2013. január 13., vasárnap

Egy rég várt utazás - Tolkien Nap 2013



Jó volt látni a sok embert a Corvin-mozi előcsarnokában! Sejthető volt , hogy a film, A hobbit adaptációja újra feljebb tornássza a figyelmet a Magyar Tolkien Társaság évente nem szűnő hűséggel és színvonalon megrendezett születésnapi rendezvénye – ünnepség, közösségi találkozó, előadás-sorozat, vásár, miegyéb –, egyszóval a Tolkien Nap iránt. Lehetett számítani rá, hogy (akárcsak A Gyűrűk Ura filmes adaptációi esetében) a hűséges rajongókhoz akár csatlakozik egy újabb korosztály. A társaságon nem múlik: túl azon, hogy hasonló érdeklődésű emberek családias közössége; a kemény mag, a szenvedélyüket magas szinten művelő tagok elérték, hogy a Tolkien-életművel kapcsolatos kérdésekkel a kiadók, a filmforgalmazók, a média is a Magyar Tolkien Társaságot keresse meg – hogy szakértőként gondozhassák a magyar kiadásokat, vagy a filmek szinkronját. Sokarcú és sokfelől szimpatikus közösség ez, bárki megtalálhatja benne a helyét. Nem is értem, a párommal miért nem vagyunk még tagok…

Az előcsarnokba lépve szembetaláltuk magunkat a lehetőségek bőségével egyből. Beöltözött rajongók, tündék, törpök, hobbitok, elszabadult orkok és egy bunkóját maga után ráncigáló troll – s bárki kiválaszthatta a kedvenc karakterét egy közös fotó erejéig. Elcsíptünk egy nótát (aki ismeri: a fürdő-dal A Gyűrűk Urából), a Tolkien Kórus előadásában, miközben a Vásár pultjánál gusztáltuk a lehetséges vásárfiát – ékszertől a könyvekig, Középfölde térképeinek magyar kiadásától a társaság folyóiratának számaiig, pólótól a kulcstartóig sok minden élesztett birtoklási vágyat. Az előcsarnok igazi attrakciója számomra mégis a makett-kiállítás lett – Zsikla Gergely csodálatosan aprólékos terepasztalai a filmek kedves helyszíneit jelenítették meg Völgyzugolytól Mórián át a Helm-szurdokig, a makettek gazdája páncélos-pajzsos gondori lovagnak öltözve szívesen válaszolgatott a kérdésekre, hagyta fotózni magát. Elfogult vagyok – én évek óta másolom Alen Lee Völgyzugoly-látomását, a szabad időmben; el tudom képzelni tehát, mennyi munkaóra lehet a gyönyörű aprólékossággal kidolgozott mini helyszínek, s a csatajelenetek kifestett ólomkatonái mögött.


Mint ahogy a galérián is szembejött velünk egy fantasztikus rajongói vállalkozás kézzel fogható, elképesztő eredménye. Hári István kézzel elkészített-lemásolt Nyugatvégi Piros Könyve, három év munkája feküdt az orrunk előtt, lapozgatható közelségben. Merített papírra kézzel írt, kézzel bőrbe kötött hobbitkódex – Bilbó és Frodó naplója, a professzor által játékosan forrásmunkaként megadott kötet hevert az orrunk előtt, igazi relikvia. S mellette a filmbeli Bilbó által lobogtatott szerződés másolata - kár, hogy a készítővel már nem volt időnk beszélgetni; épp nem volt a közelben. A gyerekek számára kitalált játszósarokra, egy bábelőadásra (ahol éppen Túrin gyilkolta a sárkányt), a táblás és kártyás szerepjátékot elmerülten játszó rajongókra, de még a kiállított fegyvergyűjteményre is csak épp egy pillantást vetettünk – mint ahogy csak elhaladtunkban csodáltuk meg a tünde-hajfonást, a rúnákkal, tengwákkal készülő emléklapokat, a kifestett és épp készülő makett-figurákat – a kíváncsiságunk máshová vitt magával: az előadásokra.


Merthogy Tolkien professzor 121. születésnapját gazdagon telipakolták programokkal a szervezők, és bár kóstolgattunk szorgalmasan, jó pár dologról le kellett mondani – az ember egyszerre sajnos nem lehet két helyen. S jó, hogy úgy döntöttünk, ez alkalommal nem nézzük újra a filmet – hiszen mozizni bármikor lehet, de olyan, érdekességekkel alaposan telipakolt előadást például A hobbit, a történet születéséről nem minden nap hallgathat az ember fia-lánya, mint Kaszab Zsuzsannáé, s a tolkieni mitológia rejtelmeibe sem vezet senki annyi humorral és olyan világos fogalmazással, mint ahogy Füzesssy Tamás csinálja. Ha mégis meg tudtuk volna osztani magunkat valami bűbájjal, bizony szívesen belehallgattunk volna Barna Bálint filmes műhelytitkokról szóló, vagy Rácsai Róbert Középfölde nyelveiről szóló előadásába is, s akkor még nem is említettem mindenkit…

Viszont nem hagyhattuk ki a frissen megjelent könyveket és kiadványokat bemutató előadást. Nemcsak A Hobbit művészete, a Befejezetlen regék… a Magyar Tolkien Társaság által forgalmazott, a tavaly nyári Tokien-konferencia anyagát tartalmazó J. R. R. Tolkien – Fantázia és erkölcs tanulmánykötete (egyik vásárfiánk) került szóba, de az a fantasztikus lehetőség is, hogy az Elveszett mesék könyve kiadásával megkezdett folyamat folytatódhat: a Carthaphilus kiadó és a társaság a The History of Middle-earth teljes magyar kiadásáért tárgyal a jogtulajdonossal. Hatalmas fegyvertény lenne – eddig egyedül spanyolra sikerült a teljes sorozatot lefordítani, a francia fordítás is elakadt az ötödik kötetnél, mivel a jogbirtokos csak sorrendben és kihagyások nélkül engedi a megjelenést…


Éppen elcsíptük az egyik rajongói filmet: az Earendil utazása igen vicces reflexió volt A Gyűrűk Ura filmek végeláthatatlan, egymást körbedicsérő extráira (mondom ezt úgy, hogy nagyon szeretem ezeket az extrákat) – ennek az egynek alapján keresni fogjuk a lehetőségét, hogy megnézhessük a többit is. Végül megtetéztük az egész napos rajongást A hobbit film szinkronszínészeinek kerekasztal-beszélgetésével – ahol Láng Balázs, Széles Tamás, Fodor Tamás, Szatory Dávid és Seder Gábor, a film szinkronszínészei nemcsak e film szinkronos műhelytitkairól, de általában a szinkronizálásról is rendkívül érdekesen, rengeteg humorral spékelve meséltek. Maradhattunk volna még, ha előrelátóbbak vagyunk: de mint kiderült, a Tolkien Művészeti Est koncert- és táncbemutatóira, s a mindezt megkoronázó Turambar című dráma ősbemutatójára már elővételben elkelt minden jegy (ahogy utólag aztán kiderült: voltak üres helyek, úgy látszik, nem mindenki vette át, amit lefoglalt – késő bánat…).

Nagyon szépen köszönjük a szervezőknek, a résztvevőknek és a támogatóknak! Jövőre veletek ugyanitt! 


Ha nem unjátok, hajtás után hosszabban bemutatnám a két általunk meghallgatott előadást. A történetek szeretve ismerőinek tovább mélyítheti a rajongását, kedvet csinálhat az előadó meghallgatásához legközelebb; de ha csak most ismerkedsz ezzel a világgal, akkor is tartalmazhat érdekességeket – hiszen rólunk is, szemléleteinkről és eszméinkről is sokat elmondanak Tolkien professzor világlátásának elénk tárt ismeretlen mélységei. 


Kaszab Zsuzsanna: Oda és Vissza – Tolkien és Bilbó útja 

Nem először hallom ezt az előadást, de évről évre terebélyesedik, érik, finomul, úgyhogy most mintha nem is ugyanazt hallanám. Nem beszélve róla: milyen szívesen hallom. Tolkien professzornak szenvedélye és hobbija is a munkája volt, nyelvek bűvöletében élt – s az álmodozásai értek végül beszélhető mesterséges nyelvekké. Milyen érdekes: a mese csak egy apropó, hogy a nyelvalkotó másként is rátekinthessen a művére. A legendás kezdő mondatot („Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy hobbit”), sokan ismerik, azt kevesebben tudják, hogy a megszületése környékén Thrór térképének egy korai variációját is megrajzolta az író – a mese váza ezek szerint már akkor a fejében lehetett, az óészaki mondák szerkezetét követő sárkányos történet; még ha aztán sok évig nem is foglalkozott vele.

Tolkien szóalkotó zseni volt, aki a nyelvek általa mélységesen tisztelt belső logikáját a maga mesterséges nyelveire is gyakorlatilag kötelező érvénnyel alkalmazta. Sőt etimológiája is van e nyelvek szavainak. Ahogy a tünde nyelvek (a középföldei „latin”) alapja a finn és a welsh, úgy a középföldei „nyugori”: a közbeszélt nyelv óangol gyökerű, etimológiailag abba ágyazott. A „hobbit” az óangol hol-bytla (gödörlakó, mai változatában: hole builder – gödörépítő) szóból alakult. A Gandalf név a „gand aelfr” (botos tündér) változata. A néhány (A Gyűrűk Ura függelékében ismertetett) hobbit kifejezés és név is óangol gyökerekkel bír. Bilbó Baggins neve pedig konkrétan akár uzsonnástatyónak is fordítható volna. A saját nyelven belül a szóalkotás szabályai is a szokottak. A dolgok, személyek neve például általában egy-egy jellemző tulajdonság jelentéstől válása által nyer új (személynévi) jelentést, és e „jellemző tulajdonság” sokszor egymástól igen távoli elemeket is összeköt a nyelvben. Például Smaug (üregbe furakodó) és Szméagol („Üregi”) nevének, és a szmiál szónak is ugyanaz a szótöve: az üreg. Rengeteg példa van még, de nem sorolom. Persze ekkora munkába kell, hogy hiba is csússzon, a törpök neve a „dwarves” nyelvileg helytelen szóképzés eredménye, amely Tolkien véleménye szerint is: „elég kínos egy filológusnál”.


Tolkien – mint minden mitológiával ihletetten játszó modern kori szerző – a nevek kitalálásával és behelyettesítésével kezdte, mivel a név úgymond „sorsot hordoz”. Persze azért árnyaltabb a kép, ha ismerjük A hobbit születéstörténetét. Hiszen a különböző születési fázisok stádiumaiban épp a nevek keresték a leginkább a helyüket. A legkorábbi stádiumban a sárkány neve még Pryftan, Gandalfnak a törpök vezetőjét hívják, s a mágus neve Blandorthyn. A történetben elvétve megjelennek a mi világunk ismert, mai földrajzi nevei is. A következő ismert változat talán e kéziratnak a gépelt, tisztázó változata – a sárkány neve ugyan már Smaug, de Beorn például még Medwed néven szerepel – e gépelt szöveg második felében aztán feltűnnek a végleges nevek – és eltűnnek a kortárs helyszín-elnevezések (hogy még kicsit etimológiázzunk azért: az elvetett mágusnév, a bledor és a thin összetétele fordítható „szürke zarándoknak”). Ha végigtekintünk a fázisokon és változatokon, szembetűnő, mennyit finomul közben a történet, s maga a szöveg; s érdemes fejben tartani azt is, hogy a professzor mindezt „lopott időben” csiszolgatta a végletekig, ezer dolog vonhatta el a figyelmét, a munka és a család például – hogy csak kettőt említsek.

Az északi mítoszokkal való szoros rokonság eléggé szembetűnő, de érdemes számba venni néhány mintahasználatot ezekből, hogy lássuk, miként alkotott az író. Például ott a Helgi Hjornvald fiának balladája egy részlete, Hrimgerd, az óriásnő kővé változása; vagy a szerkezetében rokon germán mítoszrészlet: ahol Thor csapja be Alvisst, a tudására büszke törpét, akit addig beszéltet, míg fel nem kel a nap. A trollok fényérzékenységének „mitikus alapja” tehát egy történet az Eddából. Persze a mitológiai minta használatának minősége a lényeg – ezt leginkább a híres tolkieni allegória-ellenesség árnyalásával érdemes megértenünk: egyáltalán nem baj, ha azt a struktúrát, szerkezetet követi az ember, amit olvasott és megszeretett, vagy a tapasztalatokból leszűrt. Nem az allegorikus hang a hiba, hanem a közvetlen esemény-behelyettesítés. A mitikus történetek belső logikája amúgy valóban egy srófra jár…


A könyv tehát sok lépcsővel, nehezen, vajúdva született, és a megjelenéséhez is nem egy apró momentum szerencsés összejátszása kellett. C. S. Lewis 1933-ban látta a kéziratot először, a kritikája nyomán Tolkien tovább formált rajta. Az Inklingek baráti köre 1936-ban hallhatta a társaság törzshelyén, az Eagle & Child (egymás között: Baby & Bird) pubban a művet, a szerző ekkoriban már eljátszott a kiadás gondolatával, mégis, néhány lelkes tanítványa (köztük Elaine Griffits) közbenjárása kell, hogy az Allen & Unwin kiadó asztalán kössön ki a kézirat. Tolkien az írás fázisai közben mintegy magának (olykor a gyermekeinek) készített rajzokkal és festményekkel – tehát a saját illusztrációival szerette volna megjelentetni a könyvet. Vízfestményei érdekes ötvözetei az északi reliefek formai, és a japán fametszetek színi világának – tájképeket rajzolt szívesen, nem tartotta magát elég tehetségesnek a figurák megalkotásához.

Nem volt egyszerű dolgozni vele – szerkeszteni nem hagyta magát, a már szövegbe tördelt kefelevonatokat (amelyeken maximum vessző- és ékezethibákat kellett volna javítania) gyakran alig olvasható kézírásával teletűzdelve, teljesen átírva küldte vissza. Élete végéig többször átírta a már megjelent műveit is – mindkét kiadott műve nyomdai előkészítésekor megesett, hogy a variációkkal telitűzdelt kavarodásban a nyomda nem a végleges verziót dolgozta a szövegbe, sőt, a következő kiadásba szánt javítások is olykor erre a sorsra jutottak. Azt hiszem, Tolkienről nyugodtan meg lehetne mintázni a legkevésbé kiadóbarát szerző szobrát… A hobbit megjelenvén aztán egyöntetű közönség- és kritikai siker lett, A Gyűrűk Ura kritikusokat megosztó értékelésvitájának itt még nyoma sincs.

Világos és gördülékeny előadása után váltottam pár szót Kaszab Zsuzsannával – például megkérdeztem tőle, láthatjuk-e az előadást egyszer nyomtatott formában. Szerényen csak ennyit válaszolt: nem tesz többet, mint hogy mások megjelentetett kutatásait, mások könyveit ismerteti nekünk – s ez nem méltó a megjelenésre. Szerintem nincs igaza… 



Füzessy Tamás: Valóban Középföldén élünk? – Középfölde mitológiai háttere 

Nagyon szeretem azt az eltalált előadói hangot, amit Füzessy Tamás visz – mert részletgazdagsága ellenére (főleg a jól kiválasztott példák és analógiák segítségével) közérthető marad. És mivel szeretem a mitológiát, és Tolkien világát is, szívesen ültem be erre a szintén évek óta formálódó előadásra. Meg sem kísérlem itt, hogy a teljes gondolatmenetét reprodukáljam – elég feladat vázlatosan megidézni…

Először is – miért érdemes a professzor világára mitológiaként tekinteni, miért nem illik rá a fantasy? Többek közt azért, mert az alkotó felfogásában nem egy képzeletbeli tájon játszódik, nem egy másik világ „messzi-messzi galaxisában réges-régen”, hanem a saját világunk nagyon távoli múltjában. Remekül illik rá tehát a mítosz elnevezés, mert az valójában a leggyakrabban „elképzelt történetek múltba helyezése, amelyek a jelent magyarázzák”. A világ keletkezésének magyarázatával, orientációs- és identitásbázissal a mítosz legfontosabb ismérveivel sem marad adós – Tolkien művei szerkezetükben is mitikus jellegű írások. (Érdekes ez a gondolatmenet – ahogyan az előadó kifejti: a mi kultúránkban is egészen az ógörögökig az uralkodó világnézeti struktúra a mítosz volt, amíg meg nem jelent a logosz, s némi egymás mellett működés után ki nem szorította a régebbi szemléletet. Én sokszor gondolom úgy, alig is lehet fogalmunk az eredeti „mítoszról” mivel az írásbeliség megszületésekor már voltaképp a logosz belső logikájával jegyzik le és strukturálják magát a mítoszt, tehát az általunk ismert „mitológiák” a logosz mostohagyermekei – az a „leírt szájhagyomány”, amely mindenképpen rendszer szeretne lenni…)


Tolkien jól ismerte és nagyon szerette a különböző európai mítoszi hagyományokat – s azok szerkezetéhez hasonló saját mítoszt alkotott. Van eredetmítosza és vannak hősmítoszai, amelyek kiemelik, milyen tulajdonságokat tart a szerző a leglényegesebbnek. Tudott, hogy a professzor valójában Angliát szerette volna egy frank hatásoktól mentes hagyománnyal ajándékozni – de kora gyermekeként természetesen a huszadik század első felének értékrendjét jeleníti meg, még ha a hétköznapoktól elemelt módon is. Alakjai nem maradéktalanul mítoszi figurák, hiszen hordoznak a típuson túl személyiséget – de a jó és rossz viszonyrendszere itt is élesen elkülönül. Persze ezt a mítoszt egy személy, és nem egy kultúra „rakta össze”, tehát rendezettebb; kimarad az összeállítók „szerkesztési gesztusa”, a kanonizálás elhagyásai és kiegészítései; a huszadik századiság nemcsak a szereplők toposzokon túli árnyaltságában jelentkezik, hanem a tudatosan belehelyezett magas szintű keresztényi erkölcsiség jelenlététől, amely alapjában mítoszidegen – úgyhogy azért ezek valójában kvázi-mítoszok, kompilációk. (Furcsa mód szerintem annak ellenére tartalmaz mitologémákat e mítosz, hogy egyetlen személy rakta össze: a befejezetlenség és a jegyzetek utólagos, utódok és megbízottak általi szerkesztése végül épphogy egy szövegvariációktól gazdag, ellentmondástól sem mentes összképet hozott létre, amely esetenként jobban hasonlít arra, amit a mítoszról képzelek, mint némelyik valóságos mitikus kulturális hagyományunk…)

A professzor ráadásul eldöntötte, nemcsak egyszerűen leír egy mítoszt – hanem „megtalált mítoszként” úgymond közrebocsátja, mint fordító és szöveggondozó (nem mellesleg kiélhette így a jegyzetek és függelékek iránti szenvedélyét is). A mítosz alakulásának különböző változatai a legerősebben épp e keret tekintetében térnek el – illetve a mítoszba foglalt, „korokon át” eltelt idő tekintetében. Egy élet munkája – természetes, hogy formálódott menet közben. A 1910-es évek időszaka, a nulladik változat (Az Elveszett mesék könyve gyűjteményébe rendezett történetek és töredékek) kerettörténetében egy ősi angolszász ember: Eriol elutazik Valinorba, „Halhatatlanföldére”, s onnan visszatér az ősi Angliába, hozva magával a történeteket – de jönnek vele a tündék is, úgymond Tol Eresseába vissza. E variáció befejezetlen maradt. A harmincas évek ún. 1. változata, amely már az emberföld és tündehon közé helyezi Númenor szigetét (és a komplett Másodkort) a kerettörténetében egy filológus apa és fia misztikus, túlságosan egybevágó álmaként jelennek meg az ősi regék. A 2. változat aztán A hobbit miatt mindezt a mitikus múltba száműzi (kellett egy Harmadkor) és filológiai játékként, kerettörténetként megkapjuk Bilbó Nyugatvégi Piros Könyvét, amely Elrond könyvtárának a hobbit által lefordított kivonata (hallatlan örömömre szolgál, hogy a több helyen kifejtett gondolataim a szakértő szerint is helyénvalók), amely valahogy túlélte az eltelt korokat. A kerettörténettel való játék is a mitikus jelleget alapozza: felfedezővel és közreadóval, aki az ősi szövegeket gondozza.


Mindez csak a keret – nézzük, mivel tölti meg a professzor. Egyrészt amit már említettünk: az általa sokra becsült panteista mítoszrendszerek mintáit változatról változatra egyre több, (olykor bigottan) katolikus értékrenddel injekciózta be. A korai változatban a Valák még istenek, a végsőben inkább angyali hatalmak. A mű a halálról szól (mondta a professzor: „a fontos dolgok mindig a végső kérdésekről szólnak”), tehát valamilyen formában az üdvözülésről. Ha megnézzük a teremtéstörténetét, elfogadható, mint egy korai, „Ábrahám előtti” felfogás – e nézetben az Ainulindale egyfajta alternatív metaforikus Biblia. A hőstörténetek fő gesztusa a „kivezetés”, helycsinálás az embernek – ezért vannak a tündék vereségre ítélve. A jövő az emberé.

Az alkotott teremtésmítosz a költészeten alapul – mondjuk ilyen nincs több. A dal teremti a többi dalolót, a muzsika a víziót, de aztán a világot magát, a dalt magát „le kell menni és megcsinálni”. Ea a Valák és Maiák munkája árán készül. Talán ezért tökéletlen? Ezért sérülékeny? Mert „kisebb erők” is teremtenek benne? Avagy azért, mert a teremtés nem ért véget, a világ még „nincs kész”?  Vagy pusztán azért kell bele a feladatát végrehajtó „edzőpartner” rossz, hogy az önfeláldozáshoz, a jó győzelméhez legyen statiszta? Tolkien nem oldja meg a kereszténységmítosz alapkérdéseit – de érdekes alternatívát teremt. A Valák (mivel egy absztrakt transzcendens létezésből jönnek) a világunknak nem részesei, sorsuk nincs a világ tereihez kötve. De lelkeket nem teremthetnek és idővel „elfogy a teremtőkéjük”. Mint ahogy Szauron sem volt képes újra felölteni Annatar-kori alakját, s mikor az „erőszak-akarat” alakja is elpusztul, csak mint egy érzés jelenik meg: valaki néz. És nemcsak ők birtokolnak e teremtő képességből, mindenkiben lakik valamennyi varázslat – csak az emberekben nincs – aki szakít ilyesmit magának, azt a gonosztól kapja. A jövő tehát varázstalan. (Ahogyan én mondanám: a jövő a „befejezett teremtés.”) Aki teljes joggal varázsol (a Vala) és aki egyáltalán nem: az ember – csak ők nincsenek a terekbe láncolva.

Valójában nagyon egyszerűen válik el jó és rossz: a jó segíti Ilúvatar szándékának kiteljesedését, a „rossz” akadályozza azt – s ilyen értelemben a Szilmarilok, de a három tündegyűrű, vagy a törpök egyszerű fémmegmunkáló bűbájai is. Sokat elmond erről a koncepció lezárása, az úgymond tolkieni „Jelenések könyve”. Melkor visszajön, elpusztítja a napot és a holdat, s nagy csatában a visszatért Túrin Turambar győzi le végképp. A világot újra szétszedik, és tökéletesre rakják össze – de az emberek nélkül, hiszen ők eközben Ilúvatar csarnokában a teremtést éneklik újra, immár hibátlanul. Ez a legnagyobb megtiszteltetés. A halál ajándék. Mert oda vezet vissza, ahonnan származunk.


Jó volt ez a nap! Olykor nem annyira nehéz tudomásul venni, hogy „csak” ennyi fért bele. Fáradtan és elégedetten villamosoztunk meg buszoztunk haza a vásárfiáinkkal: térképpel, könyvvel, bögrével, kulcstartóval – hogy aztán itthon megint egy kicsit jobban az életünk része legyen ez a világ. Hogy elővegyük a könyveket, a filmeket (az ominózus kedvenc extrákat például), hogy mégis megpróbáljam összeszedni a gondolataim a törpök és entek viszonyáról, ahogyan azt évekkel ezelőtt ígértem, vagy, hogy szülessenek végre a filmekről is írások – hiszen persze hogy van róluk véleményünk. Vagy, hogy befejezzem végre a „portrét” Völgyzugolyról… Mintha felgördült volna egy esőfüggöny, hogy újra lássam azt a látomást a maga szépségében, ugyanúgy, mint 1984 furcsa, kollégiumi telén, amikor A Gyűrűk Urát először a kezembe adták – s mint ahogy azóta minden újraolvasáskor megérint az érzés. Lehet, hogy ennyi szóval sem tudtam érzékeltetni, hogy pontosan milyen?

Köszönöm, ha e maratonira sikerült bejegyzés végéig elkísértél, olvasó!


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...