2013. január 27., vasárnap

Linn Ullmann: Szemem fénye



Három kiskamasz – Simen, Gunnar és Ole Kristian – nyáron elásott kincsüket keresik a kora őszi szürkületben a tengerparti svéd kisváros, Mailund erdejében, ám kincs helyett egy fiatal lány elásott holttestére bukkannak. Ezzel a krimiszerű felütéssel indul Linn Ullmann legújabb regénye, a Szemem fénye – ám ami ezután jön, a legkevésbé sem „hagyományos” krimi, még csak nem is divatos skandináv verziója, sokkal inkább egy minden szempontból diszfunkcionális család széthullás-története, hazugságokkal, évtizedes titkokkal, elfojtásokkal tarkítva.

Két évvel korábban a Dreyer család kerti partira gyűlik össze a hetvenöt éves Jenny születésnapja alkalmából – a partit Jenny lánya, Siri adja, dacára anyja és az egész család ellenkezésének. Siri rögeszmésen ragaszkodik a születésnapi ünnepséghez, mániája lesz, jelentőséggel ruházza fel, már-már érthetetlen dimenziókat ad neki – ami persze nagyon is érthető, ha felfejtjük a családtörténet szálait, és meglátjuk: Siri, a saját kudarcait és anyjával való kapcsolatát feldolgozni képtelen negyvenes családanya, mellesleg étteremtulajdonos, élete összes sérelméért egy „tökéletes” partival akar revansot venni. Mint a legtöbb túldimenzionált dolog az életben, Siri partija is totális kudarc lesz – ám hogy mekkora tragédiák kísérik, arra csak másnap derül fény: a család bébiszittere, a nyarat velük töltő tizenkilenc éves Mille eltűnt.

A regény a családtörténet mellett Mille eltűnésének és megtalálásának krónikája, az Ullmannra jellemző széttöredezett, nézőpont- és idősíkváltásokkal tarkított módon elmesélve. A középpontban Mille és Siri, egymáshoz és a körülöttük lévőkhöz való viszonyuk, és egy múltbeli tragédia, ami Mille eltűnésével újra előkerül, feltépett sebeket és feldolgozhatatlan traumákat hozva felszínre. Mille iránt senki sem közömbös, s mint ilyen, valamiféle katalizátorként működik – a Mille iránti érzések segítségével a családtagok egymás iránti érzései is felszínre kerülnek, megsokszorozódnak, kirobbannak.

Siri gyűlöli Millét, pedig ő választotta, az ő ötlete volt, hogy kísérje őket Mailundra – gyűlöli, mert azt hiszi, férje, a hűtlen író, Jon szerelmes a lányba. Jon, aki évek óta képtelen befejezni zseniális trilógiája harmadik részét, aki feleségén élősködik és közben a meg nem értett művész szerepében tetszeleg, valóban vonzódik a lányhoz, ám épp ez a furcsa lány ébreszti rá, hogy élete félresikerült kalandok sorozata: hogy sehova sem vágyik jobban, mint feleségéhez, és maga sem érti, miért csalja folyamatosan olyan nőkkel, akiket szívből utál. Jon és Siri lánya, a problémás kiskamasz, Alma eleinte bálványként tekint Millére, majd féltékenyen, végül támadóan, s ő az, aki a családból a legnagyobb baklövést követi el – hogy gonoszságból vagy gyerekességből-e, nem tudni, ám a tett nyomot hagy, és Alma egész életében kísért.

És ott van az ünnepelt Jenny, az egykori szépség, Siri anyja, és Syveré, a kisfiúé, aki négyévesen megfulladt, és akinek halálát a család soha nem heverte ki. Az anya, aki gyűlöli lányát, mert őt hibáztatja öccse haláláért, aki inkább egy ki tudja honnan összeszedett idegen „házvezetőnőre” bízza magát, mint lányára, aki gyerekes daccal és évtizedek óta gyűjtögetett szemrehányással készakarva teszi tönkre a partit, amit neki rendeztek. Jenny igazi tragika, a ripacs fajtából, aki saját fájdalma mocsarában tapicskolva gátlástalanul tesz tönkre mindent és mindenkit maga körül. Akit úgy istenigazából lehet utálni, amiért annyira beleőrült egyik gyereke elvesztésébe, hogy tönkretette a másik életét – ám Ullmannál ennél összetettebbek a dolgok. A könyv végére érve elénk tárul Jenny igazi tragédiája, és bár még mindig utáljuk, már szánjuk is.

Igazából mindenki szánnivaló ebben a családtörténetben, hisz mindenki a saját gyengeségei, elfojtásai, kudarcai foglya – és mindenki megtalálja a legideálisabb partnert ahhoz, hogy még mélyebbre süllyedjen. Linn Ullmann regényeiben mintha a családtagok rendre a legrosszabbat hoznák ki egymásból: ugyan még csak két művét olvastam, de ezekben nem találkoztam egyetlen támogató, inspiráló kapcsolattal sem, csak olyannal, amelyben a felek kölcsönösen rombolták egymás – amúgy is elég ingatag – személyiségét. Ennek ellenére nem sugároz reménytelenséget: ott van a levegőben az újrakezdés, a megpróbáltatásokon való felülemelkedés lehetősége – az élet folytatható, csak meg kell találni a módját.

Talán ez a legmegkapóbb benne, hogy minden fájdalom, gyász, kudarc, az egymás ellen elkövetett bűnök dacára mégis ott a remény – Ullmann tapinthatóan valóságosan ábrázol minket, embereket, a legaljasabb és a legszánalmasabb működési módjainkat éppúgy, mint a legszebb gesztusainkat. A kérdés csak az, hogy az egymás bántása utáni kétségbeesett egymásba kapaszkodásból lehet-e (újra) működő kapcsolatokat építeni? Ez már az olvasó fantáziájára van bízva, ahogy az is, hogy kitöltse a széttöredezett elbeszélés lyukait. Mert akadnak bőséggel – az elbeszélés módja teljességgel alárendelődik a történetnek, mely történet tulajdonképpen alig létezik: a széttört kapcsolatok hálóját a hasonlóan széttört regényforma illusztrálja. Töredékeket kapunk – a jelenből és a múltból, fel-feltörő, a különböző szereplők által különbözőképpen felidézett emlékekből. Hogy valójában mikor mi történt, az sokszor homályban marad – más emlékeket meg unalomig ismétel az adott szereplő. Traumák és jelentéktelen apróságok, beszélgetések, olykor csak egy kép, egy felvillanó érzés alkotják a kirakós darabkáit – épp, mint egy nagy család által közösen elmesélt történet, melyhez mindenki hozzárak kicsit a magáéból, és az összkép egész biztosan köszönő viszonyban sem lesz azzal, amire egyenként emlékeznek.

Linn Ullmann első könyve, a Mielőtt elalszol felemás élményként maradt meg bennem – érdekes és jól megírt kísérletnek tartottam, de sokszor az idegeimre ment a széttöredezettsége, a valóság és a fikció keveredése, az antipatikus szereplők hada. Ehhez képest a Szemem fénye döbbenetes élmény volt. Precízen komponált kirakós ez, ahol a széttöredezettség már nem valami kísérlet a hagyományos regény lebontására, hanem profin művelt formai játék, ahol a szereplők már nem pusztán antipatikusak, hanem igazán emberiek, valóságosak, ahol a gyász és a fájdalom már nem puszta kiáltás, hanem egy érzékeny, mély emberismerettel rendelkező író kísérlete a feldolgozásra. Hogy ez a sokáig (az író szerint túl sokáig) érlelt regény valóban Ullmann legjobbja-e, azt nem tudom megmondani, ám egyvalami biztos: a két mű közti szakadéknyi árok arra sarkall, hogy most azonnal elolvassam a közbülső három regényét.


Kiadó: Scolar
Fordító: Petrikovics Edit

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...