2013. január 23., szerda

Romain Gary: A virradat ígérete



„Azt hiszem, ennél szebben még aligha írták meg az önző-önzetlen, erőszakosan odaadó, méregből s mézből összegyűrt anyai szeretet krónikáját.” E szavakkal ajánlja a regényt Szőllősy Klára a kötet hátoldalán – és bár minden szavával egyetértek, nem hallgathatom el, hogy épp ez a mondat, és a többi, az erőszakos-szerető anyát középpontba állító méltatás volt az oka annak, hogy ez a  regény engem nem hogy nem érdekelt, de sokáig egyenesen taszított. Kevés dolog tud annyira kihozni a sodromból, mint a gyerekeik életére rátelepedő, és a „jótakarok” hazug álcájába bújtatott önzésükkel az utódok életét módszeresen tönkretevő szülők – nem is olvasok-nézek szívesen ilyesmit. Hogy mégis a kezembe kéredzkedett Romain Gary könyve – mit kéredzkedett, követelte, hogy olvassam el – az Amadea cikkének köszönhető: ő volt az első az általam olvasott recenzensek közül, aki nem az anya-fiú kapcsolatra helyezte a hangsúlyt, hanem arra, mi lakozik még ebben a regényben.

Noha egyetlen könyvét sem olvastam, Romain Gary neve nem volt ismeretlen előttem – azt legalábbis minden olvasni szerető ember tudja szegről-végről, hogy ő az egyetlen író, aki kétszer is megkapta a Goncourt-díjat, előbb saját néven megjelent regényéért (Az ég gyökerei), majd az Emile Ajar álnéven írt Előttem az életért. Magyarul enyhén szólva hiányos az életmű, ha szerencsénk van, jelen kötet kiadása egy életmű-sorozat kezdetét jelenti – ami már csak azért is üdvös lenne, mert ez a valós és fiktív elemeket jócskán keverő memoár arra tökéletesen alkalmas, hogy felkeltse az érdeklődésünket az író többi műve iránt. Mert ha nem is hibátlan, mint irodalom, ha nem is eléggé őszinte, mint önéletírás, ha vannak is túlkapásai, épp annyira hozza közel hozzánk Romuskát, hogy kíváncsiak legyünk: mégis, mit alkotott, miért lett ekkora sztár ez az elkényeztetett, agyonszeretett kisfiú…

A kép, amit a regény ad, legalábbis vázlatos. Előttünk egy író, aki negyvenes évei derekán emlékezik vissza gyerekkorára és kora ifjúságára – és az édesanyjára, aki világa közepe, eredője és végpontja, a nap, ami mindig süt rá, és az éjszaka, ami mindig eltakarja előle a világ egyes szeleteit. A színésznői karrierjét gyermeke miatt maga mögött hagyó (csupán kora okán nem leány-)anya küzdelme a huszas-harmincas évek Moszkvájában, az átutazás Lengyelországon, és a megérkezés a vágyott Franciaországba az anyát isteni magasságokban látó egykori gyermek szemén keresztül tárul elénk: így nem lehet nem csodálni ezt az asszonyt, aki dacolva a szegénységgel, az elemekkel és az európai politikával, addig ment, amíg fiát olyan helyre nem vezette, ahol elérheti a kitűzött célt. Ám nem tudom feledni, hogy mindeme cél, az „író-pilóta-diplomata” karrier az anya álma, az ő romantikus regényeiből származó boldogságeszmény megtestesítője, az ő kudarcaiért vett elégtétel hordozója. Nem tudom feledni, és mélységesen felháborít, hogy soha nem törődött azzal, fia mit akar, nem kérdezte, mire vágyik, sőt, ha olyasmiben bizonyult tehetségesnek, ami az ő álmaival nem volt kompatibilis, kételkedés nélkül eltérítette.

Gyönyörű könyv ez, és valóban elismerésre méltó, amit ez az asszony – és még néhány millió másik, akik háború és nélkülözés közepette neveltek embert gyermekeikből – véghezvitt, mégis: nem tudom feledni azt a keserű szájízt, amit mindig érzek, ha ilyen szülőkről olvasok. Még szerencse, hogy a regény tényleg nem csak erről szól. Mert a visszaemlékezések között ott van Romain Gary maga, az immáron felnőtt kisfiú, és az egész világ: a fények, az ízek, a hangok, a Big Sur tengerpartja, a sirályok éneke és a háborúban elhunyt bajtársak emléke. Tudom, hogy ez csupán az én meglehetősen sajátos szűrőmnek köszönhető, de a könyvnek szerintem azok a leggyönyörűbb részei, ahol szóba sem kerül az anya. Mert ezekben a részekben tényleg ott egy egész világ – az élet minden gyönyörével és borzalmával, amit tán csak azok érthetnek és érezhetnek igazán, akik megjárták a háború poklát.

Ami azonban rögtön viszonylagossá is válik: hisz Gary maga ismeri el, hogy ő bizony a háború nagy részét „elalibizte”, gyengélkedőn, félreeső állomáshelyeken, a frontvonaltól távol, és ha néha lőtt, még azt is mellé – ami viszont nem lehet viszonylagos, és nem is az, az a halott bajtársak véget érni nem akaró sora. Néha elképesztően hirtelen ugrálunk egyik hangulatból a másikba: Gary hol ironikusan tekint az egész háborúra, s főleg saját szerepére, hol borzongatóan tép fel sebeket – a sajátjait, mégis nekünk fáj. Ilyenkor tűnik a legőszintébbnek, a legemberibbnek. Mindazonáltal remek tanítványa az egykori színésznő mamának: hatásvadászatért, dagályosságért ő sem megy a szomszédba – olykor egyenesen szappanoperába illő jelenetekbe sodorja magukat (hozzáteszem: ki tudja, mi igaz, és mi nem, néha az élet valóban teremt ilyen ostoba „jeleneteket”).

Zavarba ejt ez a könyv – nem tudom teljes szívemből szeretni, mégis, mélységesen hálás vagyok, amiért elolvastam. Épp az egyenetlensége, a szépség és banalitás furcsa keveréke miatt érzem azt, hogy kell, muszáj Romain Gary-t olvasnom, hogy megtudjam, ez a gyűlöletesen szerető, önző, halála után is óvó-gyilkoló anya valóban zsenit nevelt-e Romuskából, vagy „csupán” egy rendkívül tehetséges iparost.


Kiadó: Park
Fordító: Bognár Róbert
 

4 megjegyzés :

Amadea írta...

Azért hastífusszal nyomni az ágyat nem annyira elalibizés, meg asszem a kötet elején írják, hogy Gary lekicsinyíti az érdemeit és az esendő oldalát mutatja. Nekem pont ezért volt szimpatikus.
De nem győzködni akarlak, örülök és meghat, hogy a viszolygásod ellenére elolvastad:) Ezt csak az értheti, akinek ilyen vagy hasonló anyja van.

pável írta...

azért nem nevezném "elalibizésnek", alaposan kivette a részét a frontból, csak éppen nem az európaiból...
amúgy persze hogy hiányos a magyar életműkiadás, de mégis, van tőle 4 könyv, ne kevés, az említetteken túl a Lady L. (kurva jó, épp elkezdtem) és a Hajnal felé..
ps.
néha elfelejtitek szignózni kivel is vitázunk utána, mi pöszméte kommentelők :)

Ilweran írta...

Ő maga írja a könyvben, hogy alig vette ki a részét a harcokból, majd megkeresem a részletet és beírom - hogy mennyire kisebbíti az érdemeit, azt nem tudom...
Szép volt egyébként, sok helyen meg is hatott, csak nem maradéktalan, de hát kevés könyv az.

Ilweran írta...

Az új helyen már nem szignózunk, a bejegyzés alján az adatoknál ott van, hogy ki írta. Ezt spec én :)
Fogok tőle olvasni, mert tényleg kíváncsi vagyok, ez szép volt, de nem győzött meg teljesen...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...