Az előcsarnokba lépve szembetaláltuk magunkat a lehetőségek
bőségével egyből. Beöltözött rajongók, tündék, törpök, hobbitok, elszabadult
orkok és egy bunkóját maga után ráncigáló troll – s bárki kiválaszthatta a
kedvenc karakterét egy közös fotó erejéig. Elcsíptünk egy nótát (aki ismeri: a fürdő-dal
A Gyűrűk Urából), a Tolkien Kórus
előadásában, miközben a Vásár pultjánál gusztáltuk a lehetséges vásárfiát –
ékszertől a könyvekig, Középfölde térképeinek magyar kiadásától a társaság
folyóiratának számaiig, pólótól a kulcstartóig sok minden élesztett birtoklási
vágyat. Az előcsarnok igazi attrakciója számomra mégis a makett-kiállítás lett
– Zsikla Gergely csodálatosan aprólékos terepasztalai a filmek kedves
helyszíneit jelenítették meg Völgyzugolytól Mórián át a Helm-szurdokig, a
makettek gazdája páncélos-pajzsos gondori lovagnak öltözve szívesen
válaszolgatott a kérdésekre, hagyta fotózni magát. Elfogult vagyok – én évek
óta másolom Alen Lee Völgyzugoly-látomását, a szabad időmben; el tudom képzelni
tehát, mennyi munkaóra lehet a gyönyörű aprólékossággal kidolgozott mini
helyszínek, s a csatajelenetek kifestett ólomkatonái mögött.
Mint ahogy a galérián is szembejött velünk egy fantasztikus rajongói vállalkozás kézzel fogható, elképesztő eredménye. Hári István kézzel elkészített-lemásolt Nyugatvégi Piros Könyve, három év munkája feküdt az orrunk előtt, lapozgatható közelségben. Merített papírra kézzel írt, kézzel bőrbe kötött hobbitkódex – Bilbó és Frodó naplója, a professzor által játékosan forrásmunkaként megadott kötet hevert az orrunk előtt, igazi relikvia. S mellette a filmbeli Bilbó által lobogtatott szerződés másolata - kár, hogy a készítővel már nem volt időnk beszélgetni; épp nem volt a közelben. A gyerekek számára kitalált játszósarokra, egy bábelőadásra (ahol éppen Túrin gyilkolta a sárkányt), a táblás és kártyás szerepjátékot elmerülten játszó rajongókra, de még a kiállított fegyvergyűjteményre is csak épp egy pillantást vetettünk – mint ahogy csak elhaladtunkban csodáltuk meg a tünde-hajfonást, a rúnákkal, tengwákkal készülő emléklapokat, a kifestett és épp készülő makett-figurákat – a kíváncsiságunk máshová vitt magával: az előadásokra.
Merthogy Tolkien professzor 121. születésnapját gazdagon
telipakolták programokkal a szervezők, és bár kóstolgattunk szorgalmasan, jó
pár dologról le kellett mondani – az ember egyszerre sajnos nem lehet két
helyen. S jó, hogy úgy döntöttünk, ez alkalommal nem nézzük újra a filmet –
hiszen mozizni bármikor lehet, de olyan, érdekességekkel alaposan telipakolt
előadást például A hobbit, a történet
születéséről nem minden nap hallgathat az ember fia-lánya, mint Kaszab
Zsuzsannáé, s a tolkieni mitológia rejtelmeibe sem vezet senki annyi humorral
és olyan világos fogalmazással, mint ahogy Füzesssy Tamás csinálja. Ha mégis
meg tudtuk volna osztani magunkat valami bűbájjal, bizony szívesen
belehallgattunk volna Barna Bálint filmes műhelytitkokról szóló, vagy Rácsai
Róbert Középfölde nyelveiről szóló előadásába is, s akkor még nem is említettem
mindenkit…
Viszont nem hagyhattuk ki a frissen megjelent könyveket és
kiadványokat bemutató előadást. Nemcsak A
Hobbit művészete, a Befejezetlen regék… a Magyar Tolkien Társaság által forgalmazott, a tavaly nyári
Tokien-konferencia anyagát tartalmazó J.
R. R. Tolkien – Fantázia és erkölcs tanulmánykötete (egyik vásárfiánk) került
szóba, de az a fantasztikus lehetőség is, hogy az Elveszett mesék könyve kiadásával megkezdett folyamat folytatódhat:
a Carthaphilus kiadó és a társaság a The History
of Middle-earth teljes magyar kiadásáért tárgyal a jogtulajdonossal.
Hatalmas fegyvertény lenne – eddig egyedül spanyolra sikerült a teljes
sorozatot lefordítani, a francia fordítás is elakadt az ötödik kötetnél, mivel
a jogbirtokos csak sorrendben és kihagyások nélkül engedi a megjelenést…
Éppen elcsíptük az egyik rajongói filmet: az Earendil utazása igen vicces reflexió
volt A Gyűrűk Ura filmek végeláthatatlan,
egymást körbedicsérő extráira (mondom ezt úgy, hogy nagyon szeretem ezeket az
extrákat) – ennek az egynek alapján keresni fogjuk a lehetőségét, hogy
megnézhessük a többit is. Végül megtetéztük az egész napos rajongást A hobbit film szinkronszínészeinek
kerekasztal-beszélgetésével – ahol Láng Balázs, Széles Tamás, Fodor Tamás,
Szatory Dávid és Seder Gábor, a film szinkronszínészei nemcsak e film
szinkronos műhelytitkairól, de általában a szinkronizálásról is rendkívül érdekesen,
rengeteg humorral spékelve meséltek. Maradhattunk volna még, ha előrelátóbbak
vagyunk: de mint kiderült, a Tolkien Művészeti Est koncert- és táncbemutatóira,
s a mindezt megkoronázó Turambar című
dráma ősbemutatójára már elővételben elkelt minden jegy (ahogy utólag aztán kiderült: voltak üres helyek, úgy látszik, nem
mindenki vette át, amit lefoglalt – késő bánat…).
Nagyon szépen köszönjük a szervezőknek, a résztvevőknek és a
támogatóknak! Jövőre veletek ugyanitt!
Ha nem unjátok, hajtás
után hosszabban bemutatnám a két általunk meghallgatott előadást. A történetek
szeretve ismerőinek tovább mélyítheti a rajongását, kedvet csinálhat az előadó
meghallgatásához legközelebb; de ha csak most ismerkedsz ezzel a világgal,
akkor is tartalmazhat érdekességeket – hiszen rólunk is, szemléleteinkről és
eszméinkről is sokat elmondanak Tolkien professzor világlátásának elénk tárt
ismeretlen mélységei.
Kaszab Zsuzsanna: Oda
és Vissza – Tolkien és Bilbó útja
Nem először hallom ezt az előadást, de évről évre terebélyesedik,
érik, finomul, úgyhogy most mintha nem is ugyanazt hallanám. Nem beszélve róla:
milyen szívesen hallom. Tolkien professzornak szenvedélye és hobbija is a
munkája volt, nyelvek bűvöletében élt – s az álmodozásai értek végül beszélhető
mesterséges nyelvekké. Milyen érdekes: a mese csak egy apropó, hogy a
nyelvalkotó másként is rátekinthessen a művére. A legendás kezdő mondatot („Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt
egy hobbit”), sokan ismerik, azt kevesebben tudják, hogy a megszületése környékén
Thrór térképének egy korai variációját is megrajzolta az író – a mese váza ezek
szerint már akkor a fejében lehetett, az óészaki mondák szerkezetét követő
sárkányos történet; még ha aztán sok évig nem is foglalkozott vele.
Tolkien szóalkotó zseni volt, aki a nyelvek általa
mélységesen tisztelt belső logikáját a maga mesterséges nyelveire is gyakorlatilag
kötelező érvénnyel alkalmazta. Sőt etimológiája is van e nyelvek szavainak.
Ahogy a tünde nyelvek (a középföldei „latin”) alapja a finn és a welsh, úgy a középföldei
„nyugori”: a közbeszélt nyelv óangol gyökerű, etimológiailag abba ágyazott. A
„hobbit” az óangol hol-bytla (gödörlakó, mai változatában: hole builder –
gödörépítő) szóból alakult. A Gandalf név a „gand aelfr” (botos tündér)
változata. A néhány (A Gyűrűk Ura
függelékében ismertetett) hobbit kifejezés és név is óangol gyökerekkel bír.
Bilbó Baggins neve pedig konkrétan akár uzsonnástatyónak is fordítható volna. A
saját nyelven belül a szóalkotás szabályai is a szokottak. A dolgok, személyek
neve például általában egy-egy jellemző tulajdonság jelentéstől válása által
nyer új (személynévi) jelentést, és e „jellemző tulajdonság” sokszor egymástól
igen távoli elemeket is összeköt a nyelvben. Például Smaug (üregbe furakodó) és
Szméagol („Üregi”) nevének, és a szmiál szónak is ugyanaz a szótöve: az üreg.
Rengeteg példa van még, de nem sorolom. Persze ekkora munkába kell, hogy hiba
is csússzon, a törpök neve a „dwarves” nyelvileg helytelen szóképzés eredménye,
amely Tolkien véleménye szerint is: „elég kínos egy filológusnál”.
Tolkien – mint minden mitológiával ihletetten játszó modern
kori szerző – a nevek kitalálásával és behelyettesítésével kezdte, mivel a név
úgymond „sorsot hordoz”. Persze azért árnyaltabb a kép, ha ismerjük A hobbit születéstörténetét. Hiszen a
különböző születési fázisok stádiumaiban épp a nevek keresték a leginkább a
helyüket. A legkorábbi stádiumban a sárkány neve még Pryftan, Gandalfnak a
törpök vezetőjét hívják, s a mágus neve Blandorthyn. A történetben elvétve
megjelennek a mi világunk ismert, mai földrajzi nevei is. A következő ismert
változat talán e kéziratnak a gépelt, tisztázó változata – a sárkány neve ugyan
már Smaug, de Beorn például még Medwed néven szerepel – e gépelt szöveg második
felében aztán feltűnnek a végleges nevek – és eltűnnek a kortárs helyszín-elnevezések
(hogy még kicsit etimológiázzunk azért: az elvetett mágusnév, a bledor és a
thin összetétele fordítható „szürke zarándoknak”). Ha végigtekintünk a
fázisokon és változatokon, szembetűnő, mennyit finomul közben a történet, s
maga a szöveg; s érdemes fejben tartani azt is, hogy a professzor mindezt
„lopott időben” csiszolgatta a végletekig, ezer dolog vonhatta el a figyelmét,
a munka és a család például – hogy csak kettőt említsek.
Az északi mítoszokkal való szoros rokonság eléggé
szembetűnő, de érdemes számba venni néhány mintahasználatot ezekből, hogy
lássuk, miként alkotott az író. Például ott a Helgi Hjornvald fiának balladája egy részlete, Hrimgerd, az óriásnő
kővé változása; vagy a szerkezetében rokon germán mítoszrészlet: ahol Thor csapja
be Alvisst, a tudására büszke törpét, akit addig beszéltet, míg fel nem kel a
nap. A trollok fényérzékenységének „mitikus alapja” tehát egy történet az
Eddából. Persze a mitológiai minta használatának minősége a lényeg – ezt
leginkább a híres tolkieni allegória-ellenesség árnyalásával érdemes
megértenünk: egyáltalán nem baj, ha azt a struktúrát, szerkezetet követi az
ember, amit olvasott és megszeretett, vagy a tapasztalatokból leszűrt. Nem az
allegorikus hang a hiba, hanem a közvetlen esemény-behelyettesítés. A mitikus
történetek belső logikája amúgy valóban egy srófra jár…
A könyv tehát sok lépcsővel, nehezen, vajúdva született, és
a megjelenéséhez is nem egy apró momentum szerencsés összejátszása kellett. C.
S. Lewis 1933-ban látta a kéziratot először, a kritikája nyomán Tolkien tovább
formált rajta. Az Inklingek baráti köre 1936-ban hallhatta a társaság
törzshelyén, az Eagle & Child (egymás között: Baby & Bird) pubban a
művet, a szerző ekkoriban már eljátszott a kiadás gondolatával, mégis, néhány
lelkes tanítványa (köztük Elaine Griffits) közbenjárása kell, hogy az Allen
& Unwin kiadó asztalán kössön ki a kézirat. Tolkien az írás fázisai közben
mintegy magának (olykor a gyermekeinek) készített rajzokkal és festményekkel –
tehát a saját illusztrációival szerette volna megjelentetni a könyvet.
Vízfestményei érdekes ötvözetei az északi reliefek formai, és a japán
fametszetek színi világának – tájképeket rajzolt szívesen, nem tartotta magát
elég tehetségesnek a figurák megalkotásához.
Nem volt egyszerű dolgozni vele – szerkeszteni nem hagyta
magát, a már szövegbe tördelt kefelevonatokat (amelyeken maximum vessző- és
ékezethibákat kellett volna javítania) gyakran alig olvasható kézírásával
teletűzdelve, teljesen átírva küldte vissza. Élete végéig többször átírta a már
megjelent műveit is – mindkét kiadott műve nyomdai előkészítésekor megesett,
hogy a variációkkal telitűzdelt kavarodásban a nyomda nem a végleges verziót
dolgozta a szövegbe, sőt, a következő kiadásba szánt javítások is olykor erre a
sorsra jutottak. Azt hiszem, Tolkienről nyugodtan meg lehetne mintázni a
legkevésbé kiadóbarát szerző szobrát… A
hobbit megjelenvén aztán egyöntetű közönség- és kritikai siker lett, A Gyűrűk Ura kritikusokat megosztó
értékelésvitájának itt még nyoma sincs.
Világos és gördülékeny előadása után váltottam pár szót
Kaszab Zsuzsannával – például megkérdeztem tőle, láthatjuk-e az előadást
egyszer nyomtatott formában. Szerényen csak ennyit válaszolt: nem tesz többet,
mint hogy mások megjelentetett kutatásait, mások könyveit ismerteti nekünk – s
ez nem méltó a megjelenésre. Szerintem nincs igaza…
Füzessy Tamás:
Valóban Középföldén élünk? – Középfölde mitológiai háttere
Nagyon szeretem azt az eltalált előadói hangot, amit Füzessy
Tamás visz – mert részletgazdagsága ellenére (főleg a jól kiválasztott példák
és analógiák segítségével) közérthető marad. És mivel szeretem a mitológiát, és
Tolkien világát is, szívesen ültem be erre a szintén évek óta formálódó
előadásra. Meg sem kísérlem itt, hogy a teljes gondolatmenetét reprodukáljam –
elég feladat vázlatosan megidézni…
Először is – miért érdemes a professzor világára
mitológiaként tekinteni, miért nem illik rá a fantasy? Többek közt azért, mert
az alkotó felfogásában nem egy képzeletbeli tájon játszódik, nem egy másik
világ „messzi-messzi galaxisában réges-régen”, hanem a saját világunk nagyon
távoli múltjában. Remekül illik rá tehát a mítosz elnevezés, mert az valójában
a leggyakrabban „elképzelt történetek múltba helyezése, amelyek a jelent
magyarázzák”. A világ keletkezésének magyarázatával, orientációs- és
identitásbázissal a mítosz legfontosabb ismérveivel sem marad adós – Tolkien
művei szerkezetükben is mitikus jellegű írások. (Érdekes ez a gondolatmenet –
ahogyan az előadó kifejti: a mi kultúránkban is egészen az ógörögökig az
uralkodó világnézeti struktúra a mítosz volt, amíg meg nem jelent a logosz, s
némi egymás mellett működés után ki nem szorította a régebbi szemléletet. Én
sokszor gondolom úgy, alig is lehet fogalmunk az eredeti „mítoszról” mivel az
írásbeliség megszületésekor már voltaképp a logosz belső logikájával jegyzik le
és strukturálják magát a mítoszt, tehát az általunk ismert „mitológiák” a
logosz mostohagyermekei – az a „leírt szájhagyomány”, amely mindenképpen
rendszer szeretne lenni…)
Tolkien jól ismerte és nagyon szerette a különböző európai
mítoszi hagyományokat – s azok szerkezetéhez hasonló saját mítoszt alkotott.
Van eredetmítosza és vannak hősmítoszai, amelyek kiemelik, milyen
tulajdonságokat tart a szerző a leglényegesebbnek. Tudott, hogy a professzor valójában
Angliát szerette volna egy frank hatásoktól mentes hagyománnyal ajándékozni –
de kora gyermekeként természetesen a huszadik század első felének értékrendjét
jeleníti meg, még ha a hétköznapoktól elemelt módon is. Alakjai nem maradéktalanul
mítoszi figurák, hiszen hordoznak a típuson túl személyiséget – de a jó és
rossz viszonyrendszere itt is élesen elkülönül. Persze ezt a mítoszt egy
személy, és nem egy kultúra „rakta össze”, tehát rendezettebb; kimarad az
összeállítók „szerkesztési gesztusa”, a kanonizálás elhagyásai és kiegészítései;
a huszadik századiság nemcsak a szereplők toposzokon túli árnyaltságában
jelentkezik, hanem a tudatosan belehelyezett magas szintű keresztényi
erkölcsiség jelenlététől, amely alapjában mítoszidegen – úgyhogy azért ezek
valójában kvázi-mítoszok, kompilációk. (Furcsa mód szerintem annak ellenére
tartalmaz mitologémákat e mítosz, hogy egyetlen személy rakta össze: a
befejezetlenség és a jegyzetek utólagos, utódok és megbízottak általi
szerkesztése végül épphogy egy szövegvariációktól gazdag, ellentmondástól sem
mentes összképet hozott létre, amely esetenként jobban hasonlít arra, amit a
mítoszról képzelek, mint némelyik valóságos mitikus kulturális hagyományunk…)
A professzor ráadásul eldöntötte, nemcsak egyszerűen leír
egy mítoszt – hanem „megtalált mítoszként” úgymond közrebocsátja, mint fordító
és szöveggondozó (nem mellesleg kiélhette így a jegyzetek és függelékek iránti
szenvedélyét is). A mítosz alakulásának különböző változatai a legerősebben épp
e keret tekintetében térnek el – illetve a mítoszba foglalt, „korokon át”
eltelt idő tekintetében. Egy élet munkája – természetes, hogy formálódott menet
közben. A 1910-es évek időszaka, a nulladik változat (Az Elveszett mesék könyve
gyűjteményébe rendezett történetek és töredékek) kerettörténetében egy ősi
angolszász ember: Eriol elutazik Valinorba, „Halhatatlanföldére”, s onnan
visszatér az ősi Angliába, hozva magával a történeteket – de jönnek vele a tündék
is, úgymond Tol Eresseába vissza. E variáció befejezetlen maradt. A harmincas
évek ún. 1. változata, amely már az emberföld és tündehon közé helyezi Númenor
szigetét (és a komplett Másodkort) a kerettörténetében egy filológus apa és fia
misztikus, túlságosan egybevágó álmaként jelennek meg az ősi regék. A 2.
változat aztán A hobbit miatt mindezt
a mitikus múltba száműzi (kellett egy Harmadkor) és filológiai játékként, kerettörténetként
megkapjuk Bilbó Nyugatvégi Piros Könyvét, amely Elrond könyvtárának a hobbit
által lefordított kivonata (hallatlan örömömre szolgál, hogy a több helyen
kifejtett gondolataim a szakértő szerint is helyénvalók), amely valahogy
túlélte az eltelt korokat. A kerettörténettel való játék is a mitikus jelleget
alapozza: felfedezővel és közreadóval, aki az ősi szövegeket gondozza.
Mindez csak a keret – nézzük, mivel tölti meg a professzor.
Egyrészt amit már említettünk: az általa sokra becsült panteista
mítoszrendszerek mintáit változatról változatra egyre több, (olykor bigottan)
katolikus értékrenddel injekciózta be. A korai változatban a Valák még istenek,
a végsőben inkább angyali hatalmak. A mű a halálról szól (mondta a professzor:
„a fontos dolgok mindig a végső kérdésekről szólnak”), tehát valamilyen
formában az üdvözülésről. Ha megnézzük a teremtéstörténetét, elfogadható, mint
egy korai, „Ábrahám előtti” felfogás – e nézetben az Ainulindale egyfajta alternatív metaforikus Biblia. A hőstörténetek
fő gesztusa a „kivezetés”, helycsinálás az embernek – ezért vannak a tündék
vereségre ítélve. A jövő az emberé.
Az alkotott teremtésmítosz a költészeten alapul – mondjuk
ilyen nincs több. A dal teremti a többi dalolót, a muzsika a víziót, de aztán a
világot magát, a dalt magát „le kell menni és megcsinálni”. Ea a Valák és Maiák
munkája árán készül. Talán ezért tökéletlen? Ezért sérülékeny? Mert „kisebb
erők” is teremtenek benne? Avagy azért, mert a teremtés nem ért véget, a világ
még „nincs kész”? Vagy pusztán azért
kell bele a feladatát végrehajtó „edzőpartner” rossz, hogy az önfeláldozáshoz,
a jó győzelméhez legyen statiszta? Tolkien nem oldja meg a kereszténységmítosz
alapkérdéseit – de érdekes alternatívát teremt. A Valák (mivel egy absztrakt
transzcendens létezésből jönnek) a világunknak nem részesei, sorsuk nincs a
világ tereihez kötve. De lelkeket nem teremthetnek és idővel „elfogy a
teremtőkéjük”. Mint ahogy Szauron sem volt képes újra felölteni Annatar-kori
alakját, s mikor az „erőszak-akarat” alakja is elpusztul, csak mint egy érzés
jelenik meg: valaki néz. És nemcsak ők birtokolnak e teremtő képességből,
mindenkiben lakik valamennyi varázslat – csak az emberekben nincs – aki szakít ilyesmit
magának, azt a gonosztól kapja. A jövő tehát varázstalan. (Ahogyan én mondanám:
a jövő a „befejezett teremtés.”) Aki teljes joggal varázsol (a Vala) és aki
egyáltalán nem: az ember – csak ők nincsenek a terekbe láncolva.
Valójában nagyon egyszerűen válik el jó és rossz: a jó
segíti Ilúvatar szándékának kiteljesedését, a „rossz” akadályozza azt – s ilyen
értelemben a Szilmarilok, de a három tündegyűrű, vagy a törpök egyszerű
fémmegmunkáló bűbájai is. Sokat elmond erről a koncepció lezárása, az úgymond
tolkieni „Jelenések könyve”. Melkor visszajön, elpusztítja a napot és a holdat,
s nagy csatában a visszatért Túrin Turambar győzi le végképp. A világot újra
szétszedik, és tökéletesre rakják össze – de az emberek nélkül, hiszen ők
eközben Ilúvatar csarnokában a teremtést éneklik újra, immár hibátlanul. Ez a
legnagyobb megtiszteltetés. A halál ajándék. Mert oda vezet vissza, ahonnan
származunk.
Jó volt ez a nap! Olykor nem annyira nehéz tudomásul venni,
hogy „csak” ennyi fért bele. Fáradtan és elégedetten villamosoztunk meg
buszoztunk haza a vásárfiáinkkal: térképpel, könyvvel, bögrével, kulcstartóval
– hogy aztán itthon megint egy kicsit jobban az életünk része legyen ez a
világ. Hogy elővegyük a könyveket, a filmeket (az ominózus kedvenc extrákat
például), hogy mégis megpróbáljam összeszedni a gondolataim a törpök és entek
viszonyáról, ahogyan azt évekkel ezelőtt ígértem, vagy, hogy szülessenek végre
a filmekről is írások – hiszen persze hogy van róluk véleményünk. Vagy, hogy
befejezzem végre a „portrét” Völgyzugolyról… Mintha felgördült volna egy
esőfüggöny, hogy újra lássam azt a látomást a maga szépségében, ugyanúgy, mint
1984 furcsa, kollégiumi telén, amikor A
Gyűrűk Urát először a kezembe adták – s mint ahogy azóta minden
újraolvasáskor megérint az érzés. Lehet, hogy ennyi szóval sem tudtam érzékeltetni,
hogy pontosan milyen?
Köszönöm, ha e maratonira sikerült bejegyzés végéig
elkísértél, olvasó!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése