„Most elveszítem a kezem, a lábam, a fejem, aztán a korom, a születési
és halálozási időm, elveszítem a nemem, a címem, az e-mailem, és elveszítem a
kereszt- és családnevem, és nagyon jó lesz.”
Fenti sorok Ljudmila Ulickaja
előző magyarul megjelent kötete, A mi urunk népe záró sorai – mely kötet a „szerzői én széthullásáról” írt
eszmefuttatással kezdődik, s mindenek elvesztésével fejeződik be. Amikor
olvastam, folyton-folyvást motoszkált a fejemben egy gondolat, amit akkor
(Udvariasságból? Bizonytalanságból? A „nem festjük az ördögöt a falra” babonájából
kifolyólag?) nem írtam le: hogy Ulickaja mintha búcsúzna. S most itt ez a
vállaltan pálya- és életút-összegző jellegű gyűjtemény, az Örökbecsű limlom, benne számos korábban írt, és meg nem jelent
esszével, cikkel, interjútöredékekkel és olyan személyes vallomásokkal, melyek
után lehetetlennek tűnik nem leírni: Ulickaja búcsúzik. (Tegyük hozzá gyorsan: a hazai megjelenés szeszélyének köszönhető, hogy
mi, magyar olvasók ezt összefüggő folyamatnak élhetjük meg: eredeti
megjelenését tekintve A mi urunk népe korábbi, mint a magyarul őt megelőző
Imágó.)
Személyes tapasztalatok,
családhoz-barátokhoz fűződő viszony, vallásos útkeresés, világnézetek ütközése,
irodalmi és biológiai ismeretek, közéleti témák, gyerekszülés és nevelés, betegség,
halál, fájdalom és gyász egyaránt helyet kapott e válogatásban. Az írások íve
valahol a legszemélyesebbtől a leguniverzálisabbig húzódik – s bár ezek
vállaltan a „magánember” Ljudmila Ulickaja gondolatai, érzései, joggal érezhetjük,
hogy semmiben sem különböznek eme írások a regényektől illetve novelláktól. A
szerzői hang, a beszédpozíció szinte ugyanaz: Ulickaja művei sosem voltak
mentesek némi esszéisztikus jellegtől, és sokszor (de milyen sokszor!) fedezhettünk
fel önéletrajzi elemeket bennük – a különbség mindössze annyi, hogy ezúttal
vállaltan a szerző beszél, és nem
valamely szereplője. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy egynémely írás megállná a
helyét novellaként is – gondolok itt elsősorban a barátokat búcsúztató
cikkekre, beszédekre.
Sok szempontból meglepően,
már-már tabudöntögetően személyes ez a válogatás – több területen
tapasztalhatunk eddig nem látott kitárulkozást. Elegánsabb lenne nem ezzel
kezdenem (még inkább meg sem említenem), de mivel kisebb sokkot kaptam
olvasáskor, és meggyőződésem, hogy az olvasók nagy részében úgyis ez hagyja a
legmélyebb nyomot (no meg nyilván nem véletlen, hogy az írónő beválogatta
ezeket a szövegeket), nem mehetek el én sem szó nélkül Ulickaja rákbetegségének
leírása mellett. Ami valahol új értelmet ad a „méltósággal viselni a betegséget”
kifejezésnek. Túlzás nélkül megdöbbentő az a szikár, szenvtelen, már-már
analitikus írásmód, ahogy az írónő a betegség felfedezéséről, annak okairól,
saját felelősségéről, a gyógykezelés szakaszairól ír.
Mely gyógykezelés egyébiránt arra
is alkalmat adott neki, hogy hosszan és nem minden indulat nélkül írjon az
izraeli és az orosz egészségügyi rendszer különbségeiről – őt magát Izraelben
kezelték, és hiszem, hogy őszinte együttérzéssel ír a hazai (orosz) egészségügy
áldozatairól. Annál inkább, mert rendszerkritikus hangjának e válogatásban
aztán nem parancsol megálljt. Éles hangon, rendkívül határozottan bírálja a
fennálló orosz rendszert, a bürokráciát, az állami pazarlást, a borzalmas
nyomort, melyben emberek tízmilliói senyvednek, miközben Moszkva gazdagjai
sosem látott luxusban élnek. Szerencsére nem álszent, helyén kezeli saját
kényelmes, kiegyensúlyozott életét – és próbál is tenni valamit a nála
elesettebbekért. S bizony hangot ad annak is, hogy segíteni ott sem könnyű.
Épp az orosz közélet jelen
állapota késztette egyébként a tán legvitathatóbb (vagy inkább: nekünk,
irodalomszeretőknek leginkább fájó) kijelentésre, mely szerint az irodalom
képtelen változtatni a világ alakulásán vagy akár az emberek gondolkodásán. „A könyv, amely fényt derít a szovjet
korszakban elkövetett népirtásra, felforgatja az ember lelkét és tudatát. És
aztán? Még egy évtized sem telt el a Gulag szigetvilág publikálása óta, amikor
az ország új elnököt kapott – egy KGB-alezredes személyében! Nem az égből
pottyant ide! Felmerül a gyanú: nem olvasták el a könyvet!” Ez a vehemens
kritika jelenik meg egyébként a Mihail Hodorkovszkijjal folytatott
levelezésben, a csecsenföldi háborúról írottakban és a kurszki kiskorúak
nevelőintézetében tett látogatás leírásakor is.
A kötetbe került interjúrészletek
között akad olyan, amely olvasóként is próbára tette az idegeim s még nagyobb
csodálattal adózom az írónőnek, amiért képes volt hidegvérrel válaszolgatni egyes
provokatív kérdésekre. Ahogy azért is, hogy ily következetesen őrzi azt az
elbeszélői pozíciót, amit kijelölt saját maga számára – és nem hajlandó bedőlni
a rendre ráerőszakolni próbált „guru” státusznak. Ahogy írja egy helyütt: nem
kíván semmiféle megmondóember szerepében tetszelegni („Én a saját korom elbeszélője vagyok”).
Furcsa ezt írni egy ilyen
vallomásos jellegű kötet kapcsán, de az Örökbecsű limlom igazából rém
szórakoztató és olvasmányos. Szomorú, természetesen, elgondolkodtató, olykor
dühítő, máskor egyenesen felháborító, de olvastatja magát és olvastatná a többi
Ulickaja-művet. S tán ez a hasonló válogatások legfőbb célja és erénye: hogy
azonnal újraolvastatnák velem az írónő összes művét. Azt pedig csak remélni
tudom, hogy szerzője szándéka ellenére nem ez lesz Ljudmila Ulickaja utolsó
könyve, és az „utolsó előtti” regény, melyet jelenleg is ír, elkészül még.
Kiadó: Magvető
Fordító: Goretity József
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése