Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

„Ha a vers mentőkötél, a könyv tutaj. Legingatagabb állapotomban egy-egy könyvön egyensúlyoztam, és miután bőrig áztam, összetörtem az áradatban, a könyvek átsiklottak velem az érzelmek vadvizén.” 

Idézet még ilyen pontosan nem írta le az aktuális olvasmányhoz való viszonyomat, mint ez. Nézzétek el nekem, de a szokásosnál kicsit személyesebben kell kezdenem Jeanette Winterson amúgy is roppant személyes könyvének ajánlóját. Én ezt a könyvet sokáig nem akartam. Számtalanszor a látóterembe került, nézegettem, beleolvasgattam, aztán mindig félredobtam azzal, hogy nem olvastam még semmit a szerzőtől, azt se tudom, ki ez, minek olvassam az önéletrajzát, és egyébként is, hogy lehet ilyen címet adni egy regénynek, olyan, mint egy önsegítő könyv, az ijesztő (nem tudom eldönteni, hogy nevet vagy mindjárt sírva fakad) kislányról a borítón nem is beszélve. Szóval mindig továbblapoztam, más olvasnivalók után kutatva. Aztán Amadea úgy írt róla, és pont olyan húrokat pendített meg, hogy egy csapásra „musthave” könyv lett belőle – mire hozzám jutott, már a falat tudtam volna kaparni érte. Utólag nyilvánvaló, mindez nem volt véletlen – épp Winterson világában kóboroltam, mikor olyan tragédiák történtek az életemben, melyek minden (többé-kevésbé) egészséges lelkületű embert megtörnének, és túlzás vagy sem, hatásvadász vagy sem, leírom: nekem ez a regény segített megőrizni a józan eszem azokban a napokban. Mindig nevetünk azon, ha valaki azt írja, az olvasás életet menthet, gyógyíthat, csodát tehet – pedig van benne igazság. Vannak olyan helyzetek, amikor egy megfelelő könyv valóban mentőkötél lehet – akár azzal, hogy reflektál a saját helyzetünkre, és utat mutat, akár azzal, hogy segít kiszakadni a valóságból. Winterson könyve ilyen volt nekem, és ezért azt hiszem, örökre hálás leszek neki - és Amadeának is.

Eme hosszúra nyúlt bevezető után térjünk vissza a könyvre. Ami önéletrajznak szokatlan, regénynek még inkább. Töredékes, csapongó, szertelen – akár a szerzője, aki tíz regénnyel (köztük a magyarul is olvasható Teher, Szenvedély és Gubancrom címűekkel), számtalan publikációval és egy Cannes-ban díjazott forgatókönyvvel a háta mögött egy súlyos depresszió és a múltjába tett utazás közben-után írta meg önéletírását. Vagy tán pontosabb lenne azt mondani, identitáskeresésének krónikáját. Mert végső soron az egész kiszámíthatatlan, egyszerre sziporkázó és mélységesen szomorú történet az egyetlen és legfontosabb kérdés utáni kutatásról szól: „Ki vagyok én?”.

Jeanette Winterson hathetes volt, amikor a lancashire-i Accringtonban élő Winterson házaspár örökbe fogadta – az asszony, Mrs. Winterson bigott vallásossággal megvert, a testiségtől mániásan undorodó, a házat bibliai idézetekkel kitapétázó megszállott, aki gyűlöli férjét, a műveletlen munkást, gyűlöli az életmódjukat (és Royal Albert porcelánokra költi a család minden pénzét, miközben lánya olykor éhezik, mert ebben látja a „társadalmi státusz” egyetlen számára elérhető megnyilvánulását), gyűlöli az életet, mely csupán valami, amit „ki kell bírni a halálig”, és gyűlöli Jeanette-et. Akit egy másik, kiszemelt kisbaba helyett vetett elébük a sors – vagy, az ő felfogásában, az ördög, aki „rossz kiságyhoz vezette őket”.

Ilyen légkörben nő fel az érzékeny Jeanette, akiből a gyermekkori megpróbáltatások után – melyek közt szenespincébe száműzés, küszöbön alvás, éheztetés, ördögűzés, szexuális zaklatás éppúgy szerepel, mint az, hogy amikor a házaspár nyaralni indult, nem adtak neki kulcsot saját otthonához, mondván, nem bíznak benne, és aludjon, ahol akar – csoda, hogy ilyen nő lett, amilyen. S nem is elsősorban a tehetségére, könyveire, sikereire gondolok, hanem arra, hogy meg tudta őrizni humorát, iróniáját, szertelen báját, és ha nem is szeretettel, de megbocsátással tudott visszagondolni a gyerekkorára. Ahogy írja egy helyütt, nem tudta elviselni, ha a vér szerinti anyja Mrs. Wintersont szidta – aki lehet, hogy maga volt az ördög, de az ő ördöge.

Mert persze mint a legtöbb örökbefogadás-történet, ez is a vér szerinti anya utáni keresésről szól. Addig azonban képet kapunk Jeanette kamaszkoráról, melyet a könyvek szeretete és a titokban olvasás lázas gyönyöre tarkít, ágyneműtartóban rejtegetett (később tragikus sorsra jutó) könyvekkel, és az angol irodalom módszeres végigolvasásával A-tól Z-ig; az oxfordi évekről (ahova már a felvétel is meglehetősen sajátos volt, hát még a beköltözés); az írónővé válásról, a sikerekről, és az írás, mint terápia felfoghatatlan jelentőségéről. És persze szerelmekről, kapcsolatokról, arról, hogyan tanulhat meg szeretni valaki, akit sosem szerettek (és akit nyiladozó értelmű kamaszként ördögűzésnek vetettek alá, amikor bevallotta anyjának, hogy leszbikus). Mindezen túl Winterson egészen megkapó őszinteséggel ír depressziójáról, öngyilkos gondolatairól, arról, hogyan építette újjá magát az alapoktól. 

„Tisztán láttam, hogy nem építhetem újra az életemet, nincs mód összerakni. Fogalmam sem volt, mi lehet a túloldalon. Csak azt tudtam, hogy a korábbi világnak örökre vége.

Kísértetháznak érzékeltem magam. Nem láttam előre, mikor sújt le rám a láthatatlan ököl – mikor nyúl a mellembe, gyomromba egy kéz, hogy belülről facsarjon. Ilyenkor olyan heves volt a kín, hogy hangosan kiabáltam.

Összegömbölyödtem a padlón, vagy térdelve kapaszkodtam egy bútorba.

Csak egy pillanatig tart… de mindjárt jön a másik…

Tarts ki, tarts ki, tarts ki.” 

Félelmetes intenzitással kopognak bennem ezek a szaggatott, széteső mondatok – ahogy az egész könyv. Winterson olyan húsba vágó erővel ír elveszett családról, elveszett gyerekkorról, elveszett identitásról, és a sokkról, amit akkor érzünk, mikor kiderül, „mégis van múlt, hiába írtam rá annyi réteget, hogy eltakarjam”, hogy az valami döbbenetes. Olykor azt érzem, minden szava fáj, belém mar, megtépáz – máskor meg elcsodálkozom azon, milyen gyönyörűen ír, mennyi életszeretet, élni akarás, alkotásvágy sugárzik a lapokról. Mintha csak látnám magam előtt Jeanette-et, aki – miután feljött a legmélyebb gödörből, összekapta magát, megigazította a kosztümjét és elolvasott néhány könyvet – megvonná a vállát, leülne az asztalához írni, és azt mondaná: ez van, ez a múltam, ezek a sebhelyeim, ezek a hibáim, ezzel kell kezdenem valamit. Megváltoztatni úgyse tudom. Na, ez az, amit jó lenne eltanulni tőle.

Kiadó: Park

Fordító: Lukács Laura