése – és mindemellett egy rettentő szórakoztató irodalmi játék. Saylor azzal, hogy egy létező írót tett meg könyve főhősévé, és vállaltan megkísértette O. Henry modorát, a krimirajongók igazi kincsesbányájává tette a regényt – ugyan soha nem olvastam O. Henry-t (őszintén szólva nem is hiszem, hogy valaha fogok), simán el tudom képzelni, milyen modorban írt. Az olvasó felé történő kikacsintásokat meg egyszerűen imádom, akármilyen műfajban történnek. Saylor meggyőzött, na. Egy fokkal nagyobb esélye van annak, hogy idén tán tényleg kézbe veszek egyet a polcon pihenő Gordianus-kötetek közül.


Kiadó: Agave
Fordító: F. Nagy Piroska
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...