A nyomorultak

A musical-adaptációk műveket olykor kegyetlen egysíkúsággal kivonatoló világában ékkő az Alan Boubil és Jean Marc Natel szövegkönyvére Claude-Michel Schönberg által dalba álmodott A nyomorultak, mert ihlettel idézi meg a szóbő, sokrétű nagyregény szellemét. Kivételes adaptáció – a sűrítése mesteri, megőrzi a mű eredeti nagy-formátumának érzetét, s jól használja ki a dalok erősen patetikus felhangjaiban a romantika adta mozgásteret. Én nagyon szerettem régen a könyvet, és amikor megismertem, megszerettem ezeket a dalokat. Már akkor a könyvbe vezetett a hangulatuk, amikor még nem ismertem a szövegüket. A dalok egymásutánja pedig (a musical „cselekményvezetése”) úgy nagy ívű, hogy nem lesz sterilebb, se patetikusabb, mint az alapanyaga. S ha elhamarkodottan kendőzetlen vallási (sőt, katolikus!) propagandának tűnik (akár visszamenőleg Hugo regénye is - amely annak idején nem kicsit zaklatta fel a klérust), vagy a forradalmi hevület himnuszának (ahogyan a szocialista realista kritika kanonizálta a regényt a maga világritmusába) – ez nem a műből, hanem a befogadóból fakadó gesztus. Ha nem baj, nem vesztegetek több szót azokra, akik a maguk meggyőződését akarják mindenből kihallani.

Mert most elkészült egy filmes adaptáció. Amely méltó a musicalhez, méltó a regényhez. És megvalósultában bátor visszatérés a valódi musicalfilmhez, amely nem beszél. A Jézus Krisztus szupersztár prózamentes, mindent dalban elmesélő világához. Ahol a dal mondja el a kizökkenő sorsot, az elkövetett vétket, a meglelt-elvesztett jövőt, a szerelmet és a forradalmat. A dal mondja el – tehát az, aki dalol. A színész, az énekes. Segítheti a filmben mozgás és koreográfia, tömegjelenetek, bátor operatőri munka, trükkök és akciók; van abból is itt – de elöl, a fókuszban a színész arca van. Igazán bátor rendező kell ahhoz, hogy ennyire sokat merjen éneklő színészeire bízni – mondjuk a hatás színe-javát.

Tom Hooper bátor ember. A bátrak útjára lépett, amikor eldöntötte, nem lesz utószinkron. A klasszikus forgatási metódus alapján, a helyszínen rögzített hangot halljuk. Hogy ez mennyire ritka manapság (főleg egy zenés filmben, hol a hang, a hallható áll minden felett), azt talán nem kell magyarázni. A hangfelvétel játék közben azt jelenti, hogy van közben játék. Színészet. Hiteles átélés, ami átélhető a néző által is. Ez a film visszanyert hitele: nincs például kifogástalanul intonált, utószinkronizált dal a haldoklások alatt - az elcsukló hangok hitele van. A rendező bátran emeli ki a színészeit. Sorozatban kapjuk az arc-közeliket éneklő emberekről - úgyhogy jó is, hogy színészek és nem elsősorban énekesek, musical-specialisták a szereplők.

Én nem gondoltam, hogy Hugh Jackman ekkora színész! Azért a dolog rajta áll, vagy bukik - szerencsére az ő jelenléte akkor is teljes, ha nincs a vásznon, csak énekelnek róla. Megvan a dologhoz a hangja is – épphogy, de meg –, az ereje is; képes volt időlegesen kitakarítani a fejemből Jean Gabin örökbecsű mackós erőemberét. Nem méricskéltem, amíg láttam, hanem csak néztem Jean Valjeant, amint hol eltagadja, hol vállalja önmagát, keserves, életre szóló dilemmái közt őrlődve. Én nem hittem el, hogy Anne Hathaway Fantine-ja megríkat. Azt azért lehetett róla tudni, hogy tehetséges ember, de hogy ennyire bátor is, az legfeljebb sejthető volt – mostantól képre rögzített tény. Meglepett, hogy a legtipikusabb naivaszerepben mit képes csinálni Amanda Seyfried – neki jut a legkevesebb mozgástér, de könyörgöm, milyen tiszta játékkal és hanggal használja ki! És igen kellemes meglepetés volt a számomra eddig ismeretlen Eddie Redmayne – eszembe jut majd, ahogyan a barátait siratja: a túlélő, aki az életben maradását árulásnak éli meg.

 

Tom Hooper bátor ember, mert bátran nyúl a figurákhoz, ha nem állnak teljes biztonsággal a lábukon. Russel Crowe alatta van annak hangban, ami Javert-hez kell – támaszokat kap hát a játékhoz: a mélység feletti egyensúlyozást, hangsúlyosabb képi jelenlétet a duettekben; s egy ösztönösen megtalált sugalmazó gesztust, a kitüntetéssel. Samantha Barks, az egyetlen énekes vendég kapja a leggyengédebb kamerázást – a zsigerből pátoszos színi eszközkészletét az operatőri munka húzza a megfelelő helyre, a többiek játékával egy szintre. Sok múlik ezen, hiszen Éponine a darab egyetlen teljes értékű női szerepe – s bár az ő haldoklása a leginkább színpadi, ezt így, utólag érzem csak – mert a moziban csak néztem. S a rendező hagyja jóízűen bolondozni Thenardier-éket: Helena Bonham Cartert és Sacha Baron Cohent – a ripacsságig, hiszen a musicalben ezt a vonalat képviselik, ők a shakespeare-i „legalsó színpad”; a seggbe rúgás és vaskos poénok helyén nem is értem, mit és miért kért számon rajtuk némely kritika.

Az egyvonalú mese a duettek által épül teljessé. Nem feltétlenül ott és akkor, amikor egy helyszínen játszanak a hősök felelgetőst – vágásról vágásra éri el a film, hogy a sok szempont által sokrétűnek érezzük a látottakat ott, ahol a forradalmi készülődés, a rendőri készülődés, a menekülés készülődése, az elveszni látszó szerelem egyszerre énekelteti a karaktereket. Bravúr, ahogy a forradalmi képek (szervezkedéstől a barikádig) egészen finoman hátrébb: a könyvbe visszahúzott szcénái képesek a szereplők köré rakni a világot – mert a jól megalkotott kórusok mellett a sorsokat formáló környezetet e pár jelenet rakja a történet alá, igen durván sűrítve, de ennek ellenére szinte hibátlanul. Akad képi túlzás – műfaji követelmény is lehetne, hogy legyen –, például hajót szárazdokkba nincs az a beteg parancsnoki elme, aki így vontatna be, mint a látványos és hatásos nyitó-képsorokon, de kétségtelen, hogy a szivattyúzás nehezebben vizualizálható és töredéke-annyira se szimbolikus, mint amit látunk.

 

Olyan keserves megélnem a kiábrándultságot – talán ezért szeretem ezeket a meséket ennyire. Ahol még hittek a jobbítható társadalomban. A forradalomban, ugye. Nyitva van bennem a dilemmája – permanens gusztustalanságokban töltve az ifjúkorom, bársonyos paródiáiban felnőtt éveim elejét, mindig beljebb csukva a tereket: a magánba. Ha magamra húzom az életen át hiába hordozott igényt a figyelemre, az érzékenységre mások sorsa iránt, akkor el kell felejtsem: a forradalom akkor bukik a legnagyobbat, ha győz. De a szeretet követelését még mindig élem, ha leggyakrabban lelkiismeret furdalásként is – mert találkoztam hiteles tisztasággal és hittel, amely azt akarja tőlem, hogy nézzek szembe vele, ki vagyok. Hogy szám vagyok-e, ahogy a 24601-es fegyenc, vagy nevem is van, mint Jean Valjeannak.