Billegett a léc, nem egyszer kellett emlékeztetnem magam,
hogy kedvenc ügyeletes rejtőjenőm (mint már írtam, a név ez esetben
minőségjelző, tehát kisbetű…) egy régebbi agya menését olvasom. Az út elejéről
a mérföldkőnek igazán nem nevezhető darabot – és bár eszembe kellett juttatni
minden kizökkenéskor, hogy honnan zökkentem ki (voltaképp a „jól szórakozás”
önfeledt – szerző és könyve által eleve ígért – állapotából), letenni mégse
akartam ezt sem. Úgyhogy kedves Mr. Moore, rezgett a léc, de ezzel együtt már
megint megugrotta az elvárt minimum-szintet. Ami a Biff evangéliuma várakozás-építése fényében csalódás, az a vámpíros könyvek vagy a legutóbbi, Prérifarkasos sztori fényében csak apróbb zökkenő.
Szódával elmegy – a legjobb eddigihez vezető útnak akár még ízlik is.
Nem segített persze, hogy teljes szívvel nem tudtam izgulni
hősünk, Tucker Case sorsáért – aki valamennyire követte a szerző eddigi rekeszizom-gyógyászati
munkásságát, A leghülyébb angyal
mellékszereplőjeként már találkozhatott vele. Sokat levesz a hatásból, ha
tudjuk, nem eshet baja – kezdve a kezdeteken, a kannibál ebédjeként megejtett
fán lógáson, s folytatva az eszelős Papnő markában való (kéjes) vergődésekig.
Olvasás közben gondoltam végig, hogy Moore-nál ezt valójában soha nem lehet
tudni – lehet, hogy ebben a könyvben meghal, s a másikig feltámad? Láttunk már
ilyet, épp hogy Moore egyik vonzereje ez a rendkívül játékos „hétköznapi
transzcendencia”, kifacsart „ezoterizmus” (hogy kimondjak egy nem létező
szóalkotást). Úgyhogy valójában mindegy is, izgulok-e, vagy sem. A hatásból
csak akkor vesz le ez is, ha úgy állok ehhez a könyvhöz, mint bármelyik
fajsúlytársához; mintha akarna tőlem valamit (túl azon, hogy vegyem meg) a
felhőtlen szórakoztatáson (annak egyébként felszabadító gyógyhatásain) kívül
is.
Olvasás közben jutott az eszembe, hogy pontosan miért is nem
kell izgulnom: a zsáner megvalósulása közbeni paródiája, amiben lakozom épp –
itt nincs izgulnivaló, ezt ne is várjam. Engedjem el magam, ahogyan Fülig Jimmy
kalandjain annak idején, itt nincs mit megfejteni, analizálni, megérteni – ha
akad remek gondolat, eszme (persze akad) az ajándék, írósziporka, sem komolyan
kifejtve, sem igazán próbára téve nincs. Ezért rokon szerintem Rejtő
hozzáállásához Moore írókája, hiszen először is valóban megalkotja a
kalandos-csavaros, remekül cselekményvezetett zsánert, de valóban ki is forgatja
eközben: egyszerűen a szereplőivel, akik a szokásos zsánerfigurák dinamikus
cselekvéseire totálisan alkalmatlanok. Másodszor: megteremti azokat a
valószínűtlen kliséket – itt épp a rakománykultusz, a kannibalizmus, a műfilmes
trópusi klisésziget jobbára minden eleme, de valójában a doki és b. neje által is
– amelyek teljesen valószínűtlenítik a mesét egyből, hatalmas írói szabadságot
teremtve. Harmadszor a szabadság a figurák irodalmi ágyazottsága által teljes,
hiszen ismert regényi típusok sorjáznak a lapokon (néhány defekt,
képesség-elvétel által egyedítve), miáltal nem kell hosszasan bemutogatni őket,
s mégis könnyedén válnak egyedivé és emlékezetessé a beszélő nevek,
parodisztikus jellemzők által. Negyedszer: a nem kevés eszközzel megteremtett
írószabadságot a szerző minden esetben arra használja, hogy nevettessen. Ahogy
írja a könyv utószavában: „…a könyveimet
referenciának használni olyan, mint a fánkot építőanyagnak. Tudják, hogy ezek a
lapok a bolondozást szolgálják, nem az adatszolgáltatást…” A felsorolt
eszközök író általi következetes alkalmazásának máig egyetlen általam ismert
alakja Rejtő Jenő. Ezért jelzőzöm vele Moore-t. És ez akárhogy is nézzük, nagy
dicséret.
Akad bennünk továbbgördülő gondolatsziporka, persze – még ha
nincs is annyira mélyen egyik sem, mint például a Mocskos meló alig becsomagolt gyásztanfolyama. Például: hogy a
szigetek evolúciós kukták, új fajok bukkannak fel, és tűnnek el. Új fajok, és
új vallások. A monológ, hogy a veszélyeztetett állatok kilencven százaléka
szigeteken él, távol a vetélytársaktól. Mert az igazi versenyben kihalásra
ítéltek. Lehet játszani a gondolatokkal, mert vannak. A vallásokhoz való
boldogítóan tiszteletlen hozzáállás is ajándékoz gondolnivalóval: hiszen a
rakománykultuszokban valóban megvan a nagy vallások minden eleme. Elnyomás, a
messiás felbukkanása, az új rend létrejötte, a béke és a jólét, de legalábbis a
visszatérés ígérete. Szórakoztató összevetésekre ad alkalmat bárkinek a könyv,
akit valaha is érdekelt bármelyik tételes vallás – főleg, ha valamelyik próféta
is.
Persze Moore végül (játszásiból) olyasmit sugall, hogy tök
mindegy, kit választ a természetfeletti prófétának – akármelyik idióta
megteszi, ha jókor van jó helyen. Ha valahol a próféta mégiscsak minősíti magát
a kiválasztót is. De ezzel nem akarom magamra haragítani Vincentet, a
képzeletbeli aprócska mikronéz sziget, Alualu egész népével együtt Costa Rica
valóságos, békés és kiadatásmentes partvidékére költöző istenét, sem a nála
jóval nagyobb tömegeket mozgósító kollégáit. Nehogy valamelyiknek eszébe jusson
valamilyen személyemhez passzoló prófétai feladat – mert azért az ebből a
könyvből is kiderül, hogy kiválasztódni jobbára oltári nagy szívás, amiről
legfeljebb olvasni szórakoztató…
Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése