2013. január 15., kedd

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?



Murakami Haruki 1982-ben eladta a jazzbárját, hogy teljes egészében az írásnak szentelhesse magát – ezzel egyidőben, hogy megőrizze kondícióját, futni kezdett. Azóta is fut, mondhatni, megállás nélkül: évente egy maraton, havi 250-280 kilométer, és az utóbbi években a futás mellé felsorakozott a triatlon, mint kiegészítő sport is. Csoda, hogy gondolatai állandóan a futás körül járnak?

Ez persze ilyesformán nem igaz, de bárminemű sportot csupán a képernyőn szemlélő olvasóként nem igazán tudtam elképzelni, mi az ördögért írna napjaink egyik legelismertebb és méltán népszerű szépírója könyvet a futásról. Nos, a válasz egyszerű. Ez a könyv nem a futásról szól. Ez a könyv Murakami maga. A sport köré szerveződő emlékekből összeálló laza szövésű memoár betekintést enged Murakami nagyon japán és nagyon intelligens életszemléletébe, anélkül, hogy túlságosan kitárulkozna, miként egy „hagyományos” önéletírás tenné.

Már önmagában az is meglepő, hogy ennyi betekintést enged. Murakami Haruki ugyanis már-már bosszantóan visszahúzódó író. Nem sztár, nem is szereti, ha sztárolják, ő csupán teszi a dolgát: naponta néhány órát ír (elképesztő rendszerességgel), időnként kiad egy nagyregényt, novellákat, cikkeket ír, előadásokat tart hazai és külföldi egyetemeken – mindezt fegyelmezetten, óraműpontossággal. Mert szerinte így normális. Elképesztően furcsa szembesülni egy olyan művész életszemléletével, aki rendszerezettebben él, mint a napi nyolc órában dolgozgató irodisták jó része. Mert valljuk be, mindnyájunkban élnek a sztereotípiák az önpusztító, széteső művészekről, akik a határidő közeledtével mániásan alkotnak, hogy aztán élvezve a jól megérdemelt sikert hosszú ideig hódoljanak szenvedélyeiknek, és szétcsapják magukat – mintegy „élményeket” gyűjtve a következő határidőig.

Murakami ennek épp az ellenkezőjét képviseli, és ez – sajátosan japán mentalitásán kívül – a sportnak (is) köszönhető. Ami rendszerességre szoktat, és megtanít beosztani az energiáinkat, kitartást és fegyelmet követel, és fájdalmasan megbosszulja, ha elhanyagoljuk. Murakami szerint az aktív sportolás nagymértékben segíti az embert az alkotó munkában is – vagyis, minél jobb futó, annál jobb regényeket ír. Egye fene, hiszek neki (bár hogy ettől még nem veszek futócipőt, az is biztos).

Érdekes és élvezetes kis könyv ez, Murakami-rajongóknak nyilvánvalóan kötelező, ám nem tudom, rajtuk kívül bárkinek ajánlható-e. Főleg azért, mert a futás leírása néhol bosszantóan unalmas. Ha nem lennék az író elkötelezett híve, én bizony becsuktam volna a könyvet nem egy helyen. Amit később bánhattam volna, mert pont a végére vált érdekessé. És szerethetővé is, hisz bebizonyosodott, még egy ily tudatos, alázatos, önmagát és a világot is rendkívül józanul szemlélő embernek is vannak (olykor gyermeteg) kételyei: 

„Arra számítok, hogy úgyis lesz valami nehézség. Képzeletben előre tréningezem magam, azt hiszem. (…) Lehet, hogy a tengerben gonosz, mérgező medúzák csapata áll lesben. Lehet, hogy téli álmára készülő, éhes medve fog rám támadni biciklizés közben. Lehet, hogy megcsap egy szeszélyes villám, míg futok. Vagy talán üldözőbe vesz egy, ki tudja, miért, de megdühödött méhraj. Vagy lehet, hogy a feleségem, aki elvileg a célban vár, felfedezett valami szörnyen kiábrándító tényt a privát életemre vonatkozóan… Nem lehet tudni, hogy mi fog történni.” 

Ami azonban ezúttal is nagyon a helyén van, az Murakami utánozhatatlan stílusa. Egyszerre szikár és pontos, mégis érzékletes leírásai, varázslatos hangulatai, visszafogott eszközkészlettel is erős atmoszférateremtése még egy ilyen rövid és egy téma köré szervezett kötetben is teret nyernek. Olyannyira, hogy újra meg újra eszembe juttatják a regényeket – ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt az olvasás, hogy szinte elemi kényszert éreztem, hogy vegyem kézbe újra például az 1Q84-et. Rajongóknak így valóban kötelező, akár közel áll hozzájuk a sport témája, akár nem – azonban az íróval való ismerkedésre nem elsősorban ezt ajánlanám.


Kiadó: Geopen
Fordító: Nagy Anita

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...