Timi élete legelcseszettebb évei közé sorolja a tavalyit, én pengeéltánc évének hívom - tényleg nem volt egyszerű túlélni, kismillió, itt kifejthetetlen okból. Egy biztos, valóban nem a kultúrabefogadás és élményvadászat volt legelöl. Lénard Sándornak van egy remek gondolatmenete erről, a Római történetek című könyvben (egyszer már írni kéne róla, top-tízben csücsül az összes könyve az örök restancialistán): "Hérakleitosz tévedett. Azt hiszi, hogy akik ébren
vannak, közös világban élnek, s az álmodók mindegyike külön-külön
világban. Nem egy világban élünk, hanem számtalanban. Minden baj, meg
nem értés, összeütközés abból ered, ha az egyik világ törvényeit át
akarjuk vinni egy másikba, ahol ezek értelmüket vesztik.
A kapucinus páter szemében a világtörténelem csak játék, s a valóság az ördög, az Isten, az ítélet s az örökkévalóság. A tábornok számára a páter elmebajos civil, mert álomvilágban él, s ahhoz a Jézus nevű analfabétához imádkozik, akivel szintén csak bajok voltak, mert valami sötét almaevési ügyet jött elintézni Jeruzsálembe. A matematikus szerint mindkettő jelentéktelen eseményekkel foglalkozik, mert egyetlen valóság a számoké. A lélekbúvár mind a háromról kimutatja, hogy bolond, s az ebéd előtti világ embere mind a négyen nevet, mert megtanulta, hogy a valóság a leves, a hús és egy darab meleg tészta, és hogy a szellem érdeklődése és teljesítményei csak a teligyomrúak világának, a "mundus postprandialis"-nak jóllakott álmai; s ezek könnyen - de milyen könnyen - semmivé válnak." Még ha nem is éheztünk tételesen, ahogyan e sorok írója a '44-es, ostromlott Rómában bujkálva, volt alkalmunk megtapasztalni a szellem életének sérülékenységét. Írom mindezt úgy, hogy tartani tudtunk egyfajta ritmust, Timi áldozatos munkája árán teljes egészében új helyre költözött a blog, új arculattal a régi célok alá - kívülről nézve szerintem az egyik legtermékenyebb időszakunknak is tűnhet akár 2012.
Beteg időszakokban gyakran nyúlok a régi kedvencekhez, és jobban tartok az újtól - ehhez képest a legmeghatározóbb élmények közt szinte nincs újraolvasás. Ottlik Hajnali háztetők-je a születésnapi újra-kiadás miatt került a kezembe, persze megint teljesen körülárkoltak az olvasás idejére ezen írói univerzum létformáló kellékei. Nem számíthatom újraolvasásnak Gaiman szerintem legkiformáltabb könyve az Amerikai istenek jubileumi bővített kiadását sem - még ha remek apropót is jelentett, hogy (a blog történetében legelső) régi bejegyzésem tétova terjedelmi szegénysége helyett végre fecsegjek róla egy sokoldalast... És bárcsak újraolvasás lett volna A fény ura Zelaznytól - megérdemelte volna, hogy teljes áron vegyem meg. Így egy tartozás törlesztése lett, s egy könyvekben erős év majdnem-toplistása. Két könyvvel egészen furcsán jártam: a Dobozváros 2011-ről csúszott át, amolyan tologatott kényszerolvasmányból vált időszakos kedvenccé (az évi pár ifjúságit akár programozhatnám...), David Grossmann A világ végére című könyvét pedig a kiadó jóvoltából kéziratban olvashattam, az év meghatározó élménye volt, akár listavezető - csak épp a megjelenést áttolták 2013 év elejére. Olykor fura okból marad le listáinkról ez-meg-az...
Lássuk azokat, amelyeket viszont magam vártam nagyon (listára is), és mégsem emelném ki őket szívesen. Dan Simmons Endymion-ja nem volt egyértelmű csalódás, de úgy emlékszem, a Hyperion több volt, mint lendületgyűjtő rugódzás az elrugaszkodás: a Hyperion bukása előtt; nem úgy, mint ennél a könyvnél - korrekt munka, de csak akkor kapja meg majd az értékét, ha a folytatás tényleg "elrugaszkodik" a várt sztratoszféra-élményszintig. Óriási várakozással vettem kézbe - úgymond az együtt-látás vágyával - Parti Nagy Lajos Fülkefor és vidéke című agya-menését, és bár hatalmasat szórakoztam, állandóan szó-pofozott a belőle áradó - humorral ugyan, de - kirekesztő kirekesztésellenesség, oldalellenes karakán oldaliság, egyszóval a takaratlan pamflet-jelleg (bármit gondoljon erről bárki, a gondolók élén a recit nehezményező kiadóval). Bocsesz, de akkor sem vagyok hajlandó lövészárkot választani, ha az oldalak közt végképp és tényleg nincs értelmes párbeszéd. A maga erősen karakán és elitista hozzáállása-nyelvezete okán lett ambivalens élmény Krasznahorkai Nem kérdez, nem válaszol című interjúgyűjteménye is. Ha némely gondolata okán szinte biztosan újra kézbe kéretődzik is, és az is lehet, sokadikra egyszer csak ott díszeleg majd egy efféle szubjektív listán. Merthogy ennyi bevezető után végre jöjjön a lista:
10. - Lavie Tidhar: Oszama - Ez a könyv igazi zavarórepülés volt a tudatomban, ugyanekkora eséllyel vezethetné is a listát. Nincs bennem a helyén, pedig mindent megpróbáltam: verset írtam belőle és róla, elolvastam a kiadó által gálánsan elénk pakolt témába vágó novellákat, megszaglásztam a szerzőt egészen közelről (amennyire csak hagyta magát). Az olvasott lenyűgöző élményeken túl, a listára kerülő akárhányadikokon túl ...mégis, én ebbe a korántsem hibátlan, egyenetlen, néhány nyilvánvaló sorvezetőt használó könyvbe szerettem bele, és nemcsak azért, mert szíve van és mert egy visszavonhatatlan, őszinte kudarc története. Hanem mert a könyv túlmutat önmagán.
9. - Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka - Vegyétek és egyétek ezt a sorozatot, mert így, az első elbizonytalanodás után, hogy karácsonyra mégse jött ki a következő kötet, bizony fenyegetve érzem a Sandman teljes magyar nyelvű kiadásának sorsát. Ez a képregényfolyam nemcsak azért alapvető, mert a Watchmen, a Hellblazer mellett gyakorlatilag ez tette irodalmi értelemben szalonképessé a műfajt - bizonytalanítva el az addig elzárkózó ítészek seregét -, nemcsak azért, mert azóta, e művek hatására a mainstream comics is sokkal intelligensebb, hanem mert önmagában ihletett és gyönyörű világ, és szerzőjének szerintem legsokoldalúbb gyermeke. Nekem szenvedélyem. Drogom. Elvonási tüneteim vannak. Ne hagyjátok abba, lécciléccilécci...
8. - Saul Bellow: Sammler bolygója - Bellow minden könyvével meglep, amolyan igazi irodalmi kaméleon. Sammler meg a maga ironikus világlátásával, klasszikus európaiságával a sutyerák Amerikában akkor is nagy valószínűséggel a szívem csücske lehetett volna, ha csak fele ennyire jól megírt könyv lapjain találkozom vele. Azt hiszem, továbbra is meglesz az évi egy kézbe ugró Bellow-m, amíg végig nem érek az életművön...
7. - Philip K. Dick: Egy megcsúszott lélek vallomásai - Valahol irtózatos elégtétel lehetett ez az írónak, hogy meg tudta írni ezt a könyvet, ezt a nagyon megcsúszott könyvet egy folyamatosan valóságokban csúszkáló író. S mekkora pech, hogy egy olyan irodalmi közegben böfögte fel ezt a minőségi kórképet, ahol Albee megjelentette a Nem félünk a farkastól-t, ahol Yates szórta a maga megcsúszottjait a könyveibe, ahol Phillip Roth hozta a kompromisszummentes, Updike a fogyasztható variációkat a megcsúszásokra. Óriási elégtétel lehetett – és mekkora csalódás, hogy valójában ezek után sem vették komolyan. Hogy ezek után sem vették egy szűk körön kívül „írószámba”. Ezt most se szeretném másképp, vagy szebben mondani...
6. - Darvasi László: Vándorló sírok - Ha most kellene mérlegelnem, azt mondanám, nekem a legfontosabb kortárs Darvasi. Jó kis versenyben sokakkal - végül azzal nyer meg magának, hogy minden arcát (Szív Ernőtől Trapitiig) szeretem. Nekem olyan gionnándor, meg lázárervin - jelzőként használva magyarul olvasásom frissebben gyászolt állócsillagait. Darvasi nekem a korrekten, klasszikusan használt magyar nyelven belül megteremtett "történeti posztmodern". Az a magyar író, aki talán Nagy Attila Kristóf lehetett volna, szegény, ha megéri. Néha azt érzem, helyettem gondolkodik. Úgyhogy jelenleg ő.
5. - Ian McDonald: A dervisház - Ezt a könyvet elő fogom venni, annyiszor legalább, mint A Foucault-inga megunhatatlan ördöngös-történetét Eco-tól. Olyan természetesen felejtettem el, hogy fantasztikus regény, úgy laktam be a világát otthonosra pár oldal után - már pusztán ez a belakhatóság megnyerhetett volna magának. Hogy kaptam még egy rétegre-a-réteg, ízes-szagos rétesmesét, azonosulás lehetőségét történeteken belül többször, tudat-hasadt szurkolást ennek is meg annak is, egymást gyűlölve-kizáró életeknek, azt nem győzöm köszönni. Hinni szeretnék. Valamiféle élhető jövőben. Ez majdnem az. Azt hiszem, ha lefejtem a kétségtelen mesterség csodáját róla, akkor is lenyűgöz a maradék józan optimizmusa.
4. - Weöres Sándor: Egybegyűjtött műfordítások I. - Keleti költők - Képzeljük el, hogy valaki - ha nyelvet értő segítséggel is - nekiül, és lefordítja egy több mint ötezer éves kultúra legfontosabb versi kulcspillanatait, ihletetten; az egymáshoz szóló szövegek kontextusát, az egymásra hatás, a protestálás irodalmi, költészeti értelemben vett ritmusát is beleépítve ebbe az emberfeletti teljesítménybe. Hogy aztán ne legyen más dolgunk, mint megmerítkezni ebben a folyamatos kultúra-látványban, olyan mélyre merülni benne akár, amennyire az ember jobbára a sajátjában se gyakran szokott. Ezt kaptuk Tőkei Ferenctől és Weöres Sándortól ajándékba - a költő számos ajándéka mellé, mintegy kényszerből, mellékesen. Köszönet érte.
3. - Cormac McCarthy: Vad lovak - Rég szenvedtem ennyit jó könyvvel – sokáig nem is értettem, mi a baj... A magam részéről ezt tartom igazi bravúrnak Cormac McCarthy regényében; hogy „olvasói nyöszörgéseim” ellenére mindvégig kétely nem fért hozzá: egy jó könyvet tartok a kezemben. Ide a folytatás kívánkozott volna, az Átkelés, a határvidék-trilógia második kötete, de nem alakult úgy - majd fog. Ez egészen biztos - ha élek, ha a világ él, ha lesz könyv, ha lesz elég fény hozzá, és lesz hozzá szemem. Ritka élmény, amikor a szenvedve olvasás befejeztével, a könyv behajtása után egyből azt érzem, ki kellene nyitnom, azonnal! Ezt se érdemes túl mélyre elásni, azt hiszem, minden kézbevétellel egyre többet adhat, úgyhogy maradjon csak a kezem ügyében...
2. - Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan - Azt hiszem rég nem történt olvasókkal annyira jó dolog, mint az Ad Astra megalakulása - nem véletlen, hogy három könyvvel is szerepelnek a személyes tizesemben, sőt, kicsi híján több is befért. De kétség nélkül ez a csodálatos, mesébe oltott, kegyetlen őszinteségű szerelmes történelemóra viszi el idén a kiadó könyvei közül a pálmát. Megsirattam az őszinteségét, meglepetéssel fogadtam az írónő, e szimpatikus boszorkalány végig megtartott mesélőke-hitelét - ahogyan belevendégeskedik egy kultúrába úgy, mintha annak lenne az édeslánya. És volt alkalmam személyesen is megilletődni tőle, amit külön köszönök a kiadónak.
1. - Arnon Grunberg: Tirza - Ez a könyv nem kímélt, és én se kíméltem - az egymás felé rajzolt pajzsok hamar átlukadtak, az olvasás távolságtartása elfonnyadt, maradt a fájdalmasan személyes ügy. Nem tudom, mennyit tárhatok fel abból, hogy a főhős: Jörgen Hoofmeister dilemmáiból mennyi a sajátom is, hogy milyen mélységekig személyes ajándékom-átkom ez a könyv. Álmodom vele - ez sokat elmond, akárcsak 2011 legmesteribb remekével, A macskaróka delíriumos epizódjaival: álmodom vele -, rémálmokat. Ezt a gyönyörűen megírt, igénnyel fordított szöveget "hideg dühvel elegy undorral olvastam, és nem tudtam nem olvasni mégse. Nagyjából a pillanattól, amikor egyértelművé lett, hová tűnt Tirza." Ambivalens olvasmányélmény, de azt hiszem, még nagyon sokáig velem marad. Az biztos, számomra 2012 legfelkavaróbb olvasmánya volt. Azzal nyert, hogy mindezzel együtt megvan bennem a helye (mondjuk: bár ne lenne...).
Bónusz (ha már Timi is...):
- 2012 koncertje: L. Subramaniam a MÜPA-ban - Erre alig is vannak szavak. Pedig veszélyes terep, amikor valaki belemultikultizik a saját hagyományába, szokott ez zsibvásár lenni, meg hangszeres onánia - ritka, amikor ekkora arányérzékkel és ennyi felszabadult játékossággal úgy gazdag a szemünk előtt valaki, hogy azt érezzük, imádkozunk vele, ez valamiféle szertartás, istentisztelet egy megnevezhetetlen hatalom gyönyörű színe előtt...
- 2012 színháza: Mihail Bulgakov: Képmutatók cselszövése - Szkéné - Nekem látnom kellett – ha meghallom együtt, hogy Szkéné és Bulgakov, persze hogy eszembe jut a máig egyetlen valóban minőségi, minden hibájával is példaértékű "A mester és Margarita" előadás, az egykori párja-nincs élmény; s még ha tudom is, a két dolognak valójában egymáshoz sok köze nincs, tudom azt is: nemcsak a szerző, de a szellemiség, a színi dolgok megközelítésének módja, s a bátorság lesz zsigerig azonos. És lőn. Az "annyival több, mint amennyivel másként eszközöl" hallatlan bátorsága, színészi hitel és a szokásos alternatív színházi invenció, a forma helyénvaló bontása. Nem is tudjuk, milyen gazdagok vagyunk...
- 2012 könyvbemutatója: Sjón a Könyvfesztiválon - Jó volt látni, hogy tényleg "olyan". Amikor a szerző hitele emeli a könyve hitelét. Minden könyvét el akarom olvasni (lehet, hogy meg kellene tanulnom óészakiul?)!
A kapucinus páter szemében a világtörténelem csak játék, s a valóság az ördög, az Isten, az ítélet s az örökkévalóság. A tábornok számára a páter elmebajos civil, mert álomvilágban él, s ahhoz a Jézus nevű analfabétához imádkozik, akivel szintén csak bajok voltak, mert valami sötét almaevési ügyet jött elintézni Jeruzsálembe. A matematikus szerint mindkettő jelentéktelen eseményekkel foglalkozik, mert egyetlen valóság a számoké. A lélekbúvár mind a háromról kimutatja, hogy bolond, s az ebéd előtti világ embere mind a négyen nevet, mert megtanulta, hogy a valóság a leves, a hús és egy darab meleg tészta, és hogy a szellem érdeklődése és teljesítményei csak a teligyomrúak világának, a "mundus postprandialis"-nak jóllakott álmai; s ezek könnyen - de milyen könnyen - semmivé válnak." Még ha nem is éheztünk tételesen, ahogyan e sorok írója a '44-es, ostromlott Rómában bujkálva, volt alkalmunk megtapasztalni a szellem életének sérülékenységét. Írom mindezt úgy, hogy tartani tudtunk egyfajta ritmust, Timi áldozatos munkája árán teljes egészében új helyre költözött a blog, új arculattal a régi célok alá - kívülről nézve szerintem az egyik legtermékenyebb időszakunknak is tűnhet akár 2012.
Beteg időszakokban gyakran nyúlok a régi kedvencekhez, és jobban tartok az újtól - ehhez képest a legmeghatározóbb élmények közt szinte nincs újraolvasás. Ottlik Hajnali háztetők-je a születésnapi újra-kiadás miatt került a kezembe, persze megint teljesen körülárkoltak az olvasás idejére ezen írói univerzum létformáló kellékei. Nem számíthatom újraolvasásnak Gaiman szerintem legkiformáltabb könyve az Amerikai istenek jubileumi bővített kiadását sem - még ha remek apropót is jelentett, hogy (a blog történetében legelső) régi bejegyzésem tétova terjedelmi szegénysége helyett végre fecsegjek róla egy sokoldalast... És bárcsak újraolvasás lett volna A fény ura Zelaznytól - megérdemelte volna, hogy teljes áron vegyem meg. Így egy tartozás törlesztése lett, s egy könyvekben erős év majdnem-toplistása. Két könyvvel egészen furcsán jártam: a Dobozváros 2011-ről csúszott át, amolyan tologatott kényszerolvasmányból vált időszakos kedvenccé (az évi pár ifjúságit akár programozhatnám...), David Grossmann A világ végére című könyvét pedig a kiadó jóvoltából kéziratban olvashattam, az év meghatározó élménye volt, akár listavezető - csak épp a megjelenést áttolták 2013 év elejére. Olykor fura okból marad le listáinkról ez-meg-az...
Lássuk azokat, amelyeket viszont magam vártam nagyon (listára is), és mégsem emelném ki őket szívesen. Dan Simmons Endymion-ja nem volt egyértelmű csalódás, de úgy emlékszem, a Hyperion több volt, mint lendületgyűjtő rugódzás az elrugaszkodás: a Hyperion bukása előtt; nem úgy, mint ennél a könyvnél - korrekt munka, de csak akkor kapja meg majd az értékét, ha a folytatás tényleg "elrugaszkodik" a várt sztratoszféra-élményszintig. Óriási várakozással vettem kézbe - úgymond az együtt-látás vágyával - Parti Nagy Lajos Fülkefor és vidéke című agya-menését, és bár hatalmasat szórakoztam, állandóan szó-pofozott a belőle áradó - humorral ugyan, de - kirekesztő kirekesztésellenesség, oldalellenes karakán oldaliság, egyszóval a takaratlan pamflet-jelleg (bármit gondoljon erről bárki, a gondolók élén a recit nehezményező kiadóval). Bocsesz, de akkor sem vagyok hajlandó lövészárkot választani, ha az oldalak közt végképp és tényleg nincs értelmes párbeszéd. A maga erősen karakán és elitista hozzáállása-nyelvezete okán lett ambivalens élmény Krasznahorkai Nem kérdez, nem válaszol című interjúgyűjteménye is. Ha némely gondolata okán szinte biztosan újra kézbe kéretődzik is, és az is lehet, sokadikra egyszer csak ott díszeleg majd egy efféle szubjektív listán. Merthogy ennyi bevezető után végre jöjjön a lista:
10. - Lavie Tidhar: Oszama - Ez a könyv igazi zavarórepülés volt a tudatomban, ugyanekkora eséllyel vezethetné is a listát. Nincs bennem a helyén, pedig mindent megpróbáltam: verset írtam belőle és róla, elolvastam a kiadó által gálánsan elénk pakolt témába vágó novellákat, megszaglásztam a szerzőt egészen közelről (amennyire csak hagyta magát). Az olvasott lenyűgöző élményeken túl, a listára kerülő akárhányadikokon túl ...mégis, én ebbe a korántsem hibátlan, egyenetlen, néhány nyilvánvaló sorvezetőt használó könyvbe szerettem bele, és nemcsak azért, mert szíve van és mert egy visszavonhatatlan, őszinte kudarc története. Hanem mert a könyv túlmutat önmagán.
9. - Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka - Vegyétek és egyétek ezt a sorozatot, mert így, az első elbizonytalanodás után, hogy karácsonyra mégse jött ki a következő kötet, bizony fenyegetve érzem a Sandman teljes magyar nyelvű kiadásának sorsát. Ez a képregényfolyam nemcsak azért alapvető, mert a Watchmen, a Hellblazer mellett gyakorlatilag ez tette irodalmi értelemben szalonképessé a műfajt - bizonytalanítva el az addig elzárkózó ítészek seregét -, nemcsak azért, mert azóta, e művek hatására a mainstream comics is sokkal intelligensebb, hanem mert önmagában ihletett és gyönyörű világ, és szerzőjének szerintem legsokoldalúbb gyermeke. Nekem szenvedélyem. Drogom. Elvonási tüneteim vannak. Ne hagyjátok abba, lécciléccilécci...
8. - Saul Bellow: Sammler bolygója - Bellow minden könyvével meglep, amolyan igazi irodalmi kaméleon. Sammler meg a maga ironikus világlátásával, klasszikus európaiságával a sutyerák Amerikában akkor is nagy valószínűséggel a szívem csücske lehetett volna, ha csak fele ennyire jól megírt könyv lapjain találkozom vele. Azt hiszem, továbbra is meglesz az évi egy kézbe ugró Bellow-m, amíg végig nem érek az életművön...
7. - Philip K. Dick: Egy megcsúszott lélek vallomásai - Valahol irtózatos elégtétel lehetett ez az írónak, hogy meg tudta írni ezt a könyvet, ezt a nagyon megcsúszott könyvet egy folyamatosan valóságokban csúszkáló író. S mekkora pech, hogy egy olyan irodalmi közegben böfögte fel ezt a minőségi kórképet, ahol Albee megjelentette a Nem félünk a farkastól-t, ahol Yates szórta a maga megcsúszottjait a könyveibe, ahol Phillip Roth hozta a kompromisszummentes, Updike a fogyasztható variációkat a megcsúszásokra. Óriási elégtétel lehetett – és mekkora csalódás, hogy valójában ezek után sem vették komolyan. Hogy ezek után sem vették egy szűk körön kívül „írószámba”. Ezt most se szeretném másképp, vagy szebben mondani...
6. - Darvasi László: Vándorló sírok - Ha most kellene mérlegelnem, azt mondanám, nekem a legfontosabb kortárs Darvasi. Jó kis versenyben sokakkal - végül azzal nyer meg magának, hogy minden arcát (Szív Ernőtől Trapitiig) szeretem. Nekem olyan gionnándor, meg lázárervin - jelzőként használva magyarul olvasásom frissebben gyászolt állócsillagait. Darvasi nekem a korrekten, klasszikusan használt magyar nyelven belül megteremtett "történeti posztmodern". Az a magyar író, aki talán Nagy Attila Kristóf lehetett volna, szegény, ha megéri. Néha azt érzem, helyettem gondolkodik. Úgyhogy jelenleg ő.
5. - Ian McDonald: A dervisház - Ezt a könyvet elő fogom venni, annyiszor legalább, mint A Foucault-inga megunhatatlan ördöngös-történetét Eco-tól. Olyan természetesen felejtettem el, hogy fantasztikus regény, úgy laktam be a világát otthonosra pár oldal után - már pusztán ez a belakhatóság megnyerhetett volna magának. Hogy kaptam még egy rétegre-a-réteg, ízes-szagos rétesmesét, azonosulás lehetőségét történeteken belül többször, tudat-hasadt szurkolást ennek is meg annak is, egymást gyűlölve-kizáró életeknek, azt nem győzöm köszönni. Hinni szeretnék. Valamiféle élhető jövőben. Ez majdnem az. Azt hiszem, ha lefejtem a kétségtelen mesterség csodáját róla, akkor is lenyűgöz a maradék józan optimizmusa.
4. - Weöres Sándor: Egybegyűjtött műfordítások I. - Keleti költők - Képzeljük el, hogy valaki - ha nyelvet értő segítséggel is - nekiül, és lefordítja egy több mint ötezer éves kultúra legfontosabb versi kulcspillanatait, ihletetten; az egymáshoz szóló szövegek kontextusát, az egymásra hatás, a protestálás irodalmi, költészeti értelemben vett ritmusát is beleépítve ebbe az emberfeletti teljesítménybe. Hogy aztán ne legyen más dolgunk, mint megmerítkezni ebben a folyamatos kultúra-látványban, olyan mélyre merülni benne akár, amennyire az ember jobbára a sajátjában se gyakran szokott. Ezt kaptuk Tőkei Ferenctől és Weöres Sándortól ajándékba - a költő számos ajándéka mellé, mintegy kényszerből, mellékesen. Köszönet érte.
3. - Cormac McCarthy: Vad lovak - Rég szenvedtem ennyit jó könyvvel – sokáig nem is értettem, mi a baj... A magam részéről ezt tartom igazi bravúrnak Cormac McCarthy regényében; hogy „olvasói nyöszörgéseim” ellenére mindvégig kétely nem fért hozzá: egy jó könyvet tartok a kezemben. Ide a folytatás kívánkozott volna, az Átkelés, a határvidék-trilógia második kötete, de nem alakult úgy - majd fog. Ez egészen biztos - ha élek, ha a világ él, ha lesz könyv, ha lesz elég fény hozzá, és lesz hozzá szemem. Ritka élmény, amikor a szenvedve olvasás befejeztével, a könyv behajtása után egyből azt érzem, ki kellene nyitnom, azonnal! Ezt se érdemes túl mélyre elásni, azt hiszem, minden kézbevétellel egyre többet adhat, úgyhogy maradjon csak a kezem ügyében...
2. - Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan - Azt hiszem rég nem történt olvasókkal annyira jó dolog, mint az Ad Astra megalakulása - nem véletlen, hogy három könyvvel is szerepelnek a személyes tizesemben, sőt, kicsi híján több is befért. De kétség nélkül ez a csodálatos, mesébe oltott, kegyetlen őszinteségű szerelmes történelemóra viszi el idén a kiadó könyvei közül a pálmát. Megsirattam az őszinteségét, meglepetéssel fogadtam az írónő, e szimpatikus boszorkalány végig megtartott mesélőke-hitelét - ahogyan belevendégeskedik egy kultúrába úgy, mintha annak lenne az édeslánya. És volt alkalmam személyesen is megilletődni tőle, amit külön köszönök a kiadónak.
1. - Arnon Grunberg: Tirza - Ez a könyv nem kímélt, és én se kíméltem - az egymás felé rajzolt pajzsok hamar átlukadtak, az olvasás távolságtartása elfonnyadt, maradt a fájdalmasan személyes ügy. Nem tudom, mennyit tárhatok fel abból, hogy a főhős: Jörgen Hoofmeister dilemmáiból mennyi a sajátom is, hogy milyen mélységekig személyes ajándékom-átkom ez a könyv. Álmodom vele - ez sokat elmond, akárcsak 2011 legmesteribb remekével, A macskaróka delíriumos epizódjaival: álmodom vele -, rémálmokat. Ezt a gyönyörűen megírt, igénnyel fordított szöveget "hideg dühvel elegy undorral olvastam, és nem tudtam nem olvasni mégse. Nagyjából a pillanattól, amikor egyértelművé lett, hová tűnt Tirza." Ambivalens olvasmányélmény, de azt hiszem, még nagyon sokáig velem marad. Az biztos, számomra 2012 legfelkavaróbb olvasmánya volt. Azzal nyert, hogy mindezzel együtt megvan bennem a helye (mondjuk: bár ne lenne...).
Bónusz (ha már Timi is...):
- 2012 koncertje: L. Subramaniam a MÜPA-ban - Erre alig is vannak szavak. Pedig veszélyes terep, amikor valaki belemultikultizik a saját hagyományába, szokott ez zsibvásár lenni, meg hangszeres onánia - ritka, amikor ekkora arányérzékkel és ennyi felszabadult játékossággal úgy gazdag a szemünk előtt valaki, hogy azt érezzük, imádkozunk vele, ez valamiféle szertartás, istentisztelet egy megnevezhetetlen hatalom gyönyörű színe előtt...
- 2012 színháza: Mihail Bulgakov: Képmutatók cselszövése - Szkéné - Nekem látnom kellett – ha meghallom együtt, hogy Szkéné és Bulgakov, persze hogy eszembe jut a máig egyetlen valóban minőségi, minden hibájával is példaértékű "A mester és Margarita" előadás, az egykori párja-nincs élmény; s még ha tudom is, a két dolognak valójában egymáshoz sok köze nincs, tudom azt is: nemcsak a szerző, de a szellemiség, a színi dolgok megközelítésének módja, s a bátorság lesz zsigerig azonos. És lőn. Az "annyival több, mint amennyivel másként eszközöl" hallatlan bátorsága, színészi hitel és a szokásos alternatív színházi invenció, a forma helyénvaló bontása. Nem is tudjuk, milyen gazdagok vagyunk...
- 2012 könyvbemutatója: Sjón a Könyvfesztiválon - Jó volt látni, hogy tényleg "olyan". Amikor a szerző hitele emeli a könyve hitelét. Minden könyvét el akarom olvasni (lehet, hogy meg kellene tanulnom óészakiul?)!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése