Jó másfél évvel ezelőtt kellemes
meglepetést okozott Lissa Price első könyve, A testbérlők – amikor már épp az utolsó szögeket készültem beverni
a YA-koporsóba (én ilyet többé ugyan kézbe nem veszek, ésatöbbi…), akkor
mutatott valami újat és szórakoztatót. Ami azért sosem hátrány, még akkor sem,
ha épp szabadulni próbálunk egy műfajtól. Az azóta eltelt időben jó ha két
young adult regény került a kezembe, szóval ezúttal nem kellett attól tartani,
hogy a csömörveszély miatt a második rész megfekszi a gyomrom – ráadásul (ciki,
nem ciki) annyira nem emlékeztem az első részre, hogy nagyjából fogalmam sem
volt, mit várjak. És ez megint csak bejött – azt hiszem, levonhatom a
konzekvenciákat: nulla várakozással kell egy könyv elé állnom, és akkor van
esély a pozitív csalódásra.
Persze ahogy elkezdtem olvasni A testbérlők – Leszámolás című
folytatást, szép lassan előjöttek az emlékek – az is, hogy mi tetszett a
felütésben, és hát az is, hogy mi nem. És meg kellett állapítsam, hogy a második
rész megbízhatóan hozza ugyanazokat az erényeket és ugyanazokat a hibákat is.
Csak épp újat nem tud mondani.
Nagyjából ott találkozunk újra
Callie Woodlanddel és kis csapatával, ahol az előző rész végén magukra hagytuk
őket. Az egykori utcagyerek Callie immáron mesés örökség és egy megbízható gyám
birtokában békében éldegélhetne, ha nem kísértené újra meg újra a múlt: szülei
tragikus halála, az intézetben töltött idő, és az összeesküvés, melybe
belekeveredett, amikor jelentkezett az Elsőrendű Állomások programjába. Callie
fejében ugyanis egy chip lapul – egy chip, melyen keresztül a megfelelő
technika birtokában bárki átveheti az uralmat a teste felett, gyilkolásra
kényszerítheti, elrabolhatja, felrobbanthatja, és még ki tudja, mit művelhet
vele. Callie tehát nem alhat nyugodtan – már csak azért sem, mert aki az egész
kalamajkáért felelős, még mindig szabadon kószál.
Az előző rész végén az írónő egy
gigantikusnak szánt fordulatot hagyott nekünk, mely után sejtésem szerint
számos fiatal olvasó szedegethette az állát a földről – én meg rutinosan csak
vállat vontam, mondván: ennél elkoptatottabb klisé kevés létezik. Ehhez képest
nagy kő esett le a szívemről, amikor kiderült: nem is abba az irányba
csavarodnak a dolgok, ahogy vártam. Persze igen hamar a dolgok sűrűjében
találjuk magunkat, és csak kapkodhatjuk a fejünket, hogy akkor most ki kivel
van és mégis miért és mire megy ki a játék… Borzasztóan pörög a cselekmény, ami
ez esetben nagyon jó, egyfelől, mert leköt, kikapcsol, észre sem veszem, és már
a Móriczon van a busz; másfelől mert elleplezi az írásmód bosszantó hibáit. Nem
tudom, az első részben is ennyire irritált-e a kamaszos szleng folyamatos
jelenléte, az ijesztően sekélyes drámázások, Callie folyamatos nyavalygása. Óh,
félreértés ne essék, én hasonló helyzetben valószínűleg tízszer ennyit
nyavalyognék, de ha egyszer egy YA hősnő tökös világmegmentő kiscsajnak van
beállítva, akkor ne nyavalyogjon. Akkor meg pláne ne, ha a méltatók
lépten-nyomon Katniss Everdeenhez hasonlítják – na, ő például a három rész
alatt összesen nem drámázott ennyit, mint Callie-nk, pedig lett volna oka rá… (Persze erről a hasonlítgatásról legkevésbé
Lissa Price [vagy Callie Woodland] tehet.)
Nagyon jó kis tinidisztópiának
indult anno A testbérlők, és
tulajdonképpen nem okozott csalódást a Leszámolás
sem – mégis, végső soron azt kell mondjam, nagyobb a füstje, mint a lángja.
Price-nak volt egy remek alapötlete, egy valóban izgalmas és (tudtommal) egyedi
disztópikus világképe, de nem tudta igazán jól kifejteni – a második részben
legnagyobb sajnálatomra semmivel sem tudunk meg többet arról, mi történt a
háború során, hogyan jutott el idáig a társadalom, milyen megoldási variációk
léteztek a továbblépésre. És ami legalább ekkora probléma: mintha maga is
belebonyolódott volna a saját fordulataiba: egy ponton történik egy leleplezés,
ami után minimum az ellenkezőjére kéne forduljon minden, aztán megyünk tovább,
mintha mi sem történt volna, és megállapítjuk, hogy igazából minden mindegy,
mert a jó ügyért harcolunk. Ja, hát ha így, akkor így.
Úgy
tűnhet a fentiekből, hogy csalódás volt a könyv, pedig nem. Saját magam is
megleptem vele, mennyire jól szórakoztam, és egy-két ponton még izgultam is
hőseinkért. Persze különösebb spoilerveszély nélkül elárulhatom: annyira azért nem
kellett volna. Sodró lendületű, pörgős, humoros, néha bosszantó YA a Leszámolás – komolyan venni felesleges,
ellenben ha a helyén kezeljük, kellemes kikapcsolódást nyújthat.
Kiadó: Agave
Fordító: Török Krisztina
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése