2013. január 7., hétfő

Christopher Moore: A neccharisnyás papnő pajzán szigete

Billegett a léc, nem egyszer kellett emlékeztetnem magam, hogy kedvenc ügyeletes rejtőjenőm (mint már írtam, a név ez esetben minőségjelző, tehát kisbetű…) egy régebbi agya menését olvasom. Az út elejéről a mérföldkőnek igazán nem nevezhető darabot – és bár eszembe kellett juttatni minden kizökkenéskor, hogy honnan zökkentem ki (voltaképp a „jól szórakozás” önfeledt – szerző és könyve által eleve ígért – állapotából), letenni mégse akartam ezt sem. Úgyhogy kedves Mr. Moore, rezgett a léc, de ezzel együtt már megint megugrotta az elvárt minimum-szintet. Ami a Biff evangéliuma várakozás-építése fényében csalódás, az a vámpíros könyvek vagy a legutóbbi, Prérifarkasos sztori fényében csak apróbb zökkenő. Szódával elmegy – a legjobb eddigihez vezető útnak akár még ízlik is.

Nem segített persze, hogy teljes szívvel nem tudtam izgulni hősünk, Tucker Case sorsáért – aki valamennyire követte a szerző eddigi rekeszizom-gyógyászati munkásságát, A leghülyébb angyal mellékszereplőjeként már találkozhatott vele. Sokat levesz a hatásból, ha tudjuk, nem eshet baja – kezdve a kezdeteken, a kannibál ebédjeként megejtett fán lógáson, s folytatva az eszelős Papnő markában való (kéjes) vergődésekig. Olvasás közben gondoltam végig, hogy Moore-nál ezt valójában soha nem lehet tudni – lehet, hogy ebben a könyvben meghal, s a másikig feltámad? Láttunk már ilyet, épp hogy Moore egyik vonzereje ez a rendkívül játékos „hétköznapi transzcendencia”, kifacsart „ezoterizmus” (hogy kimondjak egy nem létező szóalkotást). Úgyhogy valójában mindegy is, izgulok-e, vagy sem. A hatásból csak akkor vesz le ez is, ha úgy állok ehhez a könyvhöz, mint bármelyik fajsúlytársához; mintha akarna tőlem valamit (túl azon, hogy vegyem meg) a felhőtlen szórakoztatáson (annak egyébként felszabadító gyógyhatásain) kívül is.

Olvasás közben jutott az eszembe, hogy pontosan miért is nem kell izgulnom: a zsáner megvalósulása közbeni paródiája, amiben lakozom épp – itt nincs izgulnivaló, ezt ne is várjam. Engedjem el magam, ahogyan Fülig Jimmy kalandjain annak idején, itt nincs mit megfejteni, analizálni, megérteni – ha akad remek gondolat, eszme (persze akad) az ajándék, írósziporka, sem komolyan kifejtve, sem igazán próbára téve nincs. Ezért rokon szerintem Rejtő hozzáállásához Moore írókája, hiszen először is valóban megalkotja a kalandos-csavaros, remekül cselekményvezetett zsánert, de valóban ki is forgatja eközben: egyszerűen a szereplőivel, akik a szokásos zsánerfigurák dinamikus cselekvéseire totálisan alkalmatlanok. Másodszor: megteremti azokat a valószínűtlen kliséket – itt épp a rakománykultusz, a kannibalizmus, a műfilmes trópusi klisésziget jobbára minden eleme, de valójában a doki és b. neje által is – amelyek teljesen valószínűtlenítik a mesét egyből, hatalmas írói szabadságot teremtve. Harmadszor a szabadság a figurák irodalmi ágyazottsága által teljes, hiszen ismert regényi típusok sorjáznak a lapokon (néhány defekt, képesség-elvétel által egyedítve), miáltal nem kell hosszasan bemutogatni őket, s mégis könnyedén válnak egyedivé és emlékezetessé a beszélő nevek, parodisztikus jellemzők által. Negyedszer: a nem kevés eszközzel megteremtett írószabadságot a szerző minden esetben arra használja, hogy nevettessen. Ahogy írja a könyv utószavában: „…a könyveimet referenciának használni olyan, mint a fánkot építőanyagnak. Tudják, hogy ezek a lapok a bolondozást szolgálják, nem az adatszolgáltatást…” A felsorolt eszközök író általi következetes alkalmazásának máig egyetlen általam ismert alakja Rejtő Jenő. Ezért jelzőzöm vele Moore-t. És ez akárhogy is nézzük, nagy dicséret.

Akad bennünk továbbgördülő gondolatsziporka, persze – még ha nincs is annyira mélyen egyik sem, mint például a Mocskos meló alig becsomagolt gyásztanfolyama. Például: hogy a szigetek evolúciós kukták, új fajok bukkannak fel, és tűnnek el. Új fajok, és új vallások. A monológ, hogy a veszélyeztetett állatok kilencven százaléka szigeteken él, távol a vetélytársaktól. Mert az igazi versenyben kihalásra ítéltek. Lehet játszani a gondolatokkal, mert vannak. A vallásokhoz való boldogítóan tiszteletlen hozzáállás is ajándékoz gondolnivalóval: hiszen a rakománykultuszokban valóban megvan a nagy vallások minden eleme. Elnyomás, a messiás felbukkanása, az új rend létrejötte, a béke és a jólét, de legalábbis a visszatérés ígérete. Szórakoztató összevetésekre ad alkalmat bárkinek a könyv, akit valaha is érdekelt bármelyik tételes vallás – főleg, ha valamelyik próféta is.

Persze Moore végül (játszásiból) olyasmit sugall, hogy tök mindegy, kit választ a természetfeletti prófétának – akármelyik idióta megteszi, ha jókor van jó helyen. Ha valahol a próféta mégiscsak minősíti magát a kiválasztót is. De ezzel nem akarom magamra haragítani Vincentet, a képzeletbeli aprócska mikronéz sziget, Alualu egész népével együtt Costa Rica valóságos, békés és kiadatásmentes partvidékére költöző istenét, sem a nála jóval nagyobb tömegeket mozgósító kollégáit. Nehogy valamelyiknek eszébe jusson valamilyen személyemhez passzoló prófétai feladat – mert azért az ebből a könyvből is kiderül, hogy kiválasztódni jobbára oltári nagy szívás, amiről legfeljebb olvasni szórakoztató…


Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán

 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...