2013. január 17., csütörtök

Darvasi László: A zord apa, avagy a Werner-lány hiteles története



Maga a cím is csapda. A zord apa nem apa, a lány nem Werner-lány, s a történet nem hiteles, még ha Micike képeslapjait és a történet magyarázatát csatolja is a szerző mintegy az elbeszélés hitelesítéseképpen. Nem tudjuk meg a neveket, csak az álneveket; ahogy Turi Tímea fogalmazta a Beszélőben: Darvasinál az igazi név mindig titok. Volt annak idején helye, még kontextusa is e kisregénynek A Kleofás-képregény történetei között, ahol eredetileg megjelent – de az „igazi neve” így sejthető csak, hogy kiemelten, külön, mintegy születésnapi ajándékként vehető kézbe ez a kis irodalmi ékszer. Számomra az igazi neve: a mesterjegy. Egy író maradéktalan nagykorúságának mesterjegye, ahol már minden tanítványiság, vendégszöveg és tisztelgés önként adott ajándék, nem pedig a bizonytalan íróhang mankója. A legfontosabb lépés a pályán a „nagy formátum”, A Könnymutatványosok legendája megszületéséhez – írnám, de kár így keresni a helyét e könyvecskének: úgyis szakít magának. Helyet is, figyelmet is.

Vendégszöveg és tisztelgés – hiszen e könnyedségében is minden szavával súlyokat emelő játék „vendégszöveg” ebben a korban, egy elmúlt nagy időszak hangulatának, nyelvezetének megidézése – a saját hang biztos tudatában. Megidézés általi tisztelgés irodalmunk tán legerősebb időszakának nagyjai előtt, Krúdy, Kosztolányi és Csáth előtt - főleg Csáth előtt. De az aranykort már megidéző kortársak előtt is. Nem véletlen az idézet az elején Lengyel Péter Macskakő című regényéből (nem is értem, miért nem lett e sajátos alműfaj ikonja az a könyv – az olvasók nem szeretik úgy, ahogy az írók…). Divatja van ma visszabámulni történelmünk talán utolsó prosperitással és reménnyel, s főleg illúziókkal telipakolt időszakára. Könnyebb lenne azokat felsorolni, akik nem játszottak ezzel a nosztalgiával, mint felmérni mindazokat, akik igen. Alternatív multakig ér e sajátos visszautazás, egészen Baráth Katalin gyengéd Ókanizsájáig, hogy mást ne mondjak.

Ennyifelé ritkán kacsint író egy alig 150 oldalas kisregényben - tiszteleg egyszerre többféle zsáner előtt, a detektívtörténet előtt, amely ne feledjük, épp a századforduló környékén jön divatba, a „szerelmes regény” előtt amely – úgy tűnik – soha nem megy ki a divatból. Elejtett megjegyzésekből, pletykákból, ködös utalásokból bomlik a rejtély, hogy aztán valójában a függelék magyarázza meg úgyamennyire. Úgyhogy e tisztelgés görbe tükör is – minden nyomozások és ok-okozatiság keserű paródiája. A szerelmek itt húsba fulladó bűnök, és tudható, Mosolygós Mici fagyott megközelíthetetlensége se rejt mást – a húst rejti az is, a kielégülést, s majd a csömört. A „szerelmes regény” is megkapja tehát a maga torzképét, a maga paródiáját, mondjuk a maga posztmodern-intertextuális csárdás pofonját a tükörkép mellé, amúgy szegediesen.

Mégpedig a noir által. Mintha Darvasi a századfordulós Szegedre költöztetné Hammettet, vagy Chandlert. A nevezetlen ifjú leginkább Sam Spade lelki rokona. Egyazon rezignált nyugalommal sétálnak bele mindketten a veszedelem helyzeteibe – mint akinek nincs vesztenivalója. Mint aki a legfontosabbat már elveszítette, hiteit és illúzióit csaknem egészen – létéért vagy nemlétéért nem hordoz aggodalmat, csak gépiesen teszi a dolgát maradék (s épp ezért kőbe vésett) erkölcsi érzéke mentén. Vagy az ébredő vágyak rabjaként. Társadalmi szabadrabok – a sorsuk hálójában vergődő, olykor megajándékozott antihősök rajzolják ki nevezetlen fiatalember „árnyékát”. Lengyel Péter idézete valóban mindvégig a szöveg felett lebeg: „Azt színleltük, hogy a létezés egyetlen rendezett mese, hol a rosszakat felírják, és a jók csillagos ötössel mehetnek haza.” 

Amely szöveg egyébként költői szépségű. Tényleg élvezet ennyire tiszán csengő mondatokat, ennyire feszesre húzott, feszültségteli párbeszédeket, ilyen pontos ritmusérzékkel vezetett cselekményt olvasni. Mintha kicsit kérkedne is az író, nem is enyhe magamutogatással, egyfajta „látjátok? Ezt is tudom!” mentalitással – de mondjuk van is mire. Ha a hőseit, a történetet, a miliőt valójában nem is veszi komolyan – ekkora utalásmezővel nehéz is lenne –, magát a regénycsinálást az utolsó pontig igen. Ez a könyv úgy akrobatikus, ahogyan a legnagyobb mágusok mutatványai: hogy egyáltalán nem zavar a megvezetettségem tudata. Olvasása közben csak csodálkozom, ízlelgetem a mondatokat, a remek megfogalmazásokat – és szagolom a valódi életanyag nyomokban fellelhető illatát a zsánermese zsírosan fénylő aromái közt. Mert az olvasás „sorsa” itt dől el végképp: hogy egyfelől igenis érezni a műmesében is a mélyen átélt titkokat, azt, amiről a szerző valójában nem beszél; másfelől a műmese kötelező fordulatait a stílus maradéktalanul becsomagolja, pontos, precíz, gyönyörű szavakat válogatva a jól formált mondataiba. Enélkül könnyen lehetne ujjgyakorlat; minden utalás-attrakciójával együtt egy amatőr mutatványos bocsánatos szerencsétlenkedése.  Hiszen a tartalom kötelezően vékony: amilyet a megidézett zsánerek követelnek. 

Január van, szállong a hó, és én rálátok az Oroszlán utca nyálkás köveire. Könnyű újévi bizonytalanságok uralják a közérzetet, a sálak félrekötve, az arcok sápadtak még, pezsgőillatúak, és a cipőfűzők is azt kérdezik, mi lesz, mi lesz ezután. (…) Bérkocsizok. Az egész életem egyetlen bizonytalan incognito. Jól vagyok. Nem vagyok jól. Magamból gazdag vagyok, a világból szegény. Nevezetlen budapesti fiatalember Géza bátyja, a „sors ügynöke”, család fekete báránya hóna alatt Szegedre utazik, önállósulni, felnőni igazán. Hogy mihez, azt maga se tudja; frissen avanzsált börtönorvosként járja, éli a századforduló élénk, fejlődő kisvárosát – mígnem beleakad a rejtély, a titok, a bűnügy, a nő. Szállásadónő és bordélyok madámja neveli, öngyilkosság, kivégzés, titokzatos szóváltások ismeretlenekkel, a hatalmas napszőke ember, s a márványsápadt arcú, sosem mosolygó lánya után való kódorgás – mire is?

Mire is nevelődik egy élet itt az orrunk előtt? Hiszen valójában egy detektívtörténet előre kódolt szabályrendszerét tiszteletben tartó történetben bolyonganak a szereplők a véres végkifejletig. S a szokott jutalomig, egy másik zsánerből. Játék ez velünk, olvasókkal. Játék, de annak mesteri.


Kiadó: Magvető

4 megjegyzés :

Pikszi írta...

Nekem kamaszkori kultkönyvem volt a Macskakő, de attól tartok, a közbeékelt evolúciós elmélkedéseket ma már nem tűrném olyan békésen. (Ez egy tipp arra, hogy miért nincs ma kultusza, amellett persze, hogy Lengyel Péter teljes életműve kikopott a kánonból.)

shizoo írta...

Értem én - nekem kihullott a könyv jó része azóta az emlékezetemből. Csak az érzésre emlékszem, hogy jól laktam benne; meg a "bűn elromlásának" és az úri csirkefogói elegancia elfoszlásának felügyelői fejben-monológja rögzült élesen. De úgy rémlik, inkább evolúciós elmélkedéssel való játék folyt ott, egyéb játékok mellett - megint csak a korba visszapakolt módon: az akkori friss "bulvártudomány" megidézése okán.

Pikszi írta...

Én erre egész másként emlékszem, alighanem érik az újraolvasás :)

shizoo írta...

Csak rémlik - ne szidj nagyon, ha tévedek :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...