Arthur Ransome: Fecskék és Fruskák sorozat II.

Arthur Ransome könyvsorozata igen korán megjelent itthon, az 1930-as Fecskék és Fruskákat már 1936-ban kiadta az Atheaneum és a könyvet a honi cserkészmozgalom örömmel fedezte fel magának. Népszerű volt, friss – és teljesen politikamentes. Ami aztán a szocialista irodalompolitika számára is elfogadhatóvá tette; még a szokásos ideológiai „helyre tevő” utószótól is eltekintettek… az úttörők végül is ugyanúgy táboroztak, mint a cserkészek – az erdőben, vagy a tóparton az egyenruhát, a nyakkendő színét és az indulókat leszámítva gyökereiben ugyanaz volt az irányadó attitűd. Így jött ki már 1958-ban újra a könyv a Móra Kiadó Ifjúsági Kiskönyvtár sorozatában (a szépirodalmi által újraindított Olcsó Könyvtár formátumában, körülbelül annak kistestvéreként kell elképzelni a sorozatot...), és azóta jó pár alkalommal – legutóbb a Ciceró által. De folytassuk a sort: 

Téli szünidő 

- Bárcsak ez a csónak vízen volna! – sóhajtott Dick

- Evezni akkor se tudnánk – mondta Dorothea.

- Nem látszik nehéznek. Egész biztosan boldogulnánk vele.

- Hiába törjük rajta a fejünket – mondta Dorothea. – Nézd csak! Ott az egyik. Kikötöttek...

Aztán már három, vagy négy gyereket is láttak, amint a sziget csupasz fái alatt sürgölődnek... 

Amikor a tél becsomagolta Tóvidék egyszer csak Északi Sarkvidékké változik. Legalábbis a gyerekek szemében. A történetbe Dick és Dorothea Callum, egy szintén a környékre érkező testvérpár által érkezünk – remek írói húzás, hiszen a „Dék” nézőpontjából kicsit kívülről láthatjuk a Walker és Blackett família ifjú tagjait. A rég nem látott, kemény tél, amely hóba csomagolja a tanyákat és befagyasztja a tavat számtalan kalandlehetőséget kínál ifjú sarkutazóinknak, eszkimó iglu-építéstől a jégvitorlázásig, s még a csapat egyik vezéregyéniségét elcsípő fertőző betegség is kapóra jön – hiszen a „vesztegzár” miatt a kompánia számára meghosszabbodik a téli szünet.

Dick, az ifjú csillagász és Dorothea, „aki történeteket ír” összetettebb úton illeszkedik a „csapatba” – az író pontosan kapja el, hogy a kialakult gyermeki kompromisszum-viszonyok milyen ellentmondásosan tágulnak, hogy újabb tagokat fogadhassanak be. A Fecskék és Fruskák véd- és dacszövetségének reakciói ugyanúgy noszogatják a cselekményt, mint a Dék kezdeti ügyetlensége és megfelelés-kényszere – olykor szó szerint komoly, hóviharos kalandokba sodorva a gyerekeket. De mint tudjuk, a Sarkvidék kemény hely – még ha félig a fantázia teremtette is.

Ransome „ajtónyitásai” az olvasható világra ebben a könyvben a legleplezetlenebbek – hiszen a gyerekek is olvasmányokból tanulják a „sarkkutatást”. Úgyhogy ennek a kötetnek néhány igazán kellemes olvasmányélményt köszönhetek még – a behabzsolása után minden kezembe kerülő sarkutazós könyvet elolvastam, a könyvtáros nénik jóvoltából immár a felnőtt könyvtár tereit is bebarangolva. Messzire vezetne, ha ennek a korai lépésnek minden következményét fel akarnám sorolni – hogy például miképp keveredett a kezembe a két Világjárók közé Vonnegut Macskabölcsője… ha jól meggondolom, valójában ennek a könyvnek köszönhetem olvasói életem első egyensúlyvesztő „minőségugrását” is. 

Galambposta 

…ha engem kérdeznek, hogy van-e arany a dombvidéken, én csak annyit mondok: Van ám. A tulajdon két szememmel láttam.

- Igen, igen – bólogatott Nancy -, de hol találta az a fiatalember?

- Ha én azt tudnám – felelte rá Palafejtő Bob bácsi -, tán azóta megkerestem volna magam is...

Nyár van újfent – és mindent felperzselő szárazság. Úgyhogy az ifjú társaság táborozhat ugyan, de csak a kertben… Viszont a fokozott tűzveszélyben, tűzrakási tilalomban is kell valami szórakozás, mivel (egyéb okból) megint nem szállhatnak vízre. A kiszáradt patakokkal szabdalt, fonnyadt hangás felföldön akad rejtély (egy legendás aranytelér újra-fellelésének lehetősége) ami a hőseinkre vár – oda kívánkoznak, miközben hiába várják Nancyék Jim bácsikájának „ajándékát”: Timothyt, „akit” Dél-Amerikából küldött haza (mi lehet… Egy újabb papagáj? Majom? Esetleg egy örvös állat?), és érthetetlen okokból egyre késik a megérkezése. Az ifjaknak szívós küzdelemmel csak sikerül elkunyerálniuk magukat legalább az erdőig – hiszen a postagalambjaikkal onnan is tarthatják a kapcsolatot a „bennszülöttek” világával, ha bármi sürgető közlendőjük akadna.

Ebben a könyvben már gyengül a környezetre ráálmodott fantázia-világok ereje. Ransome remekül érzi, és érezteti: a gyerekhősei hogyan változnak, lesznek érettebbé évről évre. Ironikus játék a kincs- és bányakeresés ebből a szempontból – a felnőtt világ görbe tükrét is másképp torzítja az előző nyarak kalózkalandjai, Robinson-kalandjai, a tél „sarkutazása” után a játékosan felnőttes bírvágy. Amit jól ellenpontoz a nagyon komolyan vett felelősség, amivel aszály idején egy táborozás együtt jár – amikor tényleg elég egyetlen felelőtlen szikra a létfeltételeket, de akár életeket elpusztító tűzvészhez.

Idősebb fejjel olvasva leginkább talán ebben a könyvben tűnhet fel, milyen árnyaltan látta a saját korát a szerző – és milyen pontos érzékkel adagolja ezt a fiatal olvasóknak. A könyvi táj itt lesz a legleplezetlenebbül az író valódi otthonának: a Windermere és Coniston tavak környékének irodalmi tükre – annyira dokumentarista, hogy sokakat az a kevés alkotói szabadság is zavart, amit az írója a maga örömére, vagy a mese kedvéért megengedett magának. 

Nem akartunk tengerre szállni 

…Amikor pedig az orrvitorla lankadt lihegésbe kezdett, a hajó elveszítette a lendületét. Abban a minutumban, hogy a fiatalember kinyúlt a csáklyával, nem mozdult tovább. A fiú ádázul nyújtózkodott a bója után, de a csáklyából épp egy centi hiányzott. Újra nekiveselkedett, de már fél méterrel hibázta el. Sodródott visszafelé.

- Még csak ez hiányzott!

Gyorsan körülnézett. Mindenfelé lehorgonyzott jachtok. Az orrvitorlához kapott, de rögtön látta, hogy nem tudja eléggé felgyorsítani a hajót ahhoz, hogy kikerülje a mögötte álló, nagy, fekete csónakot.

- Hé! Ti ott! – kiáltott oda a gyerekeknek. – Legyetek szívesek, kapjátok el ezt a kötelet, és kössétek ahhoz a bójához!... 

Ez a könyv odahagyja a mesék színterét, a Tóvidéket - a tenger kedvéért. És nem a teljes kompánia, hanem csak a Walker-gyerekek története, akik (jókor lévén jó helyen) segítenek kikötni egy magányosan vitorlázó ifjú vitorlását, apály idején, a Stour folyón – és élnek az alkalommal, hogy a fedélzetére tehetik a lábukat. A kis Kutter kapitánya (és egyben matróza) Jim Branding hamar összebarátkozik a testvérekkel, és elkérve őket az édesanyjuktól, egy napra és éjszakára „felfogadja őket”, hogy bejárják a folyó torkolatában fekvő Harwich kikötőjét. Aztán a kirándulás nem egészen úgy alakul, ahogy a részt vevő felek elképzelik – és nem is Harwich kikötőjében ér véget.

Az elsőre kissé nyakatekert cím beváltja, amit ígér… és a négy testvér átéli az igazi, nagybetűs Kalandot. Valahol minden gyerek erről álmodik, hogy ott és akkor és rögtön érjék a felnőtt kihívások – és persze arról is álmodozik: hogyan felel meg e kihívásoknak. Még szerencse, hogy Ransome hallatlanul okosan alapozta az eddigi kötetekben az olvasó gyerekekbe vetett bizalmát, a kisebb kalandoktól a felelősségteljes nagyobbakig – mert e könyvet olvasva fel sem merül, hogy kis hőseink ne felelnének meg a kihívásoknak. Pedig azokból akad itt bőven.  Az külön bravúr, hogy a cselekmény csűrésébe-csavarásába sem zavarodik bele az író – pedig lenne mibe –, ez ugyanolyan valóságszagú „tényleg megtörténhet” mese marad, mint az előzményei.

Csak azért nem ez a legkedvesebb, mert bár a történetből valójában nem, de nekem mégis hiányoznak belőle a többiek. A Fruskák, meg a Dék. Kicsit úgy vagyok ezzel a könyvvel, úgy olvasom, ahogyan ebben az elképzelt valóságban ők hallgathatták John, Susan, Titty és Roger egymás szavába vágva előadott történetét a kaland után – nem titkolt irigységgel. Miközben minden újraolvasásakor ezt a könyvet élvezem a legjobban. Fikciós volta ellenére úgy olvasom szinte, mint egy valódi útleírást. Ahol az a megfoghatatlan valami, ami bennünk test nélkül is képes utazni, bizony minden alkalommal a könyve hőseivel tart – hiába tudja évek óta a mese végét.

Nem olvastam végig a sorozatot - az utolsó kötetek, a Titkos tenger, a Piktek és Mártírok, a Fecskék és Fruskák, a madárvédők 2002 után érkeztek magyarul – akkoriban bőven más foglalkoztatott már, bár könyvesboltban azért nagy örömmel csodálkoztam rá a frissen megjelent könyvekre. Épp nemrég – rendezgetve a polcot, ahol a könyvsorozat lakik – jutott az eszembe, hogy szívesen belelapoznék akármelyikbe. Mint ahogy szívesen kézbe venném a „mese a mesében” szándékával szült (a gyerekek elképzelt téli közös történetmesélései alapján „megírt”) történeteket – ezek közül csak egy jelent meg magyarul, a …kincskeresők alcímű – mivel tényleg nagyon szeretem, ahogyan Titty bőrébe bújva az író minden apró történésből képes kalandos históriát fabrikálni. Nem vagyok már gyerek, de ki tudja – lehet, hogy egy idő után így fogok pihenni: a zaklatás helyett békébe simogató – de egy percig nem unalmas könyvekkel…