Aki kicsit jobban ismer, az
tudja: imádok lelkesedni. Talán mert a szóban ott van az a természetesen mélyen
tudománytalan többlet (mondjuk ki: hiedelem? mítosz? semmiképpen sem valami
racionális...), amit nemigen írhatunk le képletekkel, még akkor sem, ha a
kipiruló arc hőfok-változása, a csillogó szemekbe toluló többletvér, vagy az
elme felfokozott elektromos aktivitása mérhető. Ha most valaki rákötne a
megfelelő műszerekre, szerintem biztosan látná azt számokban, ami persze nem az, nem a személyes érintettség
kizárólag személyesen átélhető bizonyítéka: a lelkesedésem. A legutóbbi könyvénél a Múzsát hívtam
(volna) segítségül, magyarázza már el, hogy lehet valaki egyszerre ennyire
idegesítően pontos, hidegfejű, kiszámolt és végiggondolt, szavakból szinte mérnöki
szerkezeteket felhúzó logikus és
közben mégis az érzelmek néhány szóval való felkavarására képes lélek. A legutóbbi kötet címadó
történetét olyannyira imádtam, hogy kijelentettem: eztán Ted Chiangtól mindent
ehhez a teljességhez mérek - aztán kézbe vettem a Kilégzést és már az első történetnél teljesen elfelejtettem bármit
bármihez méricskélni.
Pedig ez a nyitó történet igen
távol áll Ted Chiang alaphangjától (körülbelül zárójelbe is helyezi, hogy van-e
neki olyanja), bár a szigorúan kiegyensúlyozott, végiggondolt, általában
logikusan egy-egy fontos tényünk vagy hiedelmünk köré épített világok nagyon
kevés szóval pontosan elkapott érzékeltetése továbbra is a szerző legfontosabb
védjegye. Gyakorlatilag irtózatosan takarékosan létrehozza ugyanazt, amit
Gibson például A perifériában. Csak
a sokkal több, alapvetően magyarázat nélkül használt új fogalom,
lehetőségeinkből következő remekül elnevezett alternatíva helyett (amik aztán a
történetben értelmeződnek) megelégszik egy-két új technikai eszközzel, vagy
körülménnyel, amit nagyon takarékosan, s mégis megjelenítően ír körül. Szóval
ha bor volna, azt mondanám rá: száraz. Pedig ezekben a történetekben
tapinthatóan több az empátia, és az értünk érzett aggodalom, mint a korábbi
kötetben.
Hiszen a kihalófélben lévő
papagájok bölcsessége A Nagy Csendben
a miértünk való aggodalom - az aggodalom az értelmes fajért, amelyik a
csillagokba hallgatózik, de közben megeszi a bolygóját. Az életörömre nevelő,
egy faj kihalására csodálkozó intelligens gépmeséjében, a címadó Kilégzésben is valójában értünk-nekünk
szól a fémbe karcoló tű. Mélyen emberi az élet céltalanságával szembesülő Omphalosz hőseinek minden gesztusa - nem
beszélve róla, hogy végre teljesen felszabadította bennem az előző kötet
leginkább vakarózni késztető meséje, A
Pokol, mint Isten hiánya teremte görcsöket. Valamilyen értelemben egymás
komplementerei amúgy is - jó látni, hogyan látja Ted Chiang a pontosan
megteremtett kétely teremtette bizonyosságot, főleg úgy, hogy ennek
illusztrációjául a mese erejéig realitásként kezeli a geocentrikus világképet.
Szép és pontos gesztus ez egy olyan írótól, akinek a fantasztikuma amúgy
tényleg tudományos.
Érdemes a történetek
elolvasása után azonnal hátralapozni, a jegyzetekhez - ahol Neil Gaiman novellásköteteinek
módjára (csak utólag) adalékolja az elhangzott mesét - mert képes elmélyíteni
ezekkel a hozzáfűzésekkel a beléd ülő benyomásokat. Finom szkepszissel tárja
fel az írói szándékot és mégse helyezi vele zárójelbe magát a hatást. Talán
mert meghagyja a legtöbb történet keretét valóságosan elfogadható alternatívának,
akkor is, ha pusztán gondolatkísérlet, amit olvasunk, mint a Mit várnak tőlünk? rövidkéjében. Ted
Chiang tanmeseíró, de a lehető legjobb értelemben. Például a kisregény
terjedelmű Szoftveres objektumok
életciklusa ívét ha nézem. Tanmese a felelősségvállalásról, intelligens
tamagocsikkal (lehet, hogy a fiatalabbak számára már magyarázatra szorul ez a
szó? Ted digienteknek hívja őket), iszonyat ügyesen belejátszva egy teljesen
valóságos ízű digitális jövőbe. Ami attól valóságos, hogy rásimul a
tapasztalatainkra, hogy a vállalatok életciklusa, a platformok avulása, és a
rajongás is tényleg ilyen (én ismerek olyanokat, akik egykor úttörő Atari
játékokat pakolnak most lelkesedésből PCre). Viszont a történet maga ennél egy
vaskos réteggel több: álmodozásról és szerelemről, halogatásról és a
megragadható alkalmakról, s végül áldozathozatalról is szól; mégpedig az
alaprétegével azonos szinten. Végül: valójában a szeretetről és a szülői felelősségről.
Azért nem tudok túl sok olyan fantáziamesélőt, aki ilyen gátlástalanul szépírt
ebben a zsánerben - tényleg Bradbury
jut az eszembe, meg az ő emberszenvedélye...
Merthogy Ted Chiang szerintem
ugyanúgy emberszenvedély-beteg, mint örök kedvencem, a Nagy Öreg. Általában
szigorúbban szerkeszt, szinte ékszerész módjára végletekig csiszol. De ebben a
kötetben megmutatta, tud ő hangokon játszani, ha úgy igényli a mese. Erről
viszont már csak a részletekbe nyúlkálva beszélnék - eddig tartott az ajánló,
innen a kibeszélő jön...
Gibson a már említett
történetében, A Periféria sztorijában
azzal szórakozik, hogy mi van akkor, ha nincs
kontinuus idő. Ted Chiang a nyitómesében, A
kereskedő és az alkimista meséjében viszont azzal játszik el: mi van akkor,
ha csak az van. Mégpedig egy kiválóan
hangban tartott Az ezeregy éjszaka meséi
parafrázisban. Ahogy az ide vágó jegyzetben írja: úgy gondoltam, hogy a muszlim környezet megfelelő lehet erre, mert a
sors elfogadása az iszlám hit egyik alaptétele. Ez oké is, hogy a fizikus
Kip Thorne Einstein-i relativitáselméletre épülő analógiája Seherezádé
szövegkörnyezetébe kerüljön (azaz - már önmagában a gondolat egyszerre
rendkívül bájos és elképesztő) de hogy ez a szűkszavú jenki itt olyan végtelen
természetességgel burjánoztatja az iszlám ornamentikára hajazó, díszes, mesébe
illő mondatait, mintha mindig is ezt a túlfűtött, lírai prózát naplózná - na,
ettől rögtön dobtam egy hátast. Nemcsak a józan, végiggondolt szerkezet
lenyűgöző (amiről tudtam, hogy tudja), de a mesében a mese játékával, meg a
visszatérő fordulatokkal hitelesen eljátszó ruhája is a gondolatoknak...
tényleg még több van ebben a srácban, mint elsőre tűnt (pedig az se volt
kevés).
A második kedvencemben, A tények valója, érzések igaza játékában
az emlékezetről és felejtésről futtat egy remek víziót, játékosan pontos
analógiába rakva a Remem (mindent rögzítő, naplózható testkamera) lehetőségének
következményeit a szóbeliség ősi kultúrájának írásbeliséggel való
találkozásáról. Egyrészt elég közel vagyunk ehhez a lehetőséghez, hogy
szubjektív, önigazolásra hajlamos, szándékosan felejtő, az "úgy is
lehetett volna, hogy..." játékát a magunknak hazudozásig tényleg elcsavaró
memóriánk helyett karnyújtásnyira legyen tőlünk az átfogalmazhatatlan,
rögzített múlt. Másrészt valóban nagyon sajátos kulturális pillanat, amikor egy
szájhagyomány-kultúra szembesül a leírt szó visszaidézhető állandóságával. A
gyönyörűség Ted történetében, hogy meghagyja benne a dilemmát - pont a kettős
állásfoglalással. Hiszen valóban nem egyértelmű olykor, hogy ami igaz, az
helyes is...
És végül ott a záró történet: A szorongás a szabadság szédülete.
Amikor a lélekrajz egy firkás bűnügyi történetben ül. Sokvilág-értelmezés,
döntések jelentősége egy mélyen személyes, sokrétegű mesében - nem is értem,
hogy bírja el a rövid terjedelem, az alig több mint hatvan oldal. Ez például
tipikusan az a sztori, aminek tálalásakor szerintem a szépírókat megszégyenítő
szinten író sci-fi mágusok is egytől-egyig a bőbeszédűség csapdájába estek
volna. Biztos, hogy lesz olyan olvasója, aki szerint a világ és a benne
elmesélt történet regényért kiabál. Pedig pont attól üt ekkorát, mert pontosan
annyi, amennyit a történetről tudnod kell. A keret, a prímán kitalált és
felépített alternatíva nem takarja el: ez egy történet, ami nem az ötletek
tálalásának apropója. Egy történet, amin gondolkodj el... lélekről és
búvárkodásról a lélekben. Arra provokált, hogy szinte azonnal újra is olvassam.
Szóval ez a pasas nagyon tud.
Kíváncsi vagyok, meg tudja-e tartani a pályán végig ezt az eszelős
igényességet.
Kiadó: Agave
Fordították: Ballai Mária, Bosnyák Edit, Farkas Veronika, Huszár András, Juhász Viktor, Molnár Berta Eleonóra, Orosz Anna
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése